Traumát mindenkinek?

Sághy Miklós Holokausztmagyarok (ÉS, 2017/33., aug. 18.) című írásának már a címe is mély problémákat vet fel. A szerző feltételezhetően a „holokausztzsidók” kifejezésre utal vele, ami használói számára azt jelenti, hogy a túlélők és leszármazottaik zsidó identitása leginkább a holokauszthoz kötődik, nem pedig a hagyományokhoz vagy a valláshoz. Ahhoz, hogy a vészkorszak idején akaratukon kívül zsidóvá tették őket vagy felmenőiket: gettókba kényszerítették, koncentrációs táborokba küldték, családjukat kiirtották a gázkamrákban. Ettől érzik tehát magukat zsidónak, illetve attól, hogy ez továbbra is feldolgozatlan a magyar társadalomban, tehát a holokauszt örökségétől, amit Kertész Imre találóan „hosszú, sötét árnyéknak” hívott. A holokausztzsidó identitás tehát nem választott identitás.

A szerző állítása, hogy az 1945 című film és az alapjául szolgáló novella „közvetett módon kiterjeszti az »áldozat« fogalomkörét a testvérgyilkosságban asszisztáló vagy az attól elforduló, az az ellen tenni akaró magyarokra”. Igencsak kérdéses azonban, hogy kiterjeszthető-e, ki kell-e terjesztenünk az áldozat fogalomkörét, illetve valóban ezt tennék-e az említett alkotások. A tettes, a haszonélvező vagy a némán asszisztáló „magyarokat” ugyanúgy áldozatnak hívni, akik, a szerző megfogalmazásában, a „közös bűn traumáját”, a „múlttraumát” cipelik, és akiken a zsidóknak pusztán a visszatérése „lelki sebeket ejt”, nem más, mint a holokauszt relativizálása. Hiszen minek is voltak az áldozatai az úgynevezett holokausztmagyarok? Netán a holokausztnak? Vagy annak a tettnek voltak az áldozatai is egyben, amelyben tevőlegesen vagy hallgatólagosan részt vettek? Az elkövetőket ugyanúgy áldozatnak hívni, tapasztalataikat ugyanúgy traumaként interpretálni olyan nem csupán fölösleges, de kártékony ideológia, ami éppen hogy az áldozat és az elkövető, az elhurcolt és a szemtanú, az elpusztított és a haszonélvező között mossa el a különbséget. Sághy meg sem próbálja jobban megindokolni az áldozat szó használatát, egyszerűen idézőjelbe teszi. Állítása szerint az elkövetők, a „zsidóvagyon” szétrablói, használói is a holokauszt „áldozatai”, ahogyan azok is, akiket közreműködésükkel kiirtottak. Áldozatok lennének levezetése szerint, mert „súlyos károkat okozott a szolidaritás, a bizalom, a jogbiztonság, és ami mindezzel összefügg: az otthonosság érzése szempontjából az, hogy a magyarok egyes honfitársakat – vallási alapon – törvényen kívül helyezték. (...) A jogfosztás, a gettósítás, a deportálás közvetetten visszahatott ugyanis azok elrendelőire, végrehajtói­ra, szemtanúira is, hiszen cselekedetük (vagy éppen passzivitásuk) továbbélő üzenete, hogy ebben a közösségben bármilyen hatalmi ideológia vagy fajelmélet nevében bárki bármikor kifosztható, elhurcolható, falhoz állítható.” Mélyen kérdéses, hogy ez az üzenet rövid és hosszú távon kiket ért el. Vajon tényleg elkezdtek a nem zsidó „magyarok” is rettegni, hogy bármikor hasonló sorsra juthatnak? És ez a rettegés volna az ő traumájuk? Tényleg megrendült az otthonosságérzésük? Erről szólna az 1945 című film? Ha nem jelenik meg a két zsidó férfi a faluban, korántsem tűnt volna úgy, mintha a falubeliek otthontalanul éreznék magukat saját hazájukban. Sághy ezután következő, egymondatnyi utalása még hozzátesz ahhoz, hogy a szerző szerint mitől is holokausztmagyar a magyar: „1944 után újabb magyar közösségek tapasztalhatták meg – ezúttal már a kommunista világnézet nevében – a jogfosztás egzisztenciális és mentális következményeit”. Erősen vitatható, hogy ezen következmény miatt érdemes-e a holokauszt áldozatainak nevezni a „magyarokat”, illetve a régi kérdéshez érve: összehasonlítani a nemzetszocializmus és a kommunizmus által okozott károkat. Arról nem is szólva, hogy a szerző a magyar és zsidó szembeállítását végig reflexió nélkül használja, mintha a magyarországi zsidók nem magyarok volnának.

Erős Ferenc Trauma és történelem című könyvében figyelmeztet, hogy a trauma manapság „gumifogalommá” vált, amit mindenre rá lehet húzni. Sághy éppen ezt teszi, amikor a filmben a zsidók megjelenése miatt megijedő falusiak traumájáról és lelki sebeiről beszél. Ezek az emberek nem traumát cipelnek, mindössze azt látjuk a filmben, hogy félnek tetteik következményeitől. A jogos félelem az elkövetett bűntett következményeitől nehezen összetéveszthető a traumával és a lelki sebekkel. De ha valamilyen módon „traumának” nevezhetjük is az ő tapasztalataikat, az biztos, hogy az nem olyan minőségű trauma, mint azoké, akiket elhurcoltak Auschwitzba. Ezért nem kell az elkövetők és cinkosaik félelmét és bűntudatát a haláltáborok borzalmát megjárt zsidók tapasztalatához hasonlítani. Ezért súlyos félreértés a holokausztzsidók mintájára holokausztmagyarokról beszélni.

A cikk további problematikus pontjai az 1945 című film elemzéséhez köthetők. Sághy a következőképp interpretálja a falu reakcióját az idegenekre: „az indulatok a külső ellenség (feszülten várt) agressziójának elmaradása miatt ugyancsak »befelé« irányulnak, azaz visszahullnak a falusiakra. Ennek jelei, hogy a jegyző fiának menyasszonya felgyújtja a bűn »fészkét«, a drogériát, a részeges Kustár felköti magát, a jegyzőtől elfordul – legalábbis egy pillanatra – az egész falu (hisz senki sem mozdul, amikor kétségbeesve az oltási munkálatokhoz hívja őket)”. Sajnos az 1945‑ben a menyasszony korántsem a két zsidó férfi visszatérése által felkeltett (kollektív) lelki tusa miatt gyújtja fel a drogériát. Éppen az az egyik súlyos fogyatékossága Török filmjének, hogy a katarzisnak szánt végkifejletben eltolódik a hangsúly a múlttal való valódi szembesülésről: a menyasszony pusztán személyes bosszúból teszi, amit tesz, gyakorlatilag függetlenül attól, hogy miért bolydult fel a falu. A másik, Sá­ghy által idézett jelenet, amikor a falu népe a templomban elfordul a jegyzőtől, azaz a falu morálisan megtagadja a „bűnöst”. Ezzel ugyan Török helyreállítani igyekszik valamiféle szimbolikus rendet, ez azonban mélyen hazug állítás, vagy ha tetszik, jóvátételi fantázia, azonban inkább történelemhamisításnak érezzük. Sem a falusiak hozzáállásának filmbeli előtörténetéből nem következik, sem a háború utáni vagy a mai magyar társadalom hozzáállását nem tükrözi a jelenet.

Az 1945 című film sablonos típusfiguráival (a főbűnös jegyző, a fiú, akinek mégis helyén van a szíve, a némán szenvedő feleség, a mohó szomszédasszony, a hipokrita lelkész, a lelkifurdalástól gyötrődő Kustár), a megspórolt összeütközéssel és végül a hamis katarzissal, amelyben a falusiak elfordulnak a bűnöstől, ugyanúgy elvéti célját, tudniillik azt, hogy árnyalt képet adjon a vészkorszak magyar társadalomban érezhető lenyomatáról, ahogyan Sághy cikke is összemossa a valódi áldozatok és a saját tetteinek következményeitől rettegő kollaboránsok és kivitelezők csoportjait.

(A szerző egyetemi oktató, pszichológus)