Gondolatok a Király-könyvtárban

Megrökönyödve olvastam az ÉS július 21-i számában Weiss János Ex Librisének a Király István-naplóval kapcsolatos szakaszát. Pontosabban nem is azt. Hiszen ami a kritikus rövid értékelésében igazán elképesztett, annak lényegében semmi köze sincs a naplóhoz – a recenzeált kötethez. Nem állhatom meg, hogy néhány sor erejéig vitába ne bocsátkozzam a szerző azon következtetésével, amely szerint Király csinosan fölépített könyvtára puszta státuszszimbólum lett volna.

Aki (velem ellentétben) járhatott még a tanár úr életében a Kossuth tér 18-ban (mert bár ez tényleg csak apróság: nem a 8-ban lakott a legendás professzor!), az tanúsíthatja, hogy a nappali (s nem a dolgozó!) polcain látható könyvsorozatok legfontosabbjai a Mikszáth-életműkiadások voltak. Az 1910-es jubileumi szürkéskék, a Révai–Franklin-féle lila, valamint az ezek szövegéből táplálkozó téglavörös kritikai, melyet – mint ismeretes – Bisztray Gyulával és Rejtő Istvánnal karöltve maga Király szerkesztett s rendezett sajtó alá. (Az összeolvasás és a tárgyi jegyzetek elkészítésének keserves munkájáról naplójában is rendre beszámolt.) Volt ezenkívül (az általa szerkesztett Csillag, Kortárs és Szovjet Irodalom bekötött évfolyamain túl) egy Nyugat-összkiadás – mellette a 100 kötetes centenáriumi Jókai, a teljes Csehov, Balzac Emberi színjátéka, valamint Dosztojevszkij és Tolsztoj összes művei. A jelzett írókat igen alaposan ismerte az irodalomtörténész – erről, ha máshonnét nem, a Mikszáth-monográfia hivatkozásaiból, valamint a kétkötetes Ady, az Irodalom és társadalom, az Intés az őrzőkhöz, a Kosztolányi és az Útkeresések névmutatójából bárki meggyőződhet. Magam (a Sárospataki Református Kollégium könyvtárának munkatársa, Éger Gábor révén) meglehetősen sokat kutathattam a Király-könyvtárban. Munkám során azután meggyőződhettem róla, milyen alaposan és szenvedélyesen jegyzetelt könyveibe a tanár úr, hogy milyen kitartással olvasta (s olvasta időről időre újra) a kortárs mellett a klasszikus magyar és világirodalmat.

Mindezt természetesen nem a jogos és időszerű vita ellenében írom. Hogy Királynak a Fehér–Heller-kérdésben képviselt (egyébként – Huszár Tiboréval ellentétben – legalább következetes) álláspontját miként értékeli a kritikus, egyéni döntés kérdése. Azt szuggerálni ellenben, hogy az akadémikus nem olvasott, s hogy a nappalijában őrzött könyvsorozatok (melyek közül egy-egy orosz nyelvű széria történetesen felesége örökségének-gyűjteményének részét képezte) csupán díszletei voltak e tanácsi kiutalású lakásnak – igazságtalan ítélet. Attól még, mert Aczél Györggyel olyan különös hassliebe fűzte egymáshoz őket, Király – egykori főnökével ellentétben – nem csupán műgyűjtő diplomata volt. Tudós volt, politikus, lektor és szerkesztő. Ideológus, akivel nekünk, utódoknak vitatkozni lehet, sőt kell – szinte nem is lehet nem vitatkoznunk. Elvetélt író – mint oly sokan pályatársai közül. És ami a legfontosabb: halála percéig szenvedélyes olvasó.

(A szerző a napló szerkesztője)