Mi van, mi nincs?

VISSZHANG - LXI. évfolyam, 32. szám, 2017. augusztus 11.

Figyelem a paksi beruházás körüli vitákat. 

Szentgyörgyi Zsuzsát írásai alapján sok-sok év óta őszintén tisztelem, de ez a mostani cikke félrecsúszott (Érzelmek nélkül, tárgyilagosan, ÉS, 2017/25., jún. 23.) Két „hagyományos”  energiatermelő módszert említ, a nukleáris és a vízenergiát. Vajon miért hagyja  ki  a szelet, holott az „hagyományosabb”, mint a nukleáris? Hol voltak akkor még atomerőművek, amikor szélmalmok már léteztek?  Opponense, dr. Szanyi János hidrogeológus mérnök (Válasz Szentgyörgyi Zsuzsának, ÉS, 2017/27., július 7.) övön aluli ütésnek tartja Szentgyörgyi megjegyzését, miszerint a Nap „éjjel például egyáltalán nem süt”.  Nos, nem „övön aluli”, egyszerűen  „csak” tény, amit érdekei szerint ki-ki próbál negligálni vagy túlhangsúlyozni. A napenergia híveinek szerencséjére villamos energiára leginkább nappal van igény.

A szélenergiával (ebben az aspektusban) több a baj, a szél valóban csak akkor fúj, ha „akar”. A hagyományos szélerőművekben érdekeltek szerint azonban, mivel egy nagy hálózatban nem ugyanakkor  áll el a szél a rendszerhez tartozó  összes szélerőmű környékén, így a rendszer mintegy automatikusan kompenzálja a szelek statisztikus ingadozásait. Csakhogy, még ha ez így lenne is, a problémának nem ez a lényege.  A tény az, hogy vannak  naponta visszatérően olyan időszakok, amikor az energiának szinte nincs ára, vagy éppenséggel  negatív ára van, akár van szélerőmű a rendszerben, akár nincs. (The Telegraph, Business:  National Grid to pay power plants to shut down this summer? /2017/04/06/.) Ennek az az oka, hogy mivel az energiaigény napszakonként jelentősen változik, ahhoz, hogy a rendszer képes legyen csúcsidőben is kielégíteni az energiaigényeket, túl kell azt méretezni. Nem lehetséges, hogy az erőművek csúcsidőben is, meg völgyidőben is teljes kapacitással, azaz a leggazdaságosabban, a legjobb hatásfokkal működjenek. (Ez az atomerőművekre is érvényes, ti. azok is hőerőművek.) Leginkább az éjszakai órákban vannak olyan időszakok, amikor az összes erőmű a minimális kapacitással működik, sőt vannak, amiket le is kell állítani, mert a termelt energiának az igények oldaláról nincs ellentételezése. Ez azért nagy probléma, mert a villamosenergia-hálózatba betáplált és az onnan kivett energia az energiamegmaradás törvénye értelmében minden időpillanatban egyenlő kell hogy legyen. Azt a villamos energiát tehát, amit egy adott pillanatban elhasználunk, ugyanabban a pillanatban kell megtermelni!

Ha például energiaigény hiányában csökkenteni kell a rendszerhez tartozó erőművek teljesítményét, akkor semmi indok arra, hogy a rendszer további energiainputot vásároljon, történetesen egy szélerőműtől – csak azért, mert akkor éppen fúj a szél. Az ilyen szélenergia a keresleti-kínálati viszonyoknak megfelelően kénytelen igen olcsó lenni, ha egyáltalán eladható. A szélenergia-lobbi számára paradox módon ez újabb érv az exponált vitában: lám, milyen olcsó a szélenergia. Nem véletlen, hogy éppen Németországban, ahol igen erős a szélenergia-lobbi, botrányok övezik a szélenergia-beruházásokat.  (Gone With the Wind: Weak Returns Cripple German Renewables  Spiegel online – January 30, 2014.)

Visszatérve a rendszerszabályozáshoz, két megoldás van: vagy az energiaigényeket illesztik az erőművek teljesítményéhez, vagy a fölös energiát átmenetileg tárolják, és csak igény szerint táplálják be a rend­szerbe. Az például triviális, hogy amikor nem fúj a szél, nem termelődik szélenergia. Noha ezzel mindenki tisztában van, a   szélerőműveknek ma (még) nem rendszerszintű tartozéka az energiatároló technológia, mint ahogy  – mondjuk – egy gépkocsinak a fék- és a gázpedál. Ezek nélkül nem autó egy autó. Ne féljünk kimondani, hogy az energiatároló rendszer nélkül nem erőmű egy szélkerék. És oszlassunk el egy elterjedt tévhitet is: nem igaz az, hogy ha atomerőművet építünk, nincs szükség energiatárolásra.

Az elmúlt 5–10 év műszaki fejlődése igazolta, hogy a fenntartható fejlődés energetikáját megújuló energiaforrásokra kell építeni. Ez azonban nem jelenti föltétlenül a teljes energetikai ipar egyidejű lecserélését egy másik (fejlettebb?) technológiára, mondjuk, atomerőműre. A fosszilis energiaforrások lecserélése megújulókra nem jelenti egyúttal a tüzelőanyag-választék gyökeres cseréjét is. Hőerőműveinkben vélhetően továbbra is metánt, propán-bután gázt, dízelolajat vagy szenet fogunk elégetni. A különbség annyi lesz, hogy ezeket az anyagokat szintetikusan fogjuk előállítani. Ez annyit jelent, hogy lényegében ugyanazon anyagok nem energiaforrások lesznek a továbbiakban, amiket ki kell bányásznunk a fosszilis rétegekből, hanem egy karbon-neutrális energetikai rendszer (egy körfolyamat) energiahordozói, vagy egy másik terminológiával, de egyazon jelentéssel: egy karbon-neutrális energiarendszer energiatároló médiumai. Ezeket megújuló energiák felhasználásával fogjuk előállítani a környezetünkben óriási mennyiségben jelen lévő alapanyagokból: vízből származó hidrogénből és a légkör szén-dioxid-tartalmából. Ez lehetővé teszi a fokozatos, sima átmenetet a mai és a jövő energiarendszere között. Látni kell, hogy a kettő között csupán az energiatárolás szükségességében van eltérés! A megfelelő technológiák már réges-rég rendelkezésre állnak: Fischer-Tropsch benzinszintézis (az 1920-as évektől), Sabatier-féle metánszintézis (1910-től), Oláh-féle metanolszintézis stb., csak bizonyára üzleti-marketing okokból átnevezték azokat, lásd: metánszintézis= Power to Gas, cseppfolyós szénhidrogének szintézise=Power to Fuel. (Csak azért nem közlök hivatkozásokat, mert az említett neveket beírva a Google-ba, több tízezer találatot kapnak, nevenként.)

Igen, kedves Szentgyörgyi Zsuzsa, nekünk (az emberiségnek) Mohács kell! Majd csak akkor fogunk a megújuló energiák mellett dönteni!

Mindazonáltal a probléma meglehetősen komplex, ezért nem elégséges egyik vagy másik részprobléma megoldása. A fenntartható fejlődés ún. holisztikus megközelítése, azaz a teljes energetikai rendszerre kiterjedő átfogó megoldás ad csupán megalapozott reményt az energetikával összefüggő problémák felszámolására. (Dr. Gyulai Iván: Gondoltok  a fenntartható fejlődésről. Természetbarát Híradó, 64. szám, 1997. július.) A multidiszciplináris megközelítés szükségessége természetesen mindenféle érdekeket, hiúságokat és szakmai sovinizmusokat  sért. Egy villamosmérnök vagy egy hidrogeológus mérnök, vagy –  hogy magamat se hagyjam ki a sorból – egy vegyész  kompetenciája lényegesen szűkebben értendő egy holisztikus rendszerben, mint hagyományos értelemben. Sok szakma művelői kellenek tehát a megoldáshoz, és jó néhány szintetizáló képességgel megáldott elme, ha Szentgyörgyin Zsuzsa kimondta, nevezzük őket zseninek. Össze kell fognunk. Ezért kinek-kinek még fontosabb kell hogy legyen a saját szakmája iránti alázat, mint korábban. A probléma nem oldódható meg egy erőmű megépítésével –  legyen az akár atomerőmű is!

Kedves Szentgyörgyi Zsuzsa, sajnos, azt kell mondjam, hogy szélenergetikában nem a mai szélerőmű-kolosszusok a nyerők! A hagyományos szélerőművek konstruktőrei a méretek növelésében látják a megoldást. Ez azonban – az evolúció mindenre kiterjedő kísérletei ellenére – már a dinoszauruszoknál sem vált be. Most sem fog! Tréfán kívül, a méretnövelés nem oldja meg a problémákat.  Pl.:  az erőmű nagyobb mérete nem növeli a felszín közeli szelek kis intenzitását, és nem csökkenti a szelek természetes fluktuációját sem. Azaz nem szünteti meg az okokat, pontosabban: nem az okokat szünteti meg. A holisztikus szemléletből az is következik, hogy „bármely probléma megoldásához az okokat kell megkeresnünk. Pl.: lehet meszezni a savanyú talajt, de az okok megszüntetése nélkül tartós eredmény nem érhető el. Úgy tűnik, hogy az okozat elhárítása kerül kevesebbe.” (Lásd a hivatkozást fentebb Gyulai Iván cikkére.) Nos, erre is van már megoldás, de ez túlmegy jelen írás keretein.

Végül legyen szabad a vitastílusra vonatkozó két megjegyzést tennem:  Szentgyörgyi cikke bevezetőjében visszatér a vízlépcső ügyére. Tőle teljesen szokatlanul, az egykori vitapartnerek becsmérlésével  kezdi: „harmadrangú filmrendező, magát professzornak beállító külföldi óraadó tanársegéd és hasonló”. Szándékosan nem néztem utána ezen állítások igazságtartalmának, mert ez az egykori vita szempontjából irreleváns. Ez a vitastílus azonban méltatlan Szentgyörgyi Zsuzsához, még akkor is, ha az állításai egyébként igazak. Jobban mondva akkor még inkább! Nem sportszerű diszkreditálni a vitapartnert a tárgyhoz nem tartozó „érvekkel”. Mint ahogy az sem túl elegáns, ha  „túlhabzó” politikusnak, újságírónak tituláljuk vitabeli ellenfelünket. Ez nem érv, minthogy semmi köze a vita tárgyához. Még akkor sem, ha az illető történetesen valóban habzó szájjal védi vélt vagy valós igazát – ellenünk.

Az előbbiekkel egy tőről fakad  a másik véglet. Idézet  Szentgyörgyi Zsuzsától: „Hiába érvelt a korszak legkiemelkedőbb vízmérnöke, a nemzetközileg  nagy tekintélynek örvendő, 52 ország szakértőjének számító, hazájából elűzött zseni, Mosonyi Emil, a nagymarosi vízlépcső egykori vezető tervezője.” Ez is tipikus érvelési hiba: argumentum ad verecundiam vagy appeal to authority: tekintélyre, nagy tiszteletben álló személyre hivatkozás. Természetesen, egy elismert szaktekintély kisebb valószínűséggel téved a kompetenciájába eső kérdésekben, mint más. Az azonban, hogy egy állítás igaz vagy hamis, nem attól függ, hogy ki mondja, hanem attól, amit mond. Két, egyébként zseniális szakértőnek is lehet eltérő a szakmai véleménye. A tudománytörténet sok ilyen esetet tart számon. Lásd pl.: Bohr–Einstein vita, ami végigkísérte a két Nobel-díjas fizikus egész életét. (Leon Lederman [ford. Vassy Zoltán]: Az isteni a-tom / Mi a kérdés, ha a válasz a világegyetem? Typotex Kft. 2007, 170. o.)

Nem hinném, hogy Szentgyörgyi Zsuzsa mindezzel ne lenne tökéletesen tisztában. Nagyon elszomorít, hogy általam mélyen tisztelt emberek is hozzájuk nem méltó vitastílushoz folyamodnak. Ezzel sajnos nem viszik előbbre ügyüket, ügyünket.

(A szerző okleveles vegyész)

Élet és Irodalom 2017