Legitimáció és felelősség

Radnóti Sándor múlt heti cikkében (A művészjáradékról, ÉS, 2018/2., jan.12.) amellett érvel, hogy a művészjáradék minden jogosult részéről elfogadható az MMA-tól, hiszen a sokak számára szalonképtelen szervezet pusztán a folyósítás adminisztratív lebonyolítását végzi. Ezzel szemben én úgy vélem, szükségszerű mérlegelni, hogy a járadék elfogadása nem jelenti-e az MMA legitimálását. Ha az ember pénzt kér valamilyen szervezettől (mert ezt nem igényelni, hanem kérelmezni kell), akkor érdemes tisztáznia magában: miféle szervezetnek a pénzét szándékszik elfogadni, s vajon az miféle – meglehet, csak az elvárás szintjén jelentkező – „kötelezettségeket” ró majd rá. Álláspontom szerint egy művészeti akadémia léte önmagában nagyon is indokolt, amennyiben tisztán művészeti területre korlátozza működését, s amennyiben párt és ideológiai szempontoktól mentesen fejti ki tevékenységét. Az MMA nem ilyen – mondhatni, halva született. S amiképpen az alkotmányba emelésén sokat fáradozó, nemrégiben leköszönt elnök, Fekete György nem sorolható a magyar művészet élvonalába, úgy a tisztázatlan kritériumok szerint megválasztott akadémikusok többsége sem. Ezt a szervezetet nem lehet tömeges belépéssel jobb hellyé tenni, nem lehet megszállni, átalakítani, ahogyan időnként ezt fel szokták vetni, mert egyrészt itt nem így működik a felvétel (a már bekerült „akadémikusok” jelölnek és választanak), másrészt nem is lenne jó, ha egy szakmai szervezetnél így működne. Radnóti Sándor szellemes ötlete, amellyel – elfogadva a járadékot – meg akarja hekkelni ezt a belterjes, önmagát akadémiainak valló világot, a túlméretezett szisztémához képest elégtelen, ezért kudarcra ítélt. A jelenlegi akadémiát legfeljebb robbantani lehetne – ami, ugye, radikálisan mást jelent, mint a belülről bomlasztás vagy a konszolidáció, pláne a legitimáció. Mindazoktól, akik az MMA-t szakmailag irrelevánsnak tekintik, nem konzekvens és nem felelősségteljes döntés (még ha csak azon a minimális szinten is, amit a művészjáradékok adminisztrálása és utalása jelent) fenntartani és éltetni ezt a szervezetet.

Megkerülhetetlen a kérdés: a kérelem befogadása és a járadék hónapról hónapra történő utalása valóban puszta adminisztráció? Ha így volna, akkor ezt a nyugdíjpótlékot, ahogyan azt Tapodtat se az MMA nélkül! című írásában Kőszeg Ferenc is megfogalmazta, utalhatná az Államkincstár közvetlenül. Csakhogy így elmaradna a járadékot igénylők szimbolikus értelmű odaláncolása az MMA-hoz.

Az olyan választási helyzetekért, amelyben egy kiszolgáltatott művésznek döntenie kell arról, hogy mi fontosabb számára, a megélhetést nyújtó pénz vagy az elvek, nyilvánvaló a hatalmon lévők felelőssége. De az értelmiségnek is van felelőssége: fontos, hogy az ilyen helyzetekben megfogalmazódjon az elvi álláspont. Én azt az értelmiségi attitűdöt tartom relevánsnak, amely nem a kompromisszum és a megalkuvás melletti érveket mutatja fel, hanem az elvek képviseléséhez kínál szempontokat. Mert az elvekhez való ragaszkodás nélkül az értékalapú társadalom és művészet eszméje kérdőjeleződik meg.