A levéltár-igazgató felelőssége

A történész felelőssége címmel reagált Szabó Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár igazgatója (ÉS, 2017/36., szept. 8.) Klenjánszky Sarolta Hontalanná vált levéltár című írására (ÉS, 2017/35., szept. 1.). A cím azonban félrevezető: milyen felelősség terheli a történészt abban, hogy a kormány ripsz-ropsz kilakoltatja a levéltár egyik részlegét eddigi várbeli otthonából. Teszi ezt úgy, hogy nem biztosít számára eközben új helyet, ahová az intézmény biztonságosan beköltözhetne. Valójában a levéltár igazgatójának a felelősségét érinti az ügy, aki maga segédkezet nyújt a kormány eme felelőtlen akciójához. Hiszen Szabó Csaba mint frissen kinevezett igazgató úgy vette át az intézmény vezetését, hogy ismerte a levéltár hontalanná tételére irányuló kormányzati szándékát. Erről azonban egy árva szó sem ejt hozzászólásában Szabó, helyette Klenjánszky Sarolta szakmai gyatraságát, személyeskedő hajlamait és állítólagos rosszindulatát ecseteli. Holott a Magyar Nemzeti Levéltár már több mint egy éve nem tölti be eredendő feladatát, nevezetesen, hogy az őrizetében lévő iratanyagot a kutatók rendelkezésére bocsássa. Ez az iratanyag, meglehet, nem fontos annyira a kormánynak, hiszen „csak” a szocialista korszakot dokumentálja, melyről az Alaptörvény preambuluma is megállapította: valójában nem is létezik történelem gyanánt. A történészek java része és az olvasók zöme nem feltétlenül osztja azonban ezt a sommás véleményt.

Sok minderről beszél Szabó Csaba a hozzászólásában, a lényegről azonban mélyen hallgat: mikor lesz végre kutatható (és hol) ez a becses forrásanyag? Akkor csupán, amikor a kormány kijelöli végre az Országos Levéltár új épületének a végleges helyét, mint Szabó írja? S mikor költözhet be a levéltár egy még meg sem tervezett és ki tudja, mikor elkészülő új épületbe? Mindez a távoli és bizonytalan jövőbe mutat tehát, és addig pedig, amint Szabó nyugtat bennünket, „nagyon komoly szakmai előkészítés zajlik”. Ez egyeseket talán megnyugtat, a helyzet ennek ellenére az, hogy a korszak levéltári forrásokon nyugvó kutatása ebben az időben, melynek nemcsak a végét, de még a kezdetét sem látjuk, érdemben szünetel. Vagy már akkor is kutathatók lesznek a szóban forgó források, amikor folytatódhat végre a Daróczi útra történő átköltözés? S most vajon miért nem folyik a költözés oda, ahol állítólag „a raktárakban megfelelőek a körülmények az iratok őrzésére”? S lesz ott vajon kutatóterem és kutatószolgálat is, vagy csupán az iratoknak teremtenek helyet? Minderről semmit sem tudhatunk meg Szabó cikkéből, pedig ezekre a kérdésekre kellene választ adnia mint felelős levéltári vezetőnek.

A mostani helyzet felháborító és tarthatatlan. A történész szakma türelme is egyre fogy: a Történész Nemzeti Bizottság hónapokkal ezelőtt már napirendre tűzte egyik ülésén egyebek közt ennek a kérdésnek a megtárgyalását is, és komoly elégedetlenségének adott hangot az üggyel kapcsolatban. (A Bizottság titkára a Magyar Nemzeti Levéltár egyik igazgatóhelyettese, Szabó Csaba közvetlenül is informálódhat nála erről.) Érlelődik továbbá egy akadémiai (II. osztály) állásfoglalás is a kérdésben. Egy szó, mint száz: a Hontalanná vált levéltár című írás szerzője egyáltalán nem csúsztat, nem ferdít, és nem is személyeskedik, hanem a szomorú valóság képét tárja az olvasó szeme elé. Szabó Csaba ellenben arrogáns hangon megfogalmazott válaszában inkább csak ködösít; úgy szól a történészek állítólagos felelősségéről, hogy eközben megfeledkezik önnön tényleges felelősségéről, arról, ami kizárólag az ő és a kormány vállát terheli ebben a csüggesztő ügyben.