Eurófetisizmus vagy értékválasztás

Dobozi István nagy szakmai igényességgel és kitartással – a rendelkezésre álló fórumok sokaságának felhasználásával – érvel amellett, hogy az euró bevezetése vagy nem bevezetése alapvetően közgazdasági-gazdaságpolitikai természetű döntés (Eurófetisizmus, ÉS, 2017/43., okt. 27.). Ezzel szemben áll az, amit ő mostanában politikai haszonlesésnek lát, ti. hogy az ellenzéki politikai pártok egy része az euró gyors bevezetését sürgetve platformot keres, ahol a regnáló Orbán-rezsimmel szemben „a tagadás szelleme a lábát megvetheti”. Dobozi rosszallja, hogy még tekintélyes közgazdászok is elkövetik ugyanezt a hibát, ti. „amikor a politikai szempontok felülírhatják a gazdasági racionalitást”. Gondolatmenetében részletesen kifejti, miért gondolja gazdasági értelemben korainak Magyarország számára az eurózónához való csatlakozást, amiből számára axiomatikusan következik, hogy ennek politikai felülírása voluntarizmus és értelemszerűen káros az ország számára. Kicsit talán freudi, hogy Dobozi mostani írását Marxszal indítja, mert a dialektikus materializmus valóban hierarchikus kapcsolatot tételez fel az alap (az egyszerűség kedvéért a gazdasági viszonyok) és a felépítmény (röviden a politika) között. Bár nem vagyok elméleti közgazdász, illetve társadalomtudós sem, azt gondolom, Dobozi mindkét vonatkozásban téved.

Először is vegyük a szerinte megkérdőjelezhetetlen gazdasági racionalitást: Dobozi sokszor és kimerítően hivatkozik az Optimális Valuta Övezetek elméletére (OCA) és azokra az előfeltételekre, amelyek megléte szükséges ahhoz, hogy egy ország csatlakozzon egy nála fejlettebb országok által működtetett valutaövezethez. Az OCA-nak valóban óriási irodalma van, konszenzusról azonban nem beszélhetünk. Magának az elmélet megalkotójának is két – egy korai és egy későbbi – álláspontja volt a kérdésben. Az OCA nagyon sokféle, egymással vitatkozó elméletek összessége. Szó sincs arról, hogy akár csak a fő áram képviselői között konszenzus lenne abban a tekintetben, hogy mely feltételek szükségesek, és melyek  csak kívánatosak a csatlakozáshoz, illetve hogy melyek azok, amelyek természete endogén, azaz a csatlakozás eredményeként jönnek létre. Nekem úgy tűnik, Dobozi elköveti azt az amúgy mélyen emberi hibát, hogy azokat az érveket és autoritásokat veszi figyelembe és idézi, amelyek, illetve akik az álláspontját alátámasztják, és figyelmen (említésen) kívül hagyja azokat, amelyek, illetve akik vitatkoznak vele. Ha szabad személyes példát említenem (az érvekre természetesen, nem az autoritásokra), egy interjújában idéz tőlem („az euró bűnben fogant”), de nem teszi hozzá, hogy ennek ellenére az euró mielőbbi bevezetését pártolom.

Közbevetve azonban fontos, hogy tisztázzuk a „mielőbbi” jelző tartalmát. Vegyük észre, hogy a jelenlegi játékszabályok mellett legjobb esetben is évekről beszélünk, de a probléma ennél valójában összetettebb. Ha – ahogy Dobozi és vele együtt a magyar kormány (utóbbi annyira álságosan, hogy érvelése alól az egész ló kilátszik, nem csak a lába) gondolja – majd akkor csatlakozunk, amikor a feltételek (amelyek, mint láthattuk, legalább is cseppfolyósak) létrejönnek, akkor jószerivel belátható időn, akár egy emberöltőn belül sem fogunk csatlakozni. Amúgy Dobozi gondolatmenetét olvasva az embernek az az érzése, mintha a szerző nem ebben az országban élne; nála ugyanis az eurózónához történő hazai csatlakozás olyan evolúciós folyamat, amelynek az iránya nem, legfeljebb a sebessége kérdőjelezhető meg. Mintha bizony a politika nem játszana szerepet: csak ezúttal épp az ellenkező irányba fejti ki hatását, hiszen a jelenleg regnáló rezsim mindent megtesz annak érdekében, hogy gyengítse, lazítsa Magyarország uniós elkötelezettségét. Igazán nem is arról van szó ezért, hogy a jelenlegi rezsimről feltételezném, hogy bármikor – „magától” – csatlakozna az eurózónához. Valójában ez az írás – de azt gondolom, a Dobozi által „forrónak” minősített vita egésze – egy kívánatos politikai változást követő teendőkről szól.

Nem feladatom a „gyors”, netán az „azonnali” csatlakozást sürgetők megvédése, én mindenesetre azt értem ezen, hogy az eurócsatlakozást az ország számára stratégiai prioritásnak deklaráljuk és akként kezeljük. Ez ebben a pillanatban politikai döntést jelent, továbbá megfigyelői státusz kérését az eurózónában és azoknak a peremfeltételeknek a szakmai alapon történő kijelölését, a teljesítés várható időigényével és a szükséges teendőkkel, amelyekre a csatlakozáshoz mindenképpen szükség van.

És ez az a pont, ahol a gazdasági racionalitás versus politikai voluntarizmus kérdéséről érdemes szót ejteni. Dobozi nyilván éppúgy tudja, mint én, hogy a viszony a gazdaság és a politikai-társadalmi „felépítmény” között korántsem egyirányú vagy mechanikus; a gazdaságban és a társadalomban is „animal spirit”-ek, lelki tényezők működnek. Az a „történet” (a két Nobel-díjast, G. Akerlofot és R. Shillert idézve), amit a csatlakozás melletti komoly és hihető elkötelezettség és az ezt alátámasztó kormányzati munka jelent, lökést adhat a társadalom egészének, optimizmussal töltheti el a piac szereplőit, ezzel gyorsíthatja a gazdasági felzárkózást és a csatlakozáshoz szükséges feltételek létrejöttét (ahogy ez egyébként Szlovákiában történt).

 Nem vitatom, hogy a csatlakozás nem fekete-fehér (Szlovákiában sem [volt] az); nem arról van szó, hogy bent a menyországban vagyunk, kint a pokolban. Természetesen vannak átváltások, és nyilván az érdekérvényesítésnek is megvannak a maga korlátjai. Másfelől hiba a csatlakozásra kizárólag hasznossági alapon tekinteni; ahogy a „forró” vita más fórumain kifejtettem, valójában értékválasztásról beszélünk: az erősebb politikai-gazdasági integrációt, a föderális Európát, annak értékközösségét választjuk (ami egyébként az unió alapítóinak a víziója), vagy egyszerű politikai-gazdasági célszerűségként, hasznosságként tekintünk arra, amit Európa jelent, és amit, ha a körülmények változnak, akár el is dobhatunk. Az elmúlt évszázadok legjobb magyarjai biztosan nem a második lehetőség mellett tették volna le a voksukat.

Az euró ebben az értelemben szimbólummá vált. Elfogadom, lehetne, lehetett volna más szimbólum is, itt van például rögtön a szociális Európa gondolata. És az is igaz, hogy az euróval sok baj volt és még van is. Két dolgot ennek ellenére sem érdemes szem elől téveszteni. Egyfelől ezek a bajok – a fiskális és a bankunió (sem az egyik, sem a másik nem mindenre kiterjedő, nem felváltja, kiegészítené a meglévő rendszereket!), valamint a közös védelmi rendszer hiánya sokkok esetére – ismertek, orvosolhatók, 2008 óta valóban sok minden történt ezen a téren. Fel kell tételeznünk, hogy az eurórendszer említett hiányosságait az érdekelt országok kiküszöbölik, és mindez úgy történik, hogy az elfogadható legyen az olyan kevésbé fejlettek számára is, mint Magyarország. Éppen ezért kell részt vennünk ebben a folyamatban.

Másfelől szerintem az is hiba, ha ezeket a deficiteket a ténylegesnél nagyobbnak, kozmikusnak tüntetjük fel; mintha az országok bajait kizárólag az euró okozta volna. A 2008‑as válság eltérően érintette Szlovákiát meg Görögországot, és a válságból való kilábalás terén is más teljesítményt nyújtott például Írország, mint Portugália. A „mi lett volna, ha” típusú eszmefuttatások azonban nem sokat segítenek, ami lényeges, hogy az Európai Unió minden bizonnyal a szorosabb politikai-gazdasági integráció irányába lép tovább, és várható az is, hogy az eurózóna, ami immáron visszavonhatatlan realitás, ennek kitüntetett színtere lesz. A kimaradás gyorsíthatja Magyarország perifériára sodródását, ami már most is zajlik. Ez az, ami sokak számára ebben az országban nem elfogadható perspektíva.