Integráció vagy bezárkózás
VISSZHANG - LXI. évfolyam, 21. szám, 2017. május 26.Ungváry Rudolf nem kertel, nem finomkodik, úgy vág bele az európai és a hazai közállapotok elemzésébe, mint sebész az üszkös sebbe. (A remények üdvözléséről, ÉS, 2017/19., máj. 12.) Nehéz is vitatkozni az általa felvázolt európai és magyar társadalomképpel, van azonban néhány de, amibe mégis érdemes belekapaszkodni.
Játszhatja Orbán ügyesen a maga csikicsuki játékát az unióban, de az efféle játékok kora egyszer véget ér. Nem biztos, hogy Macron már kivívott és Merkel várható győzelme után kőbe vésik a „kétsebességes Európát”, és a renitens tagállamokat egy tollvonással leírják, továbbra is csinálhatnak, amit akarnak. Ma már egyre többen látják, hogy nem az a lényeg, hány sebességes az unió, hanem az, hogyan lehet ezt az ismert diskurzust új gondolati keretbe helyezni, és az integráció–dezintegráció kérdését a középpontba állítani. Ez ugyanis a legfőbb vízválasztó a politikai táborok között. A holland, az osztrák és a francia választások után mutatkozik esély arra, hogy a győztes politikusok éppen az unió megreformálásával, az integráció megerősítésével akarnak bizonyítani és sikeressé válni. Nem tűrik tovább, hogy egyes tagállamok belülről próbálják meg szétverni a közösséget, inkább kitessékelik őket, mert ezt kívánja meg az unió érdeke, és saját, személyes politikai ambíciójuk is ez. Elképzelhető, hogy az elszántan Európa-párti Macron beváltja ígéretét, és valóban keményen fellép a nacionalista, populista politikusokkal szemben, lehet, hogy csupán becsvágyból és győzni akarásból, de megteszi.
Igaz, hogy még ma is chamberlaini politikusokkal van tele az európai politikai színtér, miként Ungváry Rudolf állítja, de fogy az európai politikusok türelme. Már nem lehet mindent lenyomni az unió vezetőinek a torkán sem, és egyszer csak megbillen az így-úgy kialkudott megegyezések, a háttérben megkötött alkuk kényes egyensúlya is, és akkor... Ungváry Rudolf szerint minden csak még rosszabb, a nála optimistábbak szerint valamicskével mégis jobb lesz. Négy párt készült arra az Európai Parlamentben (a szocdemek, a liberálisok, a zöldek és a radikális baloldaliak), hogy beélesítsék a hetedik cikkelyt, megindítsák azt a hosszú folyamatot, amelynek végén egy ország kiléptethető az unióból. Ha ehhez most nem nyerik is meg az egyszerű többségi támogatást, ez a lépés akkor is precedens értékű, és nagy visszhangot keltő mind az európai médiában, mind a nemzetközi nyilvánosság előtt. Mindenki emlékezni fog rá, hogy az Európai Unió történelmében először keresnek rendszerszintű megoldást az integrációt támadó tagállamok „kezelésére”, és már nem érik be egy-két ejnye-bejnyével, hanem a legkeményebb szankciót készülnek alkalmazni. Lényeges különbség ez a korábbi uniós politizáláshoz képest, s erre éppen Magyarország és Lengyelország adott okot. Az uniós politikusoknak, közéjük tartoznak immár a Néppárt politikusai is, többé nincs kedvük szórakozni azon a gyenge bohózaton, amit Orbán újra meg újra előad. (Kint minden uniós törvénnyel egyetért, itthon mindegyikkel szembemegy.)
Igaz, hogy a néppártiak szimpla pártpolitikai érdeküket szem előtt tartva egyelőre bevállalják a tizenkét fideszes képviselőt, hiszen velük biztosítható a Néppárt kényelmes többsége az EP-ben, de azért van önbecsülésük, és nem akarnak örökké a szégyenpadon ülni miattuk. Egyszerre csak termett olyan néppárti képviselő is, aki nyíltan kilépésre szólította fel a fideszeseket. Fogy körülöttük a levegő, ez nyilvánvaló. A nemzetközi sajtó legtekintélyesebb orgánumai is korábban nem tapasztalt élességgel bírálják már nem csak az orbáni kettős játékot, hanem a Néppárt megalkuvó politikáját is. S közben egész Európában megerősödtek az integrációs politikát támogató erők, vesztettek a bezárkózást hirdető populisták, változik a politikai klíma, ami jó hír Európának, de rossz hír az orbáni politikának.
Mindennek alapján bízhatunk abban, hogy az unió bizonyos pontokon, például a CEU és a civilek ügyében meghátrálásra kényszeríti a magyar kormányt, és előbb-utóbb színvallást követel tőle uniós politikáját illetően. Meglehet, mindez egyetlen párt, vagy egyetlen politikus érdekén, vagy politikai ambícióján múlik. De akárhogyan is, Orbán, akinek a kilencvenes évekbeli énje alapján ma Tusk helyén kellene ülnie, Európában már megbukott. Ez persze távolról sem jelenti, hogy itthon is elbukja jövőre a választást, senki ne várja az uniótól, hogy a hazai belpolitikai harcokat eldöntse. Azt a magyar demokratikus erőknek és a választóknak kell megtenniük. Európa még mindig messze van az állampolgárok jelentős részétől (ez egyébként az unió egyik legsúlyosabb hibája), a Brüsszel- és menekültellenes kampány itthon továbbra is dübörög, s még együtt a kétmilliós Fidesz-tábor, működik a rendszer. De már recsegnek-ropognak az épületek tartógerendái, repedeznek a falak, nem részletezem tovább, csak arra utalnék még, hogy az emberek lelkében egyre fokozódik a bizonytalanság és a hiány, váratlanul új mozgalmak trappolnak bele a fásult közéletbe, bulitüntetések zajlanak a pesti éjszakában, pár okos, jó kiállású fiatal ugrásra kész, és az ilyen helyzeteket mindig komolyan kell venni, mert még valami jó is kisülhet belőlük.