Ráadás

Újabb tények a temetéshez

VISSZHANG - LXI. évfolyam, 37. szám, 2017. szeptember 15.

Lővei Pál cikke (Halotti beszéd, ÉS, 2017/34., aug. 25.), mint a víz alá merülő jéghegy csúcsa, vet számot a műemlékvédelem mai helyzetével. Eltűnésével végképp láthatatlanná lesz egy egész intézmény és vele együtt egy felfogás, egy eszme. Tudjuk, hogy elementáris fontossága volt az egykori hivatal tudományos főosztályát alkotó központi egységnek, amely azonos értékítélettel bírt a művészet minden ága iránt, és pártatlanul tudott az építészeti értékek sokszínűségében eligazodni. De ugyanilyen fontos volt az a felügyeleti gárda is, amely a ’80-as években izmosodott, és valóban értő kollégák álltak csatasorba a műemlékek megmentéséért, a történeti értékek megőrzéséért, figyelembe véve adott esetben azok új funkcionális használati módját is. Sokan közülük a legutóbbi időkig aktívak voltak, amíg tehették. A még 1992-ben létrehozott Felügyeleti Igazgatóság mint elsőfokú hatóság tulajdonképpen az ezredfordulóra érte el a megnövekedett számú feladatok ellenére azt a szervezettséget, ami még sokáig húzóerő lehetett volna az erősödő helyi akarat nyomán hozott döntések egységes központi kezelésére. A Lővei cikkében említett ezredfordulós váltással ezt sem akarta már a kormányzat, ez is gátja volt annak a folyamatnak, amely már korábban elindult, és 2000 után számos olyan szervezeti lépés történt, amelyek az önállósított régióközpontokban lehetővé tették a kevésbé felkészült vezetők és helyi elképzelések hatására az egyes elvi kérdések helyi értelmezését, illetve szakmai–etikai szempontok felülírását. Ezt tetézte a hatósági feladatok leválasztása az egységes irányítású hivatalról, s előbb a kormányhivatalokba, majd a legalacsonyabb államigazgatási szintre, a járásokba való átszervezése, hogy a számos áttételen keresztül a szakmaiság minden ismérvétől megfosztott gépezetben a kormányzati akarat érvényesülhessen.

A Lővei írásában elemzett központi változásokhoz még csak annyit, hogy a miniszterelnökség honlapján bárki által hozzáférhető módon olvasható az – elvileg – aktuális SZMSZ, vagyis a Szervezeti Működési Szabályzat, amely az adott intézmény alapító okirata mellett a legfontosabb jogi dokumentum a jogszerű működés területén. A jelenleg hozzáférhető szabályzat 2014-ből való, és furcsa, hogy az azóta már régen túlhaladott és többször megváltozott szervezeti konstellációkról csak újabb módosító jogszabályok utáni kutatással értesülhet a kitartó érdeklődő. Vélhetően a változás olyan gyors, hogy még a nagy létszámú jogi apparátus sem képes követni az eseményeket. Az SZMSZ-t módosító év eleji 5/2017 számú MvM utasításban foglaltak mára részben már szintén elavultak, de ennek 1. melléklete szerint egyesítették a korábbi főosztályokat, és mellettük újabb belső egységek alakultak. Az így létrejött Nyilvántartási, Tudományos és Gyűjteményi Főosztályhoz került – jobb híján – a megszüntetett Forster Központból a központi tudományos egység, amelynek feladatait az utasítás részletezte. Eszerint a tudósokra még jelentős szerep hárult volna, hiszen az abc összes betűje kevés volt az utasításban rögzített alpontokhoz, amelyek szerint a különböző témakörökben tudományos felkészültség, művészettörténeti tapasztalat és nem utolsósorban intellektuális látásmód volt szükséges a feladatok végrehajtásához. Az utasítás 2. függelékének 10.3.2. pontja szerint a Főosztály funkcionális feladatai körében többek között az alábbi feladatokat is ellátja: l) szakértői tevékenységet lát el, m) figyelemmel kíséri és a műemlék-tulajdonosokat tanácsadással segíti a műemlékeken végzett helyreállítások, szakértői kutatások, restaurálások tervezése és megvalósítása során, n) tudományos adatszolgáltatással támogatja a hatósági-felügyeleti tevékenységet. Már csak ez a három pont is elegendő annak bizonyítására, hogy mennyire fontos volt a központi tudományos egység szerepe, főként a magára hagyott és az ország négy égtája felé szétszórt hatósági személyek számára. Néhány hete a miniszterelnökségen ismét új nevet kapott a gyerek. Társadalmi és Örökségvédelmi Ügyekért, Valamint Kiemelt Kulturális Beruházásokért Felelős Helyettes Államtitkárság lett a neve, és a korábbi Nyilvántartási Főosztályt is összevonták a Műtárgy-felügyeleti Hatósági Főosztállyal, s lám mindjárt fölöslegesnek tűnt a felkészült tudósok jó része, noha a feladatok száma egy tétellel sem lett kevesebb. Legalábbis addig, amíg egy új SZMSZ-ből ezeket szép csendesen ki nem húzzák, esetleg az örökségvédelem szóval együtt.

Mindehhez csak valóban gratulálni lehet, hiszen ebben csúcsosodik az a kormányzati politika, amibe a fontos és sokszor kiemelt kulturális beruházásokkal foglalkozó szakemberek, akik az államigazgatásban elvileg élethosszig tartó megbecsülést reméltek, és embert próbáló tempóban dolgoznak, most szép lassan megnyomorodnak a járási hivatalokban, a 2016-os úgynevezett „brutális” fizetésemelés ellenére, ami alig haladja meg – leginkább a vezető főtanácsosi rangban lévőknél – a fizetési kategória minimumát. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a korábban 35 százalékos bérkiegészítésük a járási hivatalokba kerülve 10 százalékra csökkent, és a járások többségében ennek orvoslására kísérlet sem történt, s így a legutóbbi átsoroláskor jó, ha új fizetésük valamelyest meghaladta a 8 évvel korábbit. Ezzel már sokaknak betelt a pohár, s a következő fél évben több kiváló kolléga is nyugdíjba megy a hatósági–felügyeleti vonalról, hatalmas űrt hagyva maga után, mint hogy tovább őrölje idegeit a jelenlegi áldatlan helyzetben. Bár ez egy cseppet sem zavarja a döntéshozókat, és észre sem veszik, hogy kezdő szakembert is alig találnak az alulfizetett, állandó frusztrációnak kitett örökségvédelmi munkakörökbe, nemhogy tapasztalt munkatársat.

Ugyanakkor a kormányzati motor és propaganda nem áll le. Egyre-másra nyilvánítják kiemelt kormányzati beruházásnak a műemlékeken folyó munkákat, az iskolabővítéseket, kastélyfelújításokat, s még jó, hogy a honpolgárok keserves forintjaikból felújított védett emlékeikhez nem a kötelezően rövidített idő alatt kell az egyre kuszább hatósági lépéseket megtenni. Nem tévedés, egyre kuszább, mert a rövid határidőkhöz kötött hatósági intézkedések mellett több heti előzetes egyezkedés folyik igazán tanult emberek között arról, hogy kinek is kell intézkednie egy adott ügyben. S a tényleges engedélyezés helyett már szinte csak hallgatásra vagy bólintásra (esetleg szemhunyorításra) kárhoztatott műemléki felügyelő aztán a fél életét a helyszínen töltheti, hogy megértesse a felekkel, mi is az a műemlékvédelem, és azt, hogyan kell művelni, ha már előírni nem lehet. A rendeletek szüntelen változása mellett már csak a havi, heti, sőt napi jelentések azok, amikkel örömmel bíbelődnek a kollégák. Vélhetően sokkal fontosabbak, mint hogy az építkezésen tisztázódjanak a vitás kérdések, hiszen a valamirevaló terv és építési engedély helyett egy teljes műemléket ki lehet belezni, át lehet építeni, amihez csak örökségvédelmi tudomásulvétel (a védett épületállomány közel 60 százalékához) vagy néha örökségvédelmi engedély kell (a maradékon végzendő bizonyos munkákhoz). Viszont ezekhez már semmilyen komolyabb kontroll nem párosul. Nem kell műszaki ellenőr, felelős műszaki vezető, s ha más kényszer nincs, építési napló sem. Innen szép nyerni, mondják olykor. Idáig juttatta tehát a nagy kormányzati koncepció az épített örökség szakszerű megőrzését. S ilyen feltételekkel várja el attól a mintegy 100 főtől az ország 21 kiemelt járásában, hogy a szakszerűség, a magas szakmai színvonal és a minőség révén a kormányzati szempontoknak, a minőségi külhoni és hazai turizmusnak ne csak a néhány – milliárdokból megújuló – látványos turisztikai attrakciónak aposztrofált létesítmény legyen a lenyomata, hanem az utolsó kis falusi tájház és az erdei kápolna is. Ez a gárda most olyan, mint a lövészárokba kényszerített ifjúság, aki még a puskát se tudja jól fogni, mert akitől meg lehetett volna tanulni, azok jórészét kiszekálták, nyugdíjba küldték, és sajnos többük már belebetegedett, majd el is távozott a földről. A maradék mintegy másfél tucatnyi szakember, leginkább egyesével, még létezik ugyan a járási irodákban, de meddig bírhatja azt a munkát, amihez már az egykori szakértelemnek semmi hasznát nem veszi? Az újak pedig kitől vegyenek leckét? Az érthetetlen jogszabályokat hiába bújják. Ahol nem lehet utalást találni kéményre, tetőre, kerítésre, ősfákra – hiszen történeti épületekről és egykori birtokokról van szó, nem? –, azzal mit kezdjenek. A jogszabály szerint szakirányú végzettség és kellő gyakorlat kell(ene) a műemlék-felügyeleti (akarom mondani, jó egy éve műemléki szakügyintézői) munkakör betöltéséhez. Mivel a kollégák nagy része csak általános építészmérnöki végzettséggel rendelkezik, kicsit elkésettnek tűnik, hogy majd dolgozva rájuk ragad a szaktudás, és gyorsan leteszik az előírt „D” vizsgát, ami a műemlék-felügyeleti munka jogszabályi feltétele, de addig néhány tucat műemlék menthetetlenül átalakul, vagy éppen jellemző értékei elpusztulnak.

Az igazán módszeres továbbképzés és az ezt segítő szakanyagok, folyóiratok, tanulságos eseteket ismertető publikációk az évek során – mint olvashattuk – szép lassan megszűntek, így az önképzés lehetősége is. Az elmúlt években összehívott néhány szakmai találkozót éppen a most szétszórni szándékozott központi tudományos egység volt hivatva előkészíteni, ami lehetővé tette, hogy még hiteles helyről közvetlenül lehessen bepillantást kapni a szakma rejtelmeibe. Persze ezek is már egyre ritkábbak lettek, és senki nem gondolhatja komolyan, hogy néhány alkalom alatt a szakma összes titkát át lehet adni, illetve a kolléga már mindenre fogható harcossá válik. Hol és hogyan is lesz az ország megannyi kiemelt és kevésbé fontos műemléki kérdésének szakszerű megítélését elősegítő és magas szintű döntéshozatalra alkalmas szakembereinek a következő továbbképzése?

Profiltisztításról, racionalizálásról, költségcsökkentésről hallani ismét a jogszabály szerinti örökségvédelmi szerv, a Budavár Kft. tájékán is. Ki tudja, még hány ember kerül partvonalra a következő hónapokban, illetve hova is forduljon az ország lakossága és az a maroknyi szakember, aki még mindezek dacára szeretne szakszerűen eljárni egy adott kérdésben.

Jelenleg mindenki cinkos, aki ebben a helyzetben egy építéstörténeti kutatási dokumentációt a források teljes ismerete nélkül próbál szakszerűnek álcázva – vagy a bezárt gyűjteményekre hivatkozva hiányosan – benyújtani, továbbá jogszabályt is sért a hatóság, ha ezeket a dokumentációkat a kényszerű helyzetre tekintettel elfogadja. A mostani állapot nem csak az itthoniakat sújtja. A határon túli emlékekre vonatkozó adatok teljes elzárása hovatovább a nemzetközi kötelezettségek teljesítését is akadályozza.

Hol van az egykor áhított kerekasztal és a szépreményű Országos Műemlékvédelmi Tanács, amely a mostani zűrzavarban legalább szakmai szempontokkal támogatná a döntéshozatalt? Ma leginkább az aznapi politikai hangulat a döntések vezérelve.

Itt az ideje összehívni a szakma jeles képviselőit, és velük egyetértve újra megalakítani az egykor már jól kipróbált és szakmailag egységes központi szervezetet, a gyűjtemények azonnali szakszerű elhelyezésével és kutathatóságuk biztosításával, illetve a felügyeleti munka számára biztosítani a megfelelő szintű szaktanácsadást és a továbbképzést lehetőleg még a felügyelők frontvonalba kerülése előtt.

Azt azért jó lenne tudomásul venni, hogy a gyűjtemények sajátossága révén az azok kezelésében jártas szakemberek is jelentős létszámot igényelnek, s annak az ellátása nem lehet független a központi szakmai apparátustól, ami ezek egységes működését, irányítását feltételezi, ezért a szakterülettől távol álló intézménybe menekíteni a most dobozokban halmozódó gyűjteményeket legalább annyira badar ötletnek tűnik, mint a szakemberek egyenkénti szétosztása a hivatali elfekvőkbe.

Mindehhez jön a slusszpoén: esetleg mégis visszaköltözik az államtitkárság valamelyik egysége a több mint egy éve bezárt Táncsics Mihály u. 1. alá, a legendás OMF székházba. Csak kérdés, hogy lesz e még ott műemlékes, és hova költöznek a dobozokban álló tudományos gyűjtemények, hisz a dokumentumok kezelése nyűg, és a kutató ma nem szívesen látott vendég ott, ahol fél életét lehúzta.

(A szerző építész, 31 éve műemlék-felügyelő)

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 6. szám, 2024. február 9.
LXVIII. évfolyam, 3. szám, 2024. január 19.
LXVII. évfolyam, 38. szám, 2023. szeptember 22.
Élet és Irodalom 2024