Irigykedjünk-e?

VISSZHANG - LXI. évfolyam, 40. szám, 2017. október 6.

Az ÉS szeptember 22-én megjelent számában Sausic Attila A monogámia dialektikája (2017/38.) című, a szó pozitív értelmében olvasmányos, szellemes tanulmánya azt a gondolatkört járja körül, hogy valójában létezik-e monogámia. Ennek megvitatásához javasolja a fogalom két tényezőjének egymással történő szembeállítását: az együttélés során tanúsított kitartást és a szexuális hűséget. A bonobóktól (a csimpánz rokonaitól) Engelsen és Marxon át eljut a Kung San törzsének egy fiatal leányához, akitől a következőket idézi: „Egyetlen férfi mindig ugyanazt adja neked enni. De ha vannak szeretőid, az egyik húst hoz éjszaka, a másik pénzt, a harmadik nyakláncot.” Ez prostitúció, ami nem tartozik a témához, de megszavazom: a Kung San törzs nő-egyedeinél az utódok felnevelése és védelme érdekében ez a gondolkodás érthető. A szerző hivatkozik Kappeler szociálbiológus véleményére, aki szerint a párkapcsolat fogalma nem arról szól, hogy ki kivel párosodik, és végképp nem arról, hogy ki kivel nemzi az utódokat. De akkor miről is szól?

Sausic szerint monogámia nincsen, van viszont „sorozatos monogámia”, más szóval a többé-kevésbé tartós párkapcsolatok egymásutánisága, és a fentiek alátámasztására Alfred Pauls pszichológus kijelentését idézi: „A fejében senki sem hűséges.” Ez igaz: a fantáziák kárpótolnak bennünket a frusztráló realitásért: ha a főnök kirúg az állásomból, szívesen eljátszadozom csúnya fantáziákkal, de ez még nem jelenti, hogy azokat meg is valósítom.

A monogámia fogalmának elemzéséből – számomra sajnálatosan – hiányzik több motívum, elsőként az érzelmet említeném. Természetes, hogy a kapcsolatok fontos tényezője a szexualitás, de a legtökéletesebb szexuális élmény sem képes hosszú távon összetartani két embert, ha az érzelem egy szikrája sincs jelen – legalább az egyikben. Most jönne az a kérdés, hogy mit is nevezünk szexua­litásnak, mi a szexualitás definíció­ja, sajnos kielégítő válasz mind a mai napig nem született meg. Gyakorló pszichológusként már javasoltam, hogy ne tekintsük a szexualitást egységes entitásnak, hanem definiáljuk azt annak funkciója szerint: mást jelent a szexualitás, ha örömszerzésre, és ismét mást, amikor utódnemzésre használjuk – nem is beszélve számos további funkció­járól, például a kommunikációról. Mert mire használja egy feleség a szexet, amikor hazatérve, mintegy futólag, elmondja férjének, hogy aznap délután a munkahelyén lefeküdt a főnökével? Aztán beszélgetésük során meg is magyarázza: férje, akit jó embernek és jó apának tart, már annyira nem törődik vele, oly mértékben elhanyagolja, hogy ezt látta utolsó lehetőségként arra, hogy felhívja a figyelmét: van egy felesége, „aki nőből van összerakva”.

Bár Sausic dialektikus elemzése elsősorban a biológia, tehát az utódnemzés felől közelíti a kérdést, nekem a pszichés tényezők ugyanannyira fontosak. Egyértelmű, hogy a két motívumot (örömszerzés és/vagy utódnemzés) egymástól elválasztani hiba, hiszen a párkapcsolatok létrejöttében ritkán fordul elő, hogy a két szereplő úgy közelítsen egymáshoz, hogy az egyetlen, érzelmektől is mentesített cél a mindenáron való utódnemzés. Persze ilyen is előfordul, például a lombikbébiprogram egyik-másik esetében, de ez már egy másik esszé tárgya. Fordítottját is tapasztalhatjuk: nagy a szerelem, imádjuk egymást – de gyereket majd később csinálunk. Ha aztán a gyerek mégis megérkezik, világrajövetele nemegyszer a kapcsolat végét jelenti. Gyakori, hogy a párkapcsolat férfi tagja – amikor átalakul apává – látványos féltékenységi jeleneteket produkál, mert nem gondolta, hogy az újszülött, akit végül is ő „hozott létre”, kitúrja őt korábbi privilegizált pozíciójából.

Végezetül: a bonobóknak – akár csak közeli rokonaiknak, a csimpánzoknak – vannak érzelmeik, sőt állítólag éntudatuk is van, mivel pedig képesek mindkettő kifejezésére, konfliktusaik feloldására nem mindig az agressziót, hanem a párzást használják. Továbbá férfiként ne irigyeljük sem az indigó-, sem a zebrapintyek életét, mivel a Homo sapiens kapcsolati mintái mások: sajátosak, de főleg egyediek. Nem utolsósorban azért, mert a szexualitást – kapcsolaton belül vagy kívül –, túl az örömszerzésen, túl az utódnemzésen sok minden másra is használjuk. Sem a madarak, sem az emlősök nem használják kapcsolatukat presztízsszerzésre, például amikor egy idős, rozoga férfi gyönyörű fiatal szeretőjével él együtt, de létezik ennek a szereposztásnak fordítottja is: egykoron ragyogóan szép (és ne feledjük: okos) nő nála évtizeddel fiatalabb férfit választ párjául. Végül a Homo sapiens nem csak a felsorolt okok miatt lehet monogám vagy poligám, élhet poligíniában vagy egymást követő monogámiák láncolatában, egy azonban tény: minden kapcsolat egyedi, a legtöbbjét nem pusztán az utódnemzés és nem pusztán a szexuális élmény tartja össze. De bármelyik tényező hiánya ahhoz elegendő lehet, hogy a legharmonikusabb kapcsolatot is szétrombolja. Még az egyéjszakás kalandban sem egyedül a szexuális öröm megszerzése fontos, pedig ott valóban a testi élmény a vezető motívum, és nem annyira az utódok nemzése a cél. De hogy ezekben az egyéjszakás kalandokban milyen mértékű az örömszerzés jelentősége, majd annak átélése, azt inkább a nőktől, mintsem a férfiaktól kell megkérdezni.

(A szerző pszichológus)

A szerző további cikkei

LIX. évfolyam, 32. szám, 2015. augusztus 7.
Élet és Irodalom 2017