Nem tudok előadást csinálni, csak színházat

Ez az interjú soha nem jelent meg nyomtatásban. Nem is az volt az elsődleges célja. Zalai barátai aggódva nézték, hogy Ruszt József, a nagy színházteremtő művész elvonul a világtól, és szinte teljes magányban él egy baráti házaspár szentgróti házának emeleti szobájában. Úgy érezték, ki kéne mozdítani valahogyan, egy ízig-vérig közösségi ember nem érezheti jól magát egyedül. Próbálták rábeszélni a visszatérésre, de hajthatatlan volt. Ekkor javasolták, kérjek tőle interjút, hátha a „sajtó érdeklődése”, a színházról való beszélgetés, a régi sikerek felidézése fölpiszkálja benne a biztosan ott élő vágyat, s elindít egy lelki folyamatot, mely a visszatéréshez vezethet. Vagy ha az nem, az interjú esetleg „fölébresztheti” a szakmát, s ha hívják valahova, talán nem mond rá nemet.

Nagy nehezen ráállt a beszélgetésre, közös barátunk, Szalay Dénes vitt el hozzá, aki lényegében az egész akció értelmi szerzője volt. Amikor jegyzetelni kezdtem szavait, rám szólt, hogy nem akar interjút. Rendben van, feleltem, de én mindenképpen megírom, elküldöm, s ha azt mondja, nem, akkor nem közöljük. (Azt reméltem, tetszeni fog neki, s végül rábólint. Nem bólintott.) Azt üzente vissza, hogy a szöveg rendben van, de nem akarja, hogy megjelenjen, mert még a látszatát is szeretné elkerülni annak, hogy az interjúval ő üzen, ajánlkozik.

Az interjút akkor, sajnálkozva ugyan, egy dobozba tettem, ami a költözések során elkallódott. Teljesen véletlenül került elő most – tizennyolc évvel az interjú elkészülte és tizenkét évvel Ruszt József halála után. Minthogy a korszakos jelentőségű színházcsináló, Ruszt József éppen most lenne 80 éves, úgy gondoltam – hommage gyanánt –, közreadom a „letiltott” interjút. Némi szorongással ugyan, de abban a tudatban, hogy a tiltás tizenkét éve okafogyottá vált: már senki sem gondolhatja, hogy munkát vagy állást keresne.

Ő maga mondja az interjúban, hogy a könyv, amit készül megírni, csak halála után tíz évvel jelenhet meg, én – önkényesen – úgy tekintem, hogy ez a tíz év utáni föloldás az interjúra is érvényes. A szöveget látta, elfogadta hitelesnek, de félek, nem azért nem javított bele, mert egyetlen hibát sem talált, hanem: minek, ha úgyse jelenik meg. A szöveghez nem nyúltam, de erős kételyem merült fel például ebben: „Az általam rendezett 192 szerzőből negyven mai volt.” Ezt minden bizonnyal félreértettem, s nem 192 szerzőre, hanem ennyi darabra gondolt. (Ezt támasztja alá, hogy a róla szóló irodalom szerint 42 éves pályafutása során közel kétszáz előadást rendezett.) A rendezett szerzők száma nyilván jóval kisebb, hiszen egy szerzőnek több darabját is megrendezte, s többször is színpadra állította ugyanazt a darabot: a Rómeó és Júliát például hatszor. Így más hiba is lehet benne, de remélem, nincs.

Az interjú „ravaszkodása” nem tudta őt visszahozni a színházi életbe. Az okok az eltávolodásra nyilvánvalóan sokkal mélyebbek voltak – benne is, a színházi életben is. Néhány előadást rendezett még a kétezres évek elején, 2004-ben például újrarendezte azt a híres Az ember tragédiáját, amellyel nyitott 1983-ban a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház. Barátja, Jordán Tamás hívását az új Nemzeti Színházba, már ha akarta volna, se tudta elfogadni.

A beszélgetésben emlegetett „személyes színháztörténtét”, úgy tudom, végül nem fejezte be. Munkásságát őrzi bennünk, még élőkben, sok nagyszerű előadás emléke, papíron pedig híres színészpedagógiai munkája, mely először még a hatvanas években jelent meg. Ennek új változatát 2011-ben kiadta a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Színészdramaturgia; A színitanoda címmel.  2002-ben megjelent róla egy kitűnő kismonográfia Nánay István tollából, 2004-ben pedig A Föld lapos és négy angyal tartja címmel egy tisztelgő gyűjteményes „kordokumentum” 42 év – 42 megszólalás alcímmel a Veszprémi Petőfi Színház és a Zala megyei Önkormányzat kiadásában. Nevét viseli egy stúdiószínház Kecskeméten és a színház előtti tér Zalaegerszegen.

Még csak 80 éves lenne – ha lenne.