Hivatalnok Dilettantiában

VISSZHANG - LXI. évfolyam, 39. szám, 2017. szeptember 29.

Július 21-i számunkban Reményi József Tamás nyílt levelet intézett írótársaihoz, melyben határozottan bírálta a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (továbbiakban: KMTG) Előretolt Helyőrség Íróakadémiájának minden hasonló intézménnyel szembeni kivételezett helyzetét és ezen keresztül a közreműködésre felkért írók cinikus hozzáállását. A Népszava július 29-i száma összeállítást közölt, amelyben Szőcs Géza, aki az ÉS-ben válasz nélkül hagyta Reményi levelét, a napilap megkeresésére általánosságban reagált. Vita kerekedett az Élet és Irodalomban, melyben megszólalt Krusovszky Dénes (A közép széle és vége, 2017/32., aug. 11.), Grecsó Krisztián (Menekülő helyőrség, 2017/33., aug. 18.), Demény Péter (A vidor loholók, 2017/34., aug. 25.), Fehér Renátó (Mi mind ők voltunk egykor, 2017/34., aug. 25.), Kőrössi P. József (A Főnök, 2017/34., aug. 25.) és Selyem Zsuzsa (Ők majd bevédenek, 2017/34., aug. 25.), Gaborják Ádám (A KGMT után?, 2017/35., szept. 1.), Antal Nikolett–Korpa Tamás (Hamis remény?, 2017/35., szept. 1.), Péterfy Gergely (Foximaxi, 2017/36., szept. 8.), Szentmártoni János (Az erkölcs bajnokai? Na ne!, 2017/37., szept. 15.), Gács Anna (Törékeny középszer, 2017/38., szept. 22.). Mostani számunkban Kőrössi P. József újabb írását közöljük. Közléseinkre felhívtuk Orbán János Dénes és Szőcs Géza figyelmét, véleményük megírására kérve őket.

Van az irodalom, és vannak annak egészséges lelkű hivatalnokai. Meg van, ahol nincsenek. Az irodalom van, a már-már főnöki Hivatalnok gyűjtögeti a tapasztalatokat, például utazgatással, különösen Hivatalnokká magasztosulásának az elején. Távoli magyar országokban látogatja meg a magyar irodalmat, még Amerikában meg Puerto Ricóban is (hol nincs magyar, hol nincs magyar író?!), ahol az őt jól tartó hívek barátsága mellett gazdag karrier is kijár neki. Ha nincsenek is kijáró emberei, mert ő maga a kijáró is, ami által nő itthon a tekintély, gyarapodik a dilettantizmus, gátlástalanul bővül a tagok száma. Közpénzből ez is, meg az is. Ezt csak úgy mesélték az amerikás, közép-amerikás magyarok. A költő meg nő, növekszik, a Hivatalnok meg – hála a szerencsés jóistennek! – beszól.

Na most ez oda csatlakoztatható, hogy aszondja: „Az a kirekesztő, antidemokratikus szemlélet, amely a konzervatív(abb) oldalon tevékenykedő alkotókat majdhogynem maradéktalanul dilettánsnak bélyegzi, nem válhat egyeduralkodóvá.” Pedig dehogynem! Azzá kell válnia. A dilettáns az dilettáns, ha bevásárolja is magát. És ha bevásárolta magát – pénzzel vagy kapcsolatokkal –, akkor ki kell őt rekeszteni a legjobb indulattal, vállát veregetve, pofikáját megcsipkodva, de ki. Menj ki innen! A helyedre! A végéről majd amúgy is az olvasó gondoskodik, nem a pénz, amit ad, vagy nem a Hivatalnok által értékén felül becsült szerző – azért, hogy megjelenjen neki is legalább egy, legalább egyetlenegy könyve. Dilettantiában pénzzel minden elérhető. A dicsőség is mellé, a minden mellé. Fizetek – így vagy úgy –, költő leszek, meg író. Dilettantiában. Fizetek, tehát író vagyok.

Végre vita van, mert eddig csak beszélgettünk, nem mindig egymás mellett el. Nem, de mégis. Mondtuk a ma­gun­két. De most megszólalt Szentmártoni Hivatalnok úr, az Amerikát közpénzen átutazó toborzó, a magyar írószövetség vagy csak a maga nevében. A Hivatalnok, aki ilyen mondatokat (elavult közhelyeket) képes a szövetsége nevében leírni: „Meggyőződésem, hogy nem a sebeinket kell nyalogatni, hanem kész tervekkel előállni, és azokhoz politikai és anyagi támogatást szerezni.” Politikai támogatást? Ugyan!

Mégis igaza van! Politikai támogatást először a rendszerváltás után akkor kapott a magyar írók nevét sokszor változtató szövetsége, amikor a Horn-kormány kifizette a társaság több éven keresztül felhalmozott bérletidíj-tartozását meg a több millió forintra rugó villanyszámlákat. Már nem is tudom, nem is kell tudni, Jókai Anna vagy Pomogáts (!) sírta, könyörögte-e ki. Ha ez akkoriban (sokáig tartott) nem történik meg, a Hivatalnok nem idézhetne elő a jelenkori ÉS-ben polémiát. Amit, megjegyzem, jól tett. Tisztességes lépés. Megtudjuk belőle, hol a helyünk a kirekesztettek között. Ott valahol.

Mégis, meg kell mondani, nagyot hibázik, amikor (nem ismét) két táborra osztogatja a magyar irodalmat a megbecsültségre kész (lásd fent) Hivatalnok. Ezúttal nem urbánusokra meg népiekre osztogat bennünket (bennünket!), hanem azt mondja a nem másik oldalra, hogy a liberális írók. Értelmiségi analfabéta volna? Nem. Nem az. Tudja ő, hogy nincs liberális meg nem liberális író. Nézzen körül, aki ezt állítja. Ilyen meg amolyan író van (lásd fent), de aki nem liberális – olyan nincs! Legfeljebb elkötelezett. Szabad elme van – mondom oktatólagosan –, meg nem szabad. Szabad – nem függetlent mondok – gondolkodó. Van azonban a dilettáns előtt a megtisztelhető amatőr is, aki szenved az állami támogatás terhével maga fölött néhány éve. Sokan és még többen, még annál is több éve. Szegények és még szegényebbek. Nem őt, nem őket védi a Hivatalnok. Azonban, engedjük meg, nem úgy általánosan nem védi őket. De hát, kívülről látjuk, ők vannak többen, azok a kicsi, kicsi kis tömegek, amelyeknek a tehetségét meg kell a sok-sok pénzzel magyarázni.

Volt egyszer egy Frankfurt, amit mégiscsak az idegenszívűeknek köszönhetünk. Egy Péter Esterházynak, egy Péter Nádasnak, egy István Eörsinek, egy György Konrádnak meg egy György Dalosnak. 1999.

Magyarország, a magyar irodalom volt a frankfurti könyvkiállítás díszvendége, az égbe röpült, oda, ahol már ott volt. (Esterházy Péter nyitotta meg magyar részről – csodálatosan, sok-sok megrendítő humorral, ott ültem a valahanyadik első sorban.)

De előtte sok hónappal volt egy válogatás, kik legyenek benne abban a németek, a vásárosok által is támogatott katalógusban vagy mi a fenében.

Milyen nyelven beszél? Beszél németül? Nem beszél. Angolul? Nem beszél. Ki lettek rekesztve az akkori, mondjuk úgy, ahogy ő sem mondja – a népiek. Szinte mind. Hozzám is rohantak, könyvkiadó voltam, hogy adjam ki ezt meg azt. Kosztolányi meg Krúdy lett belőle, kortárs szinte egy darab se.

Beszél németül? Nem beszél. Angolul? Angolul se! Nem is lettek ott kiállítva sokan. Ennyit a kirekesztés természetéről. Eldöntik a tehetséges olvasók meg a mindenkori Hivatalnok urak. Itt is meg ott.

Támogatások. A Hivatalnoknak – van – lehetne eszköze hozzá, nézzen utána: a Horn-kormány alatt kínosan vigyáztak arra, kínosan vigyázott a kulturális minisztérium arra, hogy a Kortárs és a Holmi azonos támogatásban részesüljön, kapja ugyanazt. Jól tette vagy nem, mindegy, ilyenek voltak, ilyenek voltunk! Rendes emberek – nem mondom én. Mindegy volt akkor is, hát még most! Vigyázott. Nagyjából 8-8 millió forinttal éveken keresztül nyomatta a kultúrpolitikát a Kortársba meg a Holmiba. Senki se sérüljön, utána lehet nézni. A Horn. Nem tudtak volna megjelenni. Arról, hogy így legyen, tudomásom szerint az egyensúly megtartásáért a mindig aggódó Réz Pál is tehetett. Hogy a másik oldalnak – ahogy Hivatalnok becézi magukat – se legyen kevesebb. Aki ezt nem igazolja, az gazember, vagy szándékosan nem nézett utána! Hivatalnok nem mellébeszél, nem emlékezhet arra, amiben nem volt jelen.

A kilépésekről, amire Hivatalnok, nem minden szándék nélkül rosszul emlékezik. Döbrentei Kornél, azt megelőzően (!) kiváló (?) költő, zászlót égetett. Kalász Márton elnök (ma Szentmártoni az) nem volt képes elhatárolódni. Ez már nem csak ízlés dolga (pedig az, az ízlés a legfontosabb!), és nem annak a kérdése, ki hova tartozik, melyik oldalon ül, liberális vagy konzervatív szék van a segge alatt, vagy egyik sem, esetleg mind a kettő. Az írók onnan léptek ki, ahová Döbrentei akkor tartozott. Ennyi történt! Mégiscsak egy fasiszta történet volt az, hát mit tehettünk volna?! Akkor is kilépünk, ha magyar – román, szlovák, cseh, bolgár, orosz, osztrák, szlovén, szerb – zászlót égetnek el. Ilyenek vagyunk.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 40. szám, 2017. október 6.
LXI. évfolyam, 36. szám, 2017. szeptember 8.
LXI. évfolyam, 34. szám, 2017. augusztus 25.
Élet és Irodalom 2017