Rohan az idő

VISSZHANG - LXI. évfolyam, 41. szám, 2017. október 13.

Lassan harminc év eltelt a rendszerváltás óta, és keserű a szánk íze. Bár közben jobb lett a világ, és benne sokkal normálisabb az élet Magyarországon is – aki már élt akkor, talán emlékszik, hogy milyen középkori eszmék és gyakorlat uralkodott Kádár János és Leonyid Brezsnyev birodalmában.

Csakhogy a sánta paripák helyét egyre sántább szamarak vették át. Nem gondolom, hogy kizárólag Magyarországon. A legriasztóbb külföldi példa számomra Putyin és Trump – egy erőszakos, orosz típusú diktátor és egy hetivásárból szalajtott redneck idióta –, de ezen a téren nekünk sincs dicsekednivalónk. Orbán Viktor és Kövér László eltorzult személyisége az egész társadalmat megfertőzte. Ránk nyomta a bélyegét. Az egykori karizmatikus, forradalmár lelkületű fiatalemberből az eltelt három évtized alatt kiégett, elhízott politikai gengszter lett, aki sokszoros milliárdossá tette általános iskolai osztálytársát, s olyan, súlyos intellektuális és erkölcsi deficittel küzdő figurákat emelt maga mellé, mint mondjuk Szijjártó Péter, akit egy vidéki futsalcsapat szertárosi teendői is minden bizonnyal megizzasztanának.

Úgy látszik, a társadalom józan esze is odalett, s vele az a természetes védekező ösztönünk, amellyel elháríthatnánk a fejünk fölül az előre láthatóan felénk vitorlázó, még sötétebb fellegeket. Honfitársaink és a soraikba befogadott határon kívüli magyarok masszívan szavaznak majd jövőre is Orbán Viktorra, és bizony nem jön majd ránk jó világ. Talán még a jelenleginél is rosszabbul megy majd a sorunk a következő négy vagy akárhány évben.

Az értelmiségiek, a kortársaim és az utánunk jövő generációk egyes képviselői elkeseredettségükben az Élet és Irodalom hasábjain vitáznak arról, hogy a Momentum nevű mozgalom vagy párt miért nem áll be a hipotetikus Nagy Ellenzéki Összefogásba, miért nem vesz részt Orbán Viktor – jelenleg rendkívül valószínűtlennek tűnő – jövő évi leváltásában, és az utána következő kötelező feladatban, egy szép új világ felépítésében.

Életkoromnál fogva is kinőttem már a dajkamesékből, a csodavárásból és a jövőbe vetett rendületlen bizakodásból. Ha nem haragszanak meg érte a magyar politikai élet jelenlegi szereplői, elárulom, hogy egyikükben sem látom a szebb jövő zálogát, igaz, magunkban sem, a rájuk szavazó (vagy nem szavazó) állampolgárok széles néptömegeiben. Elég végigmenni a budapesti utcán, felszállni a metróra vagy egy vicinális vonatra bárhol ezen a szűk 93 ezer négyzetkilométeren, hogy az ember elkeseredjen, eltakarja a szemét, és a szürke, reménytelen külvilág helyett a kezében tartott könyvre, folyóiratra fókuszálja a tekintetét.

Fokozatosan csúsztunk le oda, ahol ma tartunk, Antall József és Horn Gyula átka megfogant, de utánuk is csak gyengébb, silányabb minőséget találtunk magunk fölé, s mint már említettem, a külső világot sem isteni megvilágosodásban részesült politikai zsenik vezetik. (De a mi vezetőinknél talán egy hangyányit becsületesebbek, tehetségesebbek, szerencsésebbek. Legalábbis erre mutat, hogy minden összehasonlító statisztikában egyre lejjebb csúszunk, és még a csigalassúsággal fejlődő országok is gyorsvonati sebességgel húznak el mellettünk például az oktatás és az egészségügyi ellátás színvonalát illetően.)

Szóval a környezetemben való gyönyörködés helyett a kezemben tartott hetilapba lógatom a fejem. Ott olvasom Radnóti András és Vásárhelyi Mária – és mások – vitáját a Fidesz elleni összefogás szükségességéről, illetve haszontalan, sőt káros voltáról. Nem olyan a helyzet, hogy bármelyiküknek is igazat adhatnék. Az összefogást, akárcsak a széthúzást, magam is reménytelennek, végső soron értelmetlennek látom, mint ahogy az erről való vitatkozás sem tölt el maradéktalan intellektuális kielégüléssel.

Rezignáltan veszem tudomásul, hogy itt a legjobb szándékú, legtehetségesebb publicisztikai teljesítmény is haszontalanul lepereg még rólunk, egykori liberális ellenzékiekről is, pedig ennek a műfajnak amúgy feltétlen hívei lennénk. De nem találunk, mert nincs is, új leírt gondolatot, mindent elsöprően megdönthetetlen érvet sem pró, sem kontra, bármennyit vitatkozzanak is egymással értelmiségünk kiemelkedően okos és szellemes hangadói, véleményformálói.

Bárki is mondja, hogy fogjunk össze Orbán ellen, elvileg igaza lehet, de engem csak a győzelem reménye lelkesítene valamennyire, ráadásul, khm, hát nem ezeké, az biztos. Mint ahogy a másik oldal igazságában sem vagyok képes hinni, hiszen nem látom be, mitől is lennének jobbak ők, az új undokak Schiffer Andrásnál vagy éppen Orbán Viktornál.

Az ifjak önbizalma dicséretes, enélkül nyilván nem is vethetnék bele magukat még ebbe a hazai, posványos politikai küzdelembe sem. Csakhogy nem látom, milyen, bármily csekély, de objektív alapja lenne ennek az önbizalomnak – épp ellenkezőleg. Vezetőjük számomra már most is rendkívül ellenszenves, többnyire ügyetlenül nyilatkozó és taktikázó, akarnok típusú „harmadik utas” személyiség, akire, ha lenne, a kutyám sétáltatását sem bíznám rá, nemhogy hazánk boldogulási esélyeit. Hogy egyelőre senki másra sem? Ezt sajnos továbbra sem vagyok képes mellette, mellettük szóló érvnek elfogadni.

Szeptember 29-ei vitacikke címében Radnóti András megkérdi: Van-e idő? (Mármint egy Orbánt leváltó erő, például a Momentum megerősödésére.) A válasza természetesen pozitív. Én nála jóval rezignáltabban úgy fogalmaznék: idő, vazze, az tényleg van. De nemsokára meglátod te is, hogy milyen gyorsan elrepül.

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 3. szám, 2018. január 19.
LV. évfolyam 3. szám, 2011. január 21.
L. évfolyam 30. szám, 2006. július 28.
Élet és Irodalom 2024