Mit mondanak a tények?

Somlay Artúrról szóló cikkemre rea­gálva – amelyben két mondatban utaltam Balázs Béla sorsára is – Hamar Péter azt állítja, hogy „valótlan tények felvonultatásával még feketébbre” akarom festeni a korszakot (A tények mást mondanak, ÉS, 2017/20., máj. 19.). Tény, hogy pontatlanul fogalmaztam, amikor azt állítottam, hogy Balázst 1948-tól félreállították, nem taníthatott többé a Színművészeti Főiskolán, s könyvei sem jelenhettek meg. Hamar viszont kontextusukból kiragad egyes tényeket, másokról pedig hallgat, s így a ténylegesnél kedvezőbb képet rajzol Balázs helyzetéről.

Utolsó éveiben az író, költő „védekezik, magyarázkodik, vélt és (nagyrészt) jogos sérelmeit sorolja, kétségbeesetten könyörög munkáért, megalázza magát.” (Lenkei Júlia, Kritika 1984/7). Életét, pályáját ekkoriban intrika, irigység, szektás elfogultság nehezíti. Sok a baja – ahogy egyik levelében fogalmaz (PIM, V-3576/14/1-44) – a film- és irodalmi életet „parancsuralma alatt tartó” Hont Ferenccel, Lukács Györggyel és Révai Józseffel. Mivel nem jut megfelelő munkához, szerződést köt a lengyel és csehszlovák filmgyártás segítésére, Prágában és Rómában pedig tanít. Itthoni megbecsültségéről nem sokkal halála előtt, 1949. április 29-én Berlinből feleségének küldött (előbb idézett) levelében így vélekedik: „[...] Rám szükség van, úgy látszik, a világban. Evvel elégedjünk meg.”

Többször kap látszatmegbízatást, a politikai elvárások miatt érdemben nehezen teljesíthető feladatot. 1948 márciusától tagja a Művészeti Tanácsnak, amelynek azonban a filmelfogadás soklépcsős folyamatában minimális szerep jut. Októbertől a filmgyárban művészeti tanácsadó, javaslatait azonban rendszeresen visszautasítják. Például a Janika című filmhez adott ötleteit 1949. februári levelében Losonczy Géza miniszterelnökségi államtitkár használhatatlanoknak nevezi. A Dózsa-film forgatókönyvének megírását – a méltatlannak érzett körülmények miatt – Balázs mondja le 1949 februárjában Háy Gyulánál, a dramaturgia vezetőjénél.

Igaz, kinevezik a Filmtudományi Intézet élére, amelynek létrehozását ő kezdeményezte, az Intézet azonban a Főiskola szervezetén belül működik, Balázsnak pedig csekély a döntési jogköre. A munka lassan, nem elég hatékonyan és szervezetten folyik. (Az önálló Színház- és Filmtudományi Intézet végül csak 1957-ben jön létre.)

A világhírű filmesztéta – aki 1945‑től tanít a Főiskolán – az 1948/49-es tanévben (a Filmbizottság döntését követően) november végétől lehet óraadó, tanári kinevezésére pedig a következő év márciusának végéig kell várnia.  1948-ban és 1949-ben néhány könyvét kiadják, de az 1924-ben, illetve 1930-ban, németül írt filmesztétikai alapműve, A látható ember és A film szelleme először csak 1958-ban jelenhet meg magyarul.

Hamar szerint tévedéseim és túlzásaim miatt megkérdőjeleződik egész Somlay-írásom hitele. 2015 februárjában ugyanő azt írta a honlapomra – ez olvasható az interneten –: hiányolja, hogy Szilárd Leóról szóló cikkemben nem említettem meg, hogy a tudós lánya Balázs Béla testvérének (Bauer Ervinnek) a felesége volt, s mindkettőjüket meggyilkolták a Szovjetunióban. Lányának kivégzése „minden bizonnyal befolyásolta Szilárd Leó viszonyát a szocialista rendszerhez”. Csakhogy Szilárdnak nem volt gyermeke.