Az erkölcs bajnokai? Na ne!

Július 21-i számunkban Reményi József Tamás nyílt levelet intézett írótársaihoz, melyben határozottan bírálta a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (továbbiakban: KMTG) Előretolt Helyőrség Íróakadémiájának minden hasonló intézménnyel szembeni kivételezett helyzetét, és ezen keresztül a közreműködésre felkért írók cinikus hozzáállását.

A Népszava július 29-i száma összeállítást közölt, amelyben Szőcs Géza, aki az ÉS-ben válasz nélkül hagyta Reményi levelét, a napilap megkeresésére általánosságban reagált, mondván, „a tehetséggondozó, vagy akadémia, vagy kft., bárhogyan nevezzük, azért szúrja sokak szemét, mert az uralkodó véleményformáló centrumok, kánongyártó műhelyek, megmondó monopóliumok érdekeit sérti”.

Vita kerekedett az Élet és Irodalomban, melyben megszólalt Krusovszky Dénes (A közép széle és vége, 2017/32., aug. 11.), Grecsó Krisztián (Menekülő helyőrség, 2017/33., aug. 18.), Demény Péter (A vidor loholók, 2017/34., aug. 25.), Fehér Renátó (Mi mind ők voltunk egykor, 2017/34., aug. 25.), Kőrössi P. József (A Főnök, 2017/34., aug. 25.) és Selyem Zsuzsa (Ők majd bevédenek, 2017/34., aug. 25.), Gaborják Ádám (A KGMT után?, 2017/35., szept. 1.), Antal Nikolett–Korpa Tamás (Hamis remény?, 2017/35., szept. 1.), Péterfy Gergely (Foximaxi, 2017/36., szept. 8.). Mostani számunkban Szentmártoni János írását közöljük. Közléseinkre felhívtuk Orbán János Dénes és Szőcs Géza figyelmét, véleményük megírására kérve őket.

Számomra kezdettől fogva meggyőző volt a felvázolt vízió. Vagyis hogy legyen egy olyan intézmény, amely hosszú távon hatékony munkát végez a fia­tal tehetségek felkutatásában, felkarolásában és menedzselésében, hogy közülük aztán lehetőleg minél kevesebb legyen egzisztenciális okokból kifolyólag a pályaelhagyó. S ha ez a modell az irodalom területén működő- és életképes marad, akkor ezt a tevékenységet ki kell terjeszteni más művészeti ágakra is (zene, képzőművészet stb.) Továbbá, úgy gondolom, hogy minden olyan kezdeményezés, amely a kortárs irodalom finanszírozására pénzt, támogatást képes felhajtani, csak üdvözlendő lehet.

Felmerült a kérdés annak idején, hogy azt az összeget, amelyet egy újonnan alakult állami cég rendelkezésére bocsátottak, miért nem a már évtizedek óta működő reprezentatív irodalmi civil szervezetek közt osztották szét ugyanilyen célokra. A válasz erre viszonylag egyszerű. Mert – talán leharcoltságunk következtében – egyikünkben sem vert gyökeret hasonló vízió. Természetesen megelőzhette volna mindezt egy szakmai egyeztetés, de mindnyájan tudjuk, hogy a magyar irodalom szereplőit a rendszerváltás óta egy asztalhoz ültetni sajnos (!) eléggé reménytelen vállalkozás. Megkísérelte már Hiller István is minisztersége idején, hogy egy filmtörvényhez hasonló irodalmi törvény kidolgozását kezdeményezze, de beletörött a bicskája. 

Több intézményvezető sérelmezte, hogy amíg a KMTG alaposan ki lett stafírungozva, addig a régóta működő irodalmi szervezetek tehetséggondozó munkája alulfinanszírozott, s még erkölcsi elismerésük is ritka, mint a fehér holló. Nem beszélve a szakmai folyóiratokról, amelyek még régebb óta gondoskodnak az irodalmi utánpótlás kineveléséről, s tevékenységüknek ezt az ágát szinte soha nem honorálta senki sem. Tesszük ezt Kazinczyék óta a lehető legtermészetesebben, hiszen eltölt az új tehetségek fölfedezésének az öröme, másrészt a kontinuitás biztosításának a tudata, felelőssége. (Ez utóbbi téren az elmúlt évben azonban történtek fontos előrelépések.) 

Meggyőződésem, hogy nem a sebein­ket kell nyalogatni, hanem kész tervekkel előállni, és azokhoz politikai és anyagi támogatást szerezni. Engem az MSZP–SZDSZ-kormányzás idején sem az bántott, hogy miért kapott több támogatást az NKA-tól mondjuk a Szépírók Társasága és a holdudvarához tartozó folyóiratok, műhelyek – hanem az, hogy a Magyar Írószövetség és a vele értékrendszerben osztozó lapok és szerkesztőségek miért nem kaptak ugyanannyit. (Megjegyzem, a jelenlegi NKA-támogatás elosztottsága e téren jóval kiegyensúlyozottabb és demokratikusabb.) Nem az sértett, hogy a József Attila Kör miért kapott több millió forintot a nagy hagyományú szigligeti táborára, hanem az, hogy a még nagyobb múltú Tokaji Írótábort csupán ötszázezer forintra tartották érdemesnek az akkori kurátorok. És sorolhatnám. Nem azért kell hát óbégatni és harcolni, hogy elvegyük a másét, hanem azért, hogy a magunk munkájára is méltányos elismerést és támogatást vívjunk ki.

(Itt zárójelben hadd szúrjam közbe, hogy a KMTG indulásakor azért nem hadakoztam, hogy a Magyar Írószövetségnek hasonló jogokat és támogatást vindikáljak, mert a szervezet, túl fontos reformokon, egy nagyobb átalakulás előtt áll, és ebben az állapotában inkább terhet jelentett volna számára egy ilyen feladatkör.)

Felháborítónak tartom, hogy bizonyos liberális pályatársaim az erkölcs bajnokaiként szeretnék magukat feltüntetni, miközben sokszor lenézik és megszégyenítik mindazokat, akik nem az ő táborukat erősítik, akik más értékrendszer alapján építik életművüket és a karrierjüket. Ez nem most – pláne nem ebben az ÉS-polémiában – kezdődött természetesen, hanem a kilencvenes évek derekán, megtapasztaltam ezt már pályakezdő költőként is. Az a kirekesztő, antidemokratikus szemlélet, amely a konzervatív(abb) oldalon tevékenykedő alkotókat majdhogynem maradéktalanul dilettánsnak bélyegzi, nem válhat egyeduralkodóvá. S valószínűleg ez fáj most a legjobban azoknak, akik már 2004-ben is, a nagy kilépési hullám idején, a Magyar Írószövetség összeomlásáról álmodoztak, olyan cikkeket engedve meg maguknak, amelyek a nem kilépettek meglehetősen heterogén sokaságát tehetségtelen hordának láttatták. Ez fájhat azoknak is, akik pár évvel ezelőtt lefasisztázták a Tokaji Írótábort, és óva intették az R25 fiatal alkotóit attól, hogy fellépjenek a rendezvényén. Azok az álszent és gőgös pályatársak, akik valamifajta kiválasztottság-tudattól vezérelve, a jelenlegi kormány támogatását elfogadó művészeket és kultúraszervezőket „műveletlen, bárdolatlan, pallérozatlan, korszerűtlen, avítt forradalmi csőcseléknek” tartják és nevezik – lehetőleg ne tetszelegjenek a független megmondóemberek szerepében. Mert akik jelenleg amiatt dühösek, hogy nem nekik jut minden, de még azok is, akik a leghangosabban siratják az ún. középen állás idealista attitűdjét, sokszor azok állnak leginkább ellen bárminemű konszenzusnak, hídépítésnek, a támogatások demokratikus szétosztásának.

(Ezeket a kollégáimat mellesleg szeretném következetességre inteni: ha már büdös nekik minden olyan pénz és elismerés, amely állami vagy kormányközeli, akkor legyenek büdösek a fideszes polgármesterektől elfogadott kitüntetések, a DIA életjáradékai, az NKA támogatásai stb. is.)

Végezetül: egyszer hiányolni és számon kérni a KMTG oktatói karának reprezentativitását, másszor meg felelősségre vonni azokat az újonnan csatlakozó (és kiváló) alkotókat, akik oktatói munkát vállalnak az intézményben – minimum ellentmondásos. Az ott tanuló fiatal pályakezdőket pedig megfélemlíteni, miszerint ezennel kiírták magukat a kortárs magyar irodalomból egyszer s mindenkorra, több mint ízléstelen. 

Bízom abban, hogy előbb-utóbb elülnek az indulatok a Kárpát-medencei Tehetséggondozó körül, s még azok is higgadtabban fogják szemlélni a tevékenységét, akik ma a vesztét akarják. Mindösszesen másfél éve működik a szervezet, elegánsabb volna beérni hagyni a gyümölcseit, és csak utána ítélkezni. Ma már közel hetvenen járnak a kurzusaira, egymást érik a bemutatói Kárpát-medence szerte, táboraiban neves vendégelőadók fordulnak meg, kiadót indít, megjelenési fórumokat biztosít... A magam részéről nagyra értékelem, hogy olyan hátrányos helyzetű régiókból is esélyt kaphatnak általa fiatal tehetségek, akiknek vajmi kevés esélyük volna betörni a sokszor arisztokratikus allűrökkel rendelkező, fővárosközpontú irodalmi életbe.

(A szerző a Magyar Írószövetség, valamint a KMTG felügyelő bizottságának elnöke)