Tülekedés

Az Országgyűlés őszi megnyitóján a KDNP frakcióvezetője a fegyelmezett (neo)skolasztikus disputa bevált zsinórmértékének felkínálásával kísérelte meg az eluralkodott indulatkitörések közepette ismét ráirányítani a figyelmet az érdemi témára, vagyis a migrációval kapcsolatos kötelességekre és az ezek mögötti valóságokra. „A helyes gondolkodás alapja a jó distinkció” – alkalmazta a betűszóba is tömörített szabályt: QBDBD, vagyis „Qui bene distinguit, bene docet”. És mondanivalóját három megkülönböztetéssel próbálta a pallérozott ész számára meggyőzővé tenni. (Ám Parkinson törvénye óta tudjuk, hogy a parlamenti viták Szíriusz-távolságra lehetnek a logikus beláttatás érvényétől, ahogy ezt a magyar paraszti ész is finomkodás nélkül kifejezi: az álláspontot az üléspont szabja meg; ami a jelen esetben is érdemi belegondolás helyett gúnyos derültséget váltott ki az ellenzéki ülőhelyeken.)

Harrach Péter tehát három distinkcióban vette sorra az egymástól tisztán elkülönítendő kötelességek, illetve az ezeket orientáló realitások együttesét. A kötelességek között az üldözöttek segítésének és nemzetbiztonságunk megőrzésének normáit különböztette meg, majd egyenrangú érvényükre mutatott rá. A tények területén két distinkciót tartott fontosnak. Egyfelől a bejönni akarók kategóriáján belül a ténylegesen üldözöttek és a szerencsét próbáló vándorok közöttit, másfelől a célba vett társadalmakon belül az erős identitású versus hanyatló közösségekét. Míg az előbbiek a saját értékeikhez és normáikhoz integrálódás feltételéhez kötik a befogadást, az utóbbiak már ezekből is hagyják kiforgatni magukat.

Míg az első két distinkció végre már a hazai közgondolkodásban is meggyökerezni látszik – még ha nem is azonos életerővel a nemzeti érzületű többségnél és az ugyanezt inkább zavaró körülményként tekintő kisebbségnél –, addig a harmadik szembeállításban olyan újszerű szempontok is feltűnnek, amelyek kibontása talán elgondolkodtatná az előző pontosításokat már látványos unottsággal fogadókat is.

Ehhez azonban a frakcióálláspont összefoglalójának természetszerűleg egyszerűsítő, mert a politikai következtetések közvetlen megalapozására szorítkozó műfajához képest jószolgálati kiegészítésként járulhat hozzá egy, a mögöttes összefüggéseket is megvilágító szociológiai problémafelvetés. Ez szerencsés esetben legalább részlegesen felülírhatja a Parkinson-törvény cinizmusát annak jegyében, amit a Harvard Egyetemen kidolgozott, de már a hazai Munkaügyi Közvetítő és Döntőbírói Szolgálat gyakorlatában is alkalmazott „elvkövető tárgyalás” módszere javall. Eszerint közös sorsproblémák esetén a felelősen gondolkodók túlemelkednek a barátok vagy ellenfelek szempontján, és átlendülnek az együttes problémamegoldók minőségébe. Más szóval, ha a levont politikai következtetések szintjén már automatikusan életbe lép is az ellenfelek közötti elutasítás reflexe, az ezeket megalapozó vizsgálódások közegében még találhatunk olyan egymáshoz közelibb felvetéseket, ahol kölcsönösen elfogadhatjuk, hogy a döntő szót a tudományos eredmény mondja ki. E műveletsor szereplői persze jellemzőbben már az értelmiségi holdudvarok, mintsem a napi politika művelői.

Voltaképp ilyen szekértáborokon átívelő következtetés adódhat Komoróczy Géza (Eötvös kollégiumi szobatársam) interjújából is (Az élet a történelem tanítómestere, 2015/51–52., dec. 18.), amelyet a migrációs akut év karácsonyi ÉS-számában adott, ahol könyörtelenül újraértelmezte második nemzeti imádságunkat: „Vörösmarty Szózatában áll: »S a sírt, hol nemzet süllyed el, / Népek veszik körül, / S az ember millióinak / Szemében gyászkönny ül.« – Igen, csakhogy a sír fölött nem sírni fognak, hanem tülekedni, hogy ki foglalja el azt a helyet” – aktualizálta a „nem szavajátszó” (Arany) történész a reformkor nemzethalál-félelmét abban az eszmefuttatásában, aminek Az élet a történelem tanítómestere Cicero-parafrázis címet adta.

De ha már a személyes baráti körből válogathatok a parlamenti riadóztatást a vaklármától megkülönböztető megállapításokban, ide kívánkozik Kreutz Henrik magyar származású német szociológus kollegám elemzése is Tömeg-agresszió általi elözönlés: Új fegyver a nem kedvelt államok elsüllyesztésre című tanulmányából, aki a Komoróczyétól eltérő érzelmi töltettel ugyan, de hasonlókat ír egy ilyen „elsüllyedés/elsüllyesztés” konkrét lehetőségéről. Felidézi, hogy Anton Pelinka osztrák politológus közreműködésével Soros György  budapesti alapítványi egyetemén dolgozták ki a „tömegrajzás-viselkedés” elméletét és gyakorlati forgatókönyvét, és annak taktikájával hajtották végre az egyiptomi és ukrajnai államhatalmak megdöntését. Majd felveti: „Lehet valami abban a vélekedésben, miszerint a 2015 nyár végén a magyar államhajó elsüllyesztésére megkísérelt közel-keleti migráns-özön ugyancsak ezen az intellektuális alapon nyugszik.”

Ám még további hasonló veszélyüzenetek is feltűntek, amelyek a paroxizmussá vált migrációs válsághoz köthetők. Például a magyar származású titkosszolgálati szakértő, George Friedman Gyulladáspontok című és A kialakulóban lévő válság Európában alcímű művében (angolul is, magyarul is: 2015!) idézi Hannah Arendt reálpolitikus tételét: „A legveszélyesebb dolog a világon, ha gazdag és egyben gyenge az ember. A gazdagságot csak erővel lehet megvédeni, és a szegényektől eltérően a gazdagokat irigylik, mert irigylésre méltó dolgaik vannak, és az erősekkel szemben ők a hatalomtól függnek.” (A 2015 őszi migrációs eseményeket figyelők emlékezhetnek arra, hogy a magyar miniszterelnök egyik fő érve épp e támadhatatlan igazság volt. Ugyanakkor az eme evidenciára való rádöbbenés csak mérsékelt sebességgel kezdte áthatni az identitásában már meggyengült népességet, ám erre még mindig vakfoltja maradt a nyugati politikai elitnek.) Friedman vészjelzése: „Európa mérnökeiben, tudósaiban, művészei­ben és harcosaiban égett a fausti vágy, hogy minden az övék legyen, tu­dásszom­juk a világot egy prózai és unalmas hellyé tette, az európai embert pedig valami sokkal gyengébbé, mint amilyennek tűnt.” A miniszterelnök – akinek migrációszemléletét egyes balliberálisok (Konrád György) elfogadták, míg mások (Bauer Tamás) ezt az elfogadást nem fogadták el –, szintén e fausti teljesítmény múltba veszéséről beszélt: „Evidencia volt, hogy a mi civilizációnk a legerősebb, a legéletképesebb és a leginnovatívabb. Ma már nem az.” Ugyanakkor szerinte a közép-európai erősebb identitás, ahogy a frakcióvezető distinkciójában újra hangsúlyt kapott, őrzi e kulturális örökséget.

Ha ezekkel a megfontolásokkal tesszük mérlegre Harrach Péter harmadik distinkcióját – vagyis hogy miben különböznek az erős identitású közösségek a hanyatlóktól az idegen kultúrákból jövő tömeges migráció kezelésében –, magától értetődő, hogy itt a világ kultúrái (magvukban a világvallások) egymáshoz való viszonya általános tematikájának egy rendkívül akut, speciális esetéről van szó. Tehát ezt az aktuális jelenséget logikus a már felderített általánosabb törvényszerűségek modelljében vizsgálni és értelmezni. Ilyen közelítés eredményeként láthatjuk meg azt a konstellációt, ahol az országok, sőt földrészek történelmileg kialakult gazdasági különbségeinek a globalizációs egymásra hatás és ennek kommunikációs technológiája révén beérett kiegyenlítődési dinamikája lép interakcióba egy ideológiával, mely ama valláskritikus történelmi eszmeáramlatok örököse, amelyek pozitívumnak tartják a hagyományos eszme- és intézményrendszerek gyengülését (legalábbis a kereszténység vonatkozásában (!). Ez utóbbiról beszélt idén tavaszi Magyar Idők-interjújában a magyar állampolgárságot felvett jezsuita Henri Boulad is: „A nyugati világot bekebelezte egy ideo­lógia, amitől sajnos maga az Egyház sem maradt érintetlen. Amit ma politikai korrektségnek hívunk, az nem más, mint egy rendszer, amelyben az idegent és a multikulturalizmus dicsőítését emelik magasba. A mögöttes szándék pedig az, hogy az emberek veszítsék el az identitásukat.”

Így azokhoz a komplex reflexiókra képes és hajlandó értelmiségi körökhöz szólva (emlékeztetünk: „sem barátok, sem ellenségek, hanem közös problémamegoldók”), amelyek saját önbecsülésük és felelősségérzetük alapján készek a tények sine ira et studio tanulmányozására – ilyenek létét kölcsönösen el kell ismernünk minden világnézeti csoportban –, reményeim szerint érdemes felvázolni a helyes politikai stratégiát orientáló tudományos belátások egyszerű mappáját. Ám a jelen publicisztikában még ezekből is csupán egyetlen szempont felvillantására vállalkozhatok: milyen módokon érvényesülhetnek a globalizációban a kultúrák találkozásai. A szakirodalomban ezt a témát a világ-ökumené versus világ-szinkretizmus dilemmája élezi ki, ami abban a distinkcióban fogalmazódik meg, miként lehet az egyes kultúrák – és magvukban domináns vallásaik – békés együttélését, sőt akár együttműködését is kialakítani anélkül, hogy hagyományos identitásukat elvesztő módon elegyítenék őket egymással. (Meggyőző metaforával: turmixolt gyümölcslé helyett étvágygerjesztő gyümölcsöstálat.)

Ehhez a legkompetensebb kutatók közül az idén nyáron elhunyt vezető vallásszociológus, Peter L. Berger művét idézem, amely éles distinkciókkal bontja ki a modernitásban törvényszerűen sűrűsödő interakciók magatartást alakító hatásait, illetve az ezek közül felerősítésre érdemeseket. Szociológusi pályáján végigvonult tétele: míg a modernségben a vallások világhelyzetének alakulására a szekularizáció alig van hatással, a pluralizáció viszont annál inkább. A pluralista pozíciót két másikkal, a kirekesztővel (exclusivist) és a magába ölelővel (inclusivist) illesztve rendszerbe, állapítja meg, hogy az egészséges gyakorlat a harmadik, vagyis az, hogy ki-ki (személy, közösség) a saját pozíciójához maximálisan ragaszkodik, de hajlandó befogadni egyes pozitívnak tartott elemeket riválisaitól is.

Az idézett figyelmeztetések tehát Komoróczy Géza Szózat-parafrázisától (gyászkönny helyett tülekedés) Hannah Arendt fenyegetettség-képletén (gazdag, de gyenge) keresztül a migrációs turmixolás identitásvesztésének rémképéig erőltetés nélkül vonhatók párhuzamba egy olyan parlamenti műfajban fogalmazott distinkcióval, amely riasztó módon állítja szembe a hanyatló társadalom valós veszélybe sodró lelkiállapotát az erős identitású közösség önvédelemre képesítő attitűdjével. Ugyanakkor a kultúráknak a globalizáció rohamos előrehaladásával erősödő kölcsönhatása törvényszerűségeit vizsgáló valláskutatók, mint Peter L. Berger, általánosabb értelmezési keretben derítenek világosságot a világmigrációs cunami kulturális tektonikájára. Az ilyen emberiség perspektívájú mérlegelés lendületet adhat ahhoz, hogy a hazai felelős közgondolkodás az említett elvkövető tárgyalás módszere szerint az idáig zsákutcába futó viták helyett – „a cél a győzelem”, illetve „a cél a megegyezés” – találjon rá az ígéretesebb harmadik útra: „a cél a hatékony és konstruktív problémamegoldás”.