A talált pénz tisztíthatatlansága

Radnóti Sándornak az ÉS múlt heti számában (2018/2.) megjelent írása az úgynevezett művészjáradék, az idén bevezetett nyugdíjkiegészítés kérelmezésének körülményeiről és a kérelmezés szerinte elfogadható indokairól szól.

A cikk utolsó bekezdése – érintettként is – mélységes csalódást keltett bennem.

Azt írja: Ha valaki mellékeli valamikori díjának nótárius által hitelesített másolatát, kitölti a „kérelmet”, rányal 3000 forintnyi okmánybélyeget, s mindezt föladja a „Magyar Művészeti Akadémia Titkársága Főtitkári Titkárságának”, akkor ennyivel és nem többel nyálazta össze magát.

Én is érintett vagyok, József Attila-díjam révén, és a törvény kifejezetten kitér arra, hogy a „művészet-igazgatási területen végzett vagy művészetelméleti tevékenységre tekintettel adományozott művészet- és közművelődés-igazgatási, művészetelméleti és közművelődéselméleti” díjak is jogosultságot biztosítanak a járadékra. Amiképpen állami nyugdíjamat sem utasítom vissza, ezt a járadékot sem fogom, mint ahogy ezerféle módon kerülök elkerülhetetlen kapcsolatba az állammal, amelynek kormányzatát megvetem.

De szerintem sokkal „többel nyálazza össze magát”.

Mert:

– Egyrészt, annak ellenére, hogy pontosan tudom, milyen rossz körülmények között él számtalan idős művész, diszkriminációnak, még ha ez pozitív megkülönböztetés is, tehát kivételezésnek tartom ezt a javadalmazást. Vajon miért éppen és csak művészeknek jár a járadék, a természet- és társadalomtudományok (közép)díjazottjainak miért nem? Továbbá: bár gyanúmat nem tudom igazolni, azt hiszem, mindez egyáltalán nem a festők meg a költők, hanem elsősorban a könnyűzenei előadók érdekérvényesítő erejét bizonyítva az elaggott szórakoztatóipari szakmunkásokat szolgálja ki, hiszen ezer apró jel utal erre: talán elég lenne a NER-elkötelezett, valaha volt, de meg még máig is „funkcionáló” beat-, pop- és slágerénekesek folyamatosan elzümmögött jeremiádáira (könnyes interjúikra, sebfeltépő nyilatkozataikra újságokban, tv-műsorokban) emlékezni.

– Másrészt, a díjakkal valaha, s gondolom, most is – egyikkel kisebb, másikkal nagyobb – pénzösszegek is járnak-jártak, tehát valami módon a dicsőséget javadalmazás is növelte. Így a kitüntetés „érvényének”, hiszen ki van már fizetve, egyáltalán nem kellene kiterjednie a szociális, humanitárius szférára, sem folyamatos segélyként, sem járadékként nem lenne szabad kezelni, már csak azért sem, mert a díj megítélése is végeredményben csak egy adott korszak pillanatnyi-hatalmi-esztétikai állapotának a dokumentuma.

– Harmadrészt: egyszerűbb lenne a helyzet, ha a magyar állam nem „szignálta volna ki” az MMA-ra a művészjáradék ügyét, hanem a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságon keresztül utalná át kvázi automatikusan. Bár az előbb említett méltánytalanság továbbra is fennállna, de nem indukálódna egy újabb kínos pozitív diszkrimináció: a kormány legalább ezzel nem polírozhatná tovább az MMA-t; az MMA nem kaphatna újabb, a megkerülhetetlenségének jelzésére alkalmas szerepet, s végül nem jutna egy olyan lista birtokába, amelyen a kérelmezők kényszerű és önkéntes önfeladása dokumentálódik. És amivel, ha kedve tartja, az MMA/állam azt kezd, amit csak akar. A harmincvalahány díjban részesült néhány ezer kérelmező – ebben az évben, a választás miatt – önkéntelenül is árvalányhajcsokor lesz az MMA kalapján, a NER végtelenül hipokrita protagonistáinak pedig újabb és újabb érvként szolgálnak majd évekig malaszttal teljes működésük ódába foglalásához.

– Negyedrészt és következésképpen: hogy Radnóti Sándor az állami nyugdíjat és ezt a járadékot közös nevezőn említi, valamint kérelmezését azzal indokolja, hogy az pusztán az állammal való „ezerféle” kapcsolat egyik eleme, szerintem cinizmus.