Hurok

VISSZHANG - LXI. évfolyam, 29. szám, 2017. július 21.

Valószínűleg az egyetlen vagyok az Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba (1986) című kötetében szövegidézettel megjelent szerzők közül, akinek a neve nem szerepel a végén a felsorolásban. A kimaradás története mondhatni, banális.

A Magyar Nemzetnél dolgozva az 1984. október 25-i számban megjelent egy interjúm Tóth Gáborral, az Eötvös Kollégium akkori igazgatójával (még ez az írásmód dívott, a jogi stb. rehabilitáció után csak az elmúlt két évtizedben tért vissza a Collegium), akit még az 1963–67 közötti kollégista éveimben ismerhettem meg. Egy mondata így hangzott: „A nehéz időszak 1950–56 között volt.” A  géppuskakezű szedő (a szedőgépeken még betűfém sorok s normarendszer) meg a felületes korrigálás miatt az évszám így jelent meg: „1950–65 között”. Természetesen helyesbítést közölt a lap, amelyet szintén én fogalmaztam meg. A helyesbítés keltette fókuszálás, a dolog politikai pikantériája, s talán az említett korszakban a személyes és családi érintettség egyszerre vonzhatta Esterházy Péter figyelmét, amikor ezt a mondatot bevette a „szöveggyűjteménybe”. Viszont a helyesbítések alá nem szoktak sem névaláírást, sem szignót írni, így következhetett be hiányzásom a kortársi (n)évgyűrűk impozáns sorából.

Az egyik, Esterházynak küldött könyvemhez mellékelt pár sorban évődő felhanggal szóvá tehettem a dolgot, mert a postabélyegző szerint 1991. 03. 14‑én küldött lapján, a köszönet után így írt: „És mostanra talán az is tudható, hogy nem igaz az, hogy: A nehéz időszak 49–56 között volt. Egy »időszak« az eleve nehéz, úgy tűnik.”

Jellemző rá, hogy még évek múltán is milyen aggályosan tér vissza a témára, hogy – a Harmonia cælestisbe írt játékos dedikációjából kimetszve megszólításomat – „Marafkó kollégnak” (sic!) megnyugtató választ adjon. Ugyanis a Feljegyzések senkinek (1999) című könyvemet vételezve, 2000. január 17-én keltezett köszönetében újra reflektált: „…ami a kimaradást illeti: hiba. Vajha egyszer kijavíthatnám!”

Csak közbevetőleg: ismeretségünk bizalmi alapját valószínűleg az is erősíthette, hogy a rendszerváltozás gondolkodásbeli, stilárisan is tetten érhető furaságait kipécéző jegyzeteiről (kazettán: Elefántcsonttorony és kékharisnya, kiadta az Élet és Irodalom Kft.) a Nemzetben 1994. február 12-én kritikát írtam. Abban az időben a lapnál ugyanis némely szerkesztő fenntartásokkal viseltetett iránta.

Ám a némi túlzással tartozik-követel játéknak nevezhető dialógus még korántsem ért véget. Ugyanis közben, tudtomon kívül plágiumgyanú vélelmezésére szolgáltattam alapot. Valószínűleg a 2000, azaz a Napi Magyarországgal történt összevonás előtti Magyar Nemzetben közölt Észsömör sorozatom valamelyikében olvashatta tőlem, és szóvá tette, hogy a „horul a szurok” csavarintást ő már sokkal korábban megejtette, mint én. Nem emlékszem a válaszomra, viszont 2004. október 4-én váratlanul megint visszatért a témára: „Most megint megtaláltam a címed, viszont kissé elfelejtettem, hogy miért is akarok írni Neked; a köv. rémlik: mintha barátságosan a szememre lobbantottad volna, hogy a ’horul a szurok’-ot te már 79-ben leírtad, én meg csak később, és nem ’jeleztelek’. De a ’horul…’-t a Fancsikó és Pintában (1976) írtam először.

Mondom, talán nem is erről van-volt szó – de annyira megörültem, hogy megtaláltam a címet, hogy nem tudtam ellenállni – e homálynak.”

Biztos, hogy nem állíthattam a magam „horul”-ja első közlésének dátumaként 1979-et, ugyanis akkor a Világ Ifjúságánál voltam olvasószerkesztő, s nem írtam sorozatban szösszeneteket. Esterházynak korábban csak a nevem elmaradását említettem a Bevezetésből, s emlékezetében valószínűleg a két ügy némileg összecsúszhatott. Egyébként a kilencvenes évek második felében írott Észsömör sorozatom, kiegészülve más lapokban és folyóiratokban közölt aforizmákkal, szójátékokkal később, 2008-ban jelent meg könyv alakban.

Egy személyes összefutásunkkor persze szívesen kifejtettem volna abbéli véleményemet, hogy „észsömörrel” megvert ember gondolkodása minta nélkül is kidobhat különleges elmeműködéssel megáldottakéhoz hasonló nyelvi leleményeket. A matematikusként végzett Esterházy talán elfogadta volna ezt a lehetséges magyarázatot. Ám telefonon ilyesmivel nem akartam zargatni.

A hurok szerencsére nem szorult rá kapcsolatunkra. Valamely ÉS-beli, csípős Ujjgyakorlatát olvasva elpanaszoltam neki egy akkori sérelmemet. Egyik könyvem közalapítványi támogatásának megítélése után alig néhány héttel – eléggé faramuci eljárással – közölték a kéziratokkal „csomagban” pályázó kiadóval, hogy munkámat hátrasorolva, levették a „pénzes listáról”. Az eljárás mögött jó okom volt gyanítani egy irodalmi grémiumnak írott akkori bíráló levelemet. 2013. január 13-án azt válaszolta: „…a tied komolyabb eset, neked a munkád akadályozzák, és még csak el se küldheted a búsba őket… Most úgyis kell megint egy Ujjgyakot írnom (…) , majd belekalkulálom.” Tehát postafordultával – a szolidaritás.

Aztán már sem évődés, sem tárgyilagosság, csak az idő hurka…

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 15. szám, 2023. április 14.
LXVI. évfolyam, 5. szám, 2022. február 4.
LXV. évfolyam, 42. szám, 2021. október 22.
Élet és Irodalom 2024