Ők majd bevédenek

VISSZHANG - LXI. évfolyam, 34. szám, 2017. augusztus 25.

Július 21-i számunkban Reményi József Tamás nyílt levelet intézett írótársaihoz, melyben határozottan bírálta a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség Íróakadémiájának minden hasonló intézménnyel szembeni kivételezett helyzetét, és ezen keresztül a közreműködésre felkért írók cinikus hozzáállását: „Látom, nem is olyan lassan a pénzzel együtt egyre többen elfogadjátok majd, hogy a Tőletek elvett és egy bábukézben megnövelt összegeket, mindazt, amit a Ti kivéreztetett írószervezeteitektől, pályázó társaitoktól, kiadóitoktól, lapjaitoktól, Tőletek magatoktól zároltak, megcsapoltak, megvontak, immár megjuhászodva itt visszakaphatjátok” – írja Reményi, kérve a felkérteket, hogy személyükkel ne legalizálják a torz és aránytalan támogatást.

A Népszava július 29-i száma összeállítást közölt, amelyben Szőcs Géza, aki az ÉS-ben válasz nélkül hagyta Reményi levelét, a napilap megkeresésére általánosságban reagált, mondván, „a tehetséggondozó, vagy akadémia, vagy kft., bárhogyan nevezzük, azért szúrja sokak szemét, mert az uralkodó véleményformáló centrumok, kánongyártó műhelyek, megmondó monopóliumok érdekeit sérti”.

Vita kerekedett az Élet és Irodalomban, melyben megszólalt Krusovszky Dénes (A közép széle és vége, 2017/32., aug. 11.) és Grecsó Krisztián (Menekülő helyőrség, 2017/33., aug. 18.). E heti számunkban Demény Péter, Fehér Renátó, Kőrössi P. József és Selyem Zsuzsa írását közöljük.

Közléseinkre felhívtuk Orbán János Dénes és Szőcs Géza figyelmét véleményük megírására kérve őket.

„Jó férfiak – úgy ötvenévesek,

mi virrasztanánk véletek” Farkas Árpád

 

„Erdélyi vagyok, mint a hű kutyák”

Király László

 

Mielőtt e cikk megírásába dőlnék, Bödőcs-videókat nézek.

A 8. Kolozsvári Magyar Napok egyikén a TIFF-házban László Noémi beszélgetett Cserna-Szabó Andrással (förgeteges tudás és képzelet, annyi, amennyi eddig még bele se fért a könyveibe), utána csöndesen sörözgettünk napernyők és vízpermet alatt. Ahogy szokott ez lenni, különféle emberek üldögéltünk egy asztalnál, akikkel annyi volt a közös részhalmaz, hogy kíváncsiak Csernára. Az egyik, eddig számomra ismeretlen asztaltársnál három könyv volt, az Előretolt Helyőrség Írókadémia új kötetei. Senkinek nem jutott eszébe kézbe venni őket, egy szó sem esett róluk, pedig eléggé ki voltak világítva azon az augusztusi forró délutánon. Utólag tudtam meg, hogy a három könyv tulajdonosa Horváth Anna, az RMDSZ (a romániai magyarok érdekvédelmi szervezete) komoly hatáskörökkel rendelkező politikusa.

A három könyv közül az egyik a Drognapló harmadik kiadása. Számomra az egyik legérvényesebb könyv a kilencvenes évek Budapestjének sűrűjéből. Azt hittem, aki ilyen könyvet tud írni, eszébe nem jut, hogy nevét adja egy olyan intézményhez, amelyiknek az alapítója és vezetője a teljes szolidaritáshiányt és a hatalmasok iránti szervilizmust tekinti munkamódszerének. Egy olyan ajtón kopogtató mellé sodródni, aki az irodalom újraélesztését prédikálja, olyanformán, hogy előbb, a kísértetként visszatérő pártállam megrendelésére, kinyírja. Závada Pál a könyvheti megnyitó beszédében autokráciáról beszél? Orbán János Dénes mint rovatvezető, körkérdést csináltat néhány lekötelezett ismerőssel, a végére hagyván enszemélyét, aki részint azt nyilatkozza, hogy nem ér rá politikával foglalkozni, mert írói turnén van, részint azt, tripla terjedelemben, hogy az Orbán-kormány mennyi pénzt adott a tiltakozó uraknak, és különben is, Gulyás Márton troll. Rovatát az irodalom föllendítése érdekében arra használja, hogy két-három naponta elássa a kritikai szellemet, lesajnáljon minden olyan politikai mozgalmat, amely bírálja a verőemberekkel védett rendet, és kinyilatkoztassa, hogy az orbáni Magyarországon mindennel meg van elégedve.

Annál a kolozsvári magyarnapos asztalnál árva szó nem hangzott el tehát a három helyőrséges könyvről, ment helyette a small talk, s csak akkor szakadt be számomra, amikor a Horváth Anna mellett ülő barátságos, fiatal politikus az út közepén leparkolt autója kapcsán axiómaként mondta be a Nagy Fölmentő Közhelyet: csak egyszer élünk, nem?

Reményi József Tamás nyílt levele az írótársakhoz (ÉS, 2017/29., júl. 21.) számomra is döntő mozzanat a másfél éve indult, azóta egymilliárd forintnyi közpénzzel támogatott írónevelde történetében. Az, hogy a levél lényegével mélységesen egyetértek, még nem lett volna ok arra, hogy újra hozzászóljak ehhez a témához. (Ezer sebből vérző hőstörténet, Transindex, 2016. január 22. http://multikult.transindex.ro/?cikk=25759; Ilse Koch erénye, ÉS, 2017/4., jan. 27.) Amit elmesélnék vázlatosan, az a kolozsvári irodalmi mozgásoknak a Reményi által is Orbán János Dénesnek ítélt Sziveri-díj és a Magyar Idők közötti időszak néhány epizódja. Biztos, hogy mások többet tudnának mesélni, örülnék, ha megtennék, egyelőre érjék be velem.

1996-ban az Előretolt Helyőrség Könyvek debütáló fiatal íróit Sziveri-díjjal tüntetik ki, Szőcs Géza javaslatára. Reményi azt írja: „szegény és forradalmian makulátlan Sziveri Jánoshoz méltatlanná váltatok. És még van képetek ellenségeskedő, ármánykodó politikai elfogultságnak minősíteni azt a jajszót, ami a politikai manipulációtok nyomán felhangzik.” Erdélyi kutyaként azt mondom erre, hogy ebben semmi túlzás nincs, ami el van méretezve, az Szőcs és protezséje, OJD diszponálása a magyarországi közpénzek fölött. A túlzás a KMGT új székháza vagy regénypályázatának ötmilliós díja. Vacak időket élünk, a valóság egyre megközelíthetetlenebb, az életben maradás egyre problémásabb, az etikát errodálja a félelem és édestestvére, a hiúság, a túláltalánosítás meg ott kísért minden utcasarkon. Ezt persze mindenki tudja, de azt talán nem, hogy az 1996-ban szintén Helyőrség színekben Sziveri-díjas László Noémi milyen kemény meccset vívott a nyilvánosság előtt OJD-vel 2013 őszén, amikor az Irodalmi Jelen portálon Böszörményi Zoltán (BZ) költő és üzletember megjelentette OJD hírhedt levelét, amelyben lehordja az E-MIL akkori vezetőit, László Noémit és Király Zoltánt, amiért csatlakoztak az összes magyar írószervezet által aláírt tiltakozáshoz, hogy Szőcs Géza már nem is tudom, milyen minőségében, de közismert önkényúri gesztusával utólag megváltoztatta a József Attila-díjazottak névsorát, így kívánva BZ, a nagy Barbados-utazó mecénás iránti személyes megbecsülését egy állami díjjal kifejezni. (Akié egyébként az Irodalmi Jelen Kiadó is, amely a KMGT könyveit jelenteti meg, de hagyjuk.)

Mindazok számára, akik azt gondolják, hogy a Magyar Idők kultúrfelelőse intézményéhez csatlakozni semmi más, mint egy decens ösztöndíj, amiért ők tisztességgel megdolgoznak, itt van az apróbetűs rész, amely OJD nézeteit tartalmazza tehetségről, önzetlen segítségről és a kötelező hála jellegéről (el egészen a bűnrészességig): „A jelenlegi E-MIL-választmány összes tagjának költői bölcsője Szőcs Géza könyvkiadójában ringott, senki nem lenne ott, ahol van, ha annak idején Szőcs Géza nem pártolja föl a Helyőrség és az Erdélyi Híradó Kiadó ügyét. Szőcs Gézát lehet szeretni vagy nem szeretni, ez kinek-kinek a magánügye, de megkérdőjelezhetetlen érdemei vannak abban, hogy az erdélyi magyar irodalom imígyen alakult. Ugyanakkor − ha hála nincs, bár érdek legyen alapon −, totál hülyeség nekirontani egy olyan kapcsolati tőkével rendelkező személyiségnek, mint ő.” Tételesen persze nem igaz, hogy László Noémi vagy Fekete Vince gyöngébb verseket írt volna Géza bátyánk nélkül, ahogy az sem, hogy ő lett volna az egyetlen út ahhoz, hogy megjelenjenek műveik, olvassák őket stb. Egyébként pedig ők is gyakran közölnek a Szőcs Géza népszavás interjújában antagonizált ÉS-ben is, szóval egyáltalán nem szorulnának atyáskodásra. Ez ilyen ósdi gondolkodásmód: majd a fiatal írókat is jól bevédik, akiknek egyelőre fogalmuk se lehet róla, hogy milyen szánalmas húzáshoz kell adják nevüket később, törlesztésként.

László Noémi és Király Zoltán korrekt válasza után OJD a Szodoma százhúsz napja modorában folytatja pályatársai ekézését: „Sajnálatos módon a sértődött, fölényes, kioktató és helyenként patetikus hangnemet választottátok, így újabb, ám ezúttal nehezebb forduló következik.” Ugyanolyan öntelt és mechanikus szöveg következik, mint a lelketlen márkié, unalmas, kicsinyes és hatalmaskodó, és ez az epizód itt véget is ér.

Még 2005-ben jelent meg a kolozsvári Transindex hírportálon egy interjú az Előretolt Helyőrség szűkös paradigmaváltásáról, amelyben Botházi Mária kérdéseire Balázs Imre József kifejti, hogy az irodalom nagy reformja helyett egyetlen olvasói réteget kívánt kiszolgálni. Amely réteg történetesen egybeesett az illuminált állapotban hőzöngő bús kanok és a körülöttük szédülten vihogó, jobb sorsra érdemes pinácskák szellemi opcióival. BIJ ennél finomabb: „Lassan többkötetnyi értekezést lehetne írni, ilyesfajta tudós címekkel, hogy A maszkulin identitás jelenléte a fiatal erdélyi irodalomban. Amikor tehát a Helyőrség azt mondja, hogy olvasható irodalmat szeretne létrehozni, ez valójában azt fedi, hogy egy újabb rétegirodalmat hozott létre.” (A macsó-szexualitás és az Előretolt Helyőrség. Még hány évig lesz népszerű Wass Albert? Balázs Imre József irodalomkritikussal beszélgettünk. Transindex, 2005. december 29.)

Azóta több mint egy évtized telt el, a nagy paradigmaváltó és újító szellem viszont leragadt a humorosnak gondolt nő- (és persze férfi-) alázásnál, és nem érti, miért nem akkora irodalmi élmény ez. Varga Melinda, az Irodalmi Jelen szerkesztője és KMGT mentor, a 6van9 című (hagyjuk) verseskötet szerzője alaposan aládúcol főnöke panaszos szavának: „azt mondod, hogy a kortárs magyarországi irodalomban ismét cenzúra van, ezt nem a hatalom, hanem az írószakma önként húzza magára, például azzal, hogy bizonyos témák tabuk, teszem azt, nem tárgyiasíthatja a költő a női testet egy erotikus versben, és a humorral is csínján kell ám bánni, nehogy megsérts valamilyen kisebbséget, nemzeti vagy nemi iden­titást. Mi az oka annak, hogy a kor­társ magyar irodalom észrevétlenül cen­zúrázza saját magát, és nem vezet-e mindez egyenarcúsághoz?”

A szívnek meg kell szakadni – már egy fáradt kisgyerekbe, vánszorgó nyugdíjasba se lehet belerúgni? Nem csoda, hogy az ökölpoétika iróniavesztett propagátora ezen értő kérdés hallatán megsajnálja magát: „a túlzásba vitt polkorrektség, melyet megszegvén nyomban valamiféle szörnyeteggé változol: szexistává, ilyen meg olyan -fóbbá, fasisztává satöbbi, és azzal véged is van: egyik nap még géniusz vagy, másnap már dilettáns pária. Szomorú, hogy a 21. században a magyar írónak úgy kell fogalmaznia, mintha egy mimózaerdőben mozogna.” Hát igen, jól elmúltak azok az idők, amikor OJD-vel egy Yeats-szeminárium után a vers szerkezetének szépségéről beszélgettünk, ma Magyar Idők vannak, ahol kulturális rovatvezetőként „az értelmiség elvont kreténségeinek zavaros üvegéről” beszél, a magyar irodalmi Pantheon új várományosa, Bayer Zsolt modorában.

Azt gondolom, drágáim, hogy nem az Előretolt Helyőrség Íróakadémia a magyar irodalom egyetlen problémája, a figyelem mindig lehetne kevésbé előítéletes, mert hát például akkor is megáll az ész, amikor az irodalomkutató akadémikus Kálmán C. György Facebook-posztban kérdezi, hogy kicsoda Farkas Árpád és Király László. Hogy még guglizni is rest. De ami most készül adófizetők elrekkentett pénzén, annak semmi köze az irodalomhoz. Agresszív, törzsharcos program, melynek nincs türelme az érzékelhető kiterjesztéséhez, csupán önnön csodálatos személyét terjesztené, az elnyomottak meg menjenek kozmetikushoz, hogy hibátlan mosollyal biztosíthassák védelmezőjüket, hogy jó rabszolgák.

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 3. szám, 2023. január 20.
LXVI. évfolyam, 51–52. szám, 2022. december 22.
LXVI. évfolyam, 14. szám, 2022. április 8.
Élet és Irodalom 2024