Integráció vagy bezárkózás

VISSZHANG - LXI. évfolyam, 21. szám, 2017. május 26.

Ungváry Rudolf nem kertel, nem finomkodik, úgy vág bele az európai és a hazai közállapotok elemzésébe, mint sebész az üszkös sebbe. (A remények üdvözléséről, ÉS, 2017/19., máj. 12.) Nehéz is vitatkozni az általa felvázolt európai és magyar társadalomképpel, van azonban néhány de, amibe mégis érdemes belekapaszkodni. 

Játszhatja Orbán ügyesen a maga csikicsuki játékát az unióban, de az efféle játékok kora egyszer véget ér. Nem biztos, hogy Macron már kivívott és Merkel várható győzelme után kőbe vésik a „kétsebességes Európát”, és a renitens tagállamokat egy tollvonással leírják, továbbra is csinálhatnak, amit akarnak. Ma már egyre többen látják, hogy nem az a lényeg, hány sebességes az unió, hanem az, hogyan lehet ezt az ismert diskurzust új gondolati keretbe helyezni, és az integráció–dezintegráció kérdését a középpontba állítani. Ez ugyanis a legfőbb vízválasztó a politikai táborok között. A holland, az osztrák és a francia választások után mutatkozik esély arra, hogy a győztes politikusok éppen az unió megreformálásával, az integráció megerősítésével akarnak bizonyítani és sikeressé válni. Nem tűrik tovább, hogy egyes tagállamok belülről próbálják meg szétverni a közösséget, inkább kitessékelik őket, mert ezt kívánja meg az unió érdeke, és saját, személyes politikai ambíciójuk is ez. Elképzelhető, hogy az elszántan Európa-párti Macron beváltja ígéretét, és valóban keményen fellép a nacionalista, populista politikusokkal szemben, lehet, hogy csupán becsvágyból és győzni akarásból, de megteszi.

Igaz, hogy még ma is chamber­laini politikusokkal van tele az európai politikai színtér, miként Ungváry Rudolf állítja, de fogy az európai politikusok türelme. Már nem lehet mindent lenyomni az unió vezetőinek a torkán sem, és egyszer csak megbillen az így-úgy kialkudott megegyezések, a háttérben megkötött alkuk kényes egyensúlya is, és akkor... Ungváry Rudolf szerint minden csak még rosszabb, a nála optimistábbak szerint valamicskével mégis jobb lesz. Négy párt készült arra az Európai Parlamentben (a szocdemek, a liberálisok, a zöldek és a radikális baloldaliak), hogy beélesítsék a hetedik cikkelyt, megindítsák azt a hosszú folyamatot, amelynek végén egy ország kiléptethető az unióból. Ha ehhez most nem nyerik is meg az egyszerű többségi támogatást, ez a lépés akkor is precedens értékű, és nagy visszhangot keltő mind az európai médiában, mind a nemzetközi nyilvánosság előtt. Mindenki emlékezni fog rá, hogy az Európai Unió történelmében először keresnek rendszerszintű megoldást az integrációt támadó tagállamok „kezelésére”, és már nem érik be egy-két ejnye-bejnyével, hanem a legkeményebb szankciót készülnek alkalmazni. Lényeges különbség ez a korábbi uniós politizáláshoz képest, s erre éppen Magyarország és Lengyelország adott okot. Az uniós politikusoknak, közéjük tartoznak immár a Néppárt politikusai is, többé nincs kedvük szórakozni azon a gyenge bohózaton, amit Orbán újra meg újra előad. (Kint minden uniós törvénnyel egyetért, itthon mindegyikkel szembemegy.)   

Igaz, hogy a néppártiak szimpla pártpolitikai érdeküket szem előtt tartva egyelőre bevállalják a tizenkét fideszes képviselőt, hiszen velük biztosítható a Néppárt kényelmes többsége az EP-ben, de azért van önbecsülésük, és nem akarnak örökké a szégyenpadon ülni miattuk. Egyszerre csak termett olyan néppárti képviselő is, aki nyíltan kilépésre szólította fel a fideszeseket. Fogy körülöttük a levegő, ez nyilvánvaló. A nemzetközi sajtó legtekintélyesebb orgánumai is korábban nem tapasztalt élességgel bírálják már nem csak az orbáni kettős játékot, hanem a Néppárt megalkuvó politikáját is. S közben egész Európában megerősödtek az integrációs politikát támogató erők, vesztettek a bezárkózást hirdető populisták, változik a politikai klíma, ami jó hír Európának, de rossz hír az orbáni politikának.

Mindennek alapján bízhatunk abban, hogy az unió bizonyos pontokon, például a CEU és a civilek ügyében meghátrálásra kényszeríti a magyar kormányt, és előbb-utóbb színvallást követel tőle uniós politikáját illetően. Meglehet, mindez egyetlen párt, vagy egyetlen politikus érdekén, vagy politikai ambícióján múlik. De akárhogyan is, Orbán, akinek a kilencvenes évekbeli énje alapján ma Tusk helyén kellene ülnie, Európában már megbukott. Ez persze távolról sem jelenti, hogy itthon is elbukja jövőre a választást, senki ne várja az uniótól, hogy a hazai belpolitikai harcokat eldöntse. Azt a magyar demokratikus erőknek és a választóknak kell megtenniük. Európa még mindig messze van az állampolgárok jelentős részétől (ez egyébként az unió egyik legsúlyosabb hibája), a Brüsszel- és menekültellenes kampány itthon továbbra is dübörög, s még együtt a kétmilliós Fidesz-tábor, működik a rendszer. De már recsegnek-ropognak az épületek tartógerendái, repedeznek a falak, nem részletezem tovább, csak arra utalnék még, hogy az emberek lelkében egyre fokozódik a bizonytalanság és a hiány, váratlanul új mozgalmak trappolnak bele a fásult közéletbe, bulitüntetések zajlanak a pesti éjszakában, pár okos, jó kiállású fiatal ugrásra kész, és az ilyen helyzeteket mindig komolyan kell venni, mert még valami jó is kisülhet belőlük.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 20. szám, 2017. május 19.
LX. évfolyam, 48. szám, 2016. december 2.
LX. évfolyam, 26. szám, 2016. július 1.
Élet és Irodalom 2024