Vissza a babaházba?

Gyerekirodalom 2016

FEUILLETON - LXI. évfolyam, 20. szám, 2017. május 19.

Adva van, csak a példa kedvéért, egy jó nevű, ismert, erős gyerekkönyvkiadó. Megtehetné, hogy a nagy példányszámban fogyó egy-két könyve mellett klassz és merész, esetleg rétegkönyveket ad ki. De (már) nem teszi meg. Hanem kizárólag sikerkönyveket, legalábbis potenciális sikerkönyveket ad ki. Ha külföldön siker volt, netalán már évek óta megjelent, és klasszicizálódott bizonyos fokig, akkor a hazai fogyás is prognosztizálható (kivételek azért vannak); vagy adott témáról, adott korosztálynak kell neki éppen valamilyen könyv. Afféle (nevelési, oktatási) segédanyagként. Legyen lehetőleg sorozat, legyen gyerekkönyv a meditációról, segítő könyv a problémás gyerekeknek, szóljon hátrányos helyzetűekről, szóljon tabutémákról, szóljon az óvodai ünnepekről, éppen olvasni tanulóknak, kalandos, pónis, zombis – a sor hosszan folytatható.

A kérdés költői, s mint ilyen, banális is: miért ne lehetne termék az irodalom/gyerekirodalom. Legalábbis produktumként – író, illusztrátor, művészeti vezető, szerkesztő, lektor, kiadó közös munkájának eredményeként mindenképpen az.

Csakhogy. Ha a könyv mint olyan lehet is termék úgy, mint a mosópor (s tudjuk, hozzá a szerző neve áruvédjegy), s eladhatósága legalább olyan fontos kritérium a megítélésekor, mint az anyagösszetétele, addig az egyes alkotásokra ódzkodunk mégis egyszerű termékként tekinteni. Gondolván, az üzenethordozó, önmagában is értékes irodalmi alkotás nem lehet pusztán termékké, hiszen a kulturálisan hozzátapadt/rápakolt elvárások értelmében sokkal több, más, mint egy mosópor (még ha ugyanúgy szolgálatra hivatott, mégis másfajta szolgálat ez). Ellentmondásról vagy összeférhetetlenségről szó nincs, természetesen, hiszen a könyv, mondjuk, a marketingesnek meg a kiadójának elsősorban termék, mikor el kell adnia. Meg a könyvesboltosnak is. Meg anyának is, mikor ki kell fizetnie a boltban. A valódi kérdés tehát a szerzői s kiadói intencionalitásban rejlik. Azaz az eladhatóság hívja-e életre az adott művet, illetve az eladhatóság utólagos kérdésként tevődik-e fel, a mű létrejötte után.

S kérdés az is, természetesen, hogy baj-e egyáltalán, hogy a gyerekirodalom mint ipar a piacra termel (lásd legnagyobbjaink is így éltek/írtak anno), hogy létrejöhet a gyerekkönyvipar mint gazdasági képződmény, melynek a kultúrához csak akcidenciálisan, illetve termékcsoport-megjelölésként van köze (lásd: kulturális termék). Leginkább azt szeretnénk hinni, hogy a gyerekirodalom akkor szép, akkor jó, ha „háztáji”, ha „manufaktúra”, merthogy a ráfordított figyelem, idő, gondosság mégiscsak értékminősítő. Tudván tudva, hogy egy ilyen „kézműves” munka azzal a teljesen életszerűtlen és avítt elképzeléssel lép ki a világba, miszerint hagyni kell a művet, majd megtalálja a saját piacát/vásárlóközönségét. Szemben azzal az aktuálisan domináns szemlélettel, mely szerint elsősorban és legelőször a vásárlóközönség igényeit kell az adott műnek kielégítenie. Pontosítsunk: a nagy tömegek igényeit kell kielégítenie. Még akkor is, ha a tömegízlés meghatározása több (gyorsan) változót tartalmaz, mintsem maradéktalanul követhető lenne, s az ideáltipizált vásárlói tömeg maga is csak egy pontatlan absztrakció, ráadásul minden esetben lentről, alulról, a lehető legkisebb ellenállás felől közelíthető meg. Az ehhez hasonló sarkítások értelemszerűen csak módszertani eszközként működnek, hiszen azt sugallhatják, hogy az irodalom valami magasztos dolog, afféle „szent tehén”, aminek olvasása csak kevesek kiváltsága, ezzel szemben a nagy tömegek könnyen fogyasztható, értéktelen, könyveket olvasnak, amelyeknek semmi közük az irodalomhoz. Természetesen erről szó nincs.

Vagyis kicsit mégis van – de egészen máshogy.

Adva van, csak a példa kedvéért, egy jó nevű, ismert, erős gyerekkönyvkiadó. Megtehetné, hogy a nagy példányszámban fogyó egy-két könyve mellett klassz és merész, esetleg rétegkönyveket ad ki. De (már) nem teszi meg. Hanem kizárólag sikerkönyveket, legalábbis potenciális sikerkönyveket ad ki. Ha külföldön siker volt, netalán már évekkel korábban megjelent, és klasszicizálódott bizonyos fokig, akkor a hazai fogyás is prognosztizálható (kivételek azért vannak); vagy adott témáról, adott korosztálynak kell neki éppen valamilyen könyv. Afféle (nevelési, oktatási) segédanyagként. Legyen lehetőleg sorozat, legyen gyerekkönyv a meditációról, segítő könyv a problémás gyerekeknek, szóljon hátrányos helyzetűekről, szóljon tabutémákról, szóljon az óvodai ünnepekről, éppen olvasni tanulóknak, kalandos, pónis, zombis – a sor hosszan folytatható. Irodalomelméleti hozadéka ennek a kiszolgáló üzemmódban működésnek, hogy az alighogy szuverénné felkapaszkodott gyerekirodalom ismét látványosan alkalmazott irodalomként működik: a szövegek kiszolgálnak csupán ilyen-olyan egyéb elvárásokat. Mindez ugyan nem zárja ki, hogy az így létrejött egyes művek önmagukban nem remekművek, és valóban egy eddig hiányként aposztrofált irodalmi/kulturális helyet töltenek be, ezáltal még önértékükön is túlmutatva – ám a 2016-os év hazai gyerekirodalmi műveit látva ez nem általánosítható.

 

Ha elfogadottnak tekintjük azt, hogy a kánontól való elhajlás értékkonstituáló lehet, akkor a hazai kortárs gyerekirodalom elég siralmas állapotban van. A fentebb említett kiadói mozgások, vagyis nem mozgások simán „projektkönyveket” kérnek. (Árnyaljuk kissé a helyzetet: ennek esetenként nagyon is egzisztenciális hatású, komoly gazdasági okai vannak – a mammutcég Alexandra terjesztőhálózatának bedőlésével több gyerekkönyvkiadó kerül a jelenleginél is rosszabb helyzetbe, és nem vagy alig fog kockázatot vállalni. Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy, a közhiedelemmel ellentétben, nem állnak emeletnyi magasságban megjelenésre váró remekművek a kiadók asztalán, tehát arról sincs szó, hogy remekműveket nem adnak ki ilyen vagy olyan megfontolásból.) A szerzői/illusztrátori és kiadói defektusok nem minősítő értékűek, de hát mindezektől függetlenül mégiscsak megállapítható, hogy tavaly a hazai gyerekkönyvkiadásban alig-alig akadt ünnepelnivaló kiadvány. Rengeteg könyvtermék született, esetenként új gyerekkönyvkiadót is alapítottak egy felfuttatni kívánt brand bevezetésére. A szakmailag nagyra tartott, rangos gyerekkönyvkiadók is tömegtermelésre rendezkedtek be, hogy a nagy számok törvényének értelmében rentábilissá tegyék a tevékenységüket. (Nézzék el nekem azt a cinizmust, mellyel az eladhatóságot alítom mindenek mögött, s nem, mondjuk, azt a nemes – ám ugyanígy megkérdőjelezhető – küldetéstudatot, mely arról szólna, hogy olvassanak a gyerekek, mindegy, hogy mit, de legalább könyvet.) Tájékoztatónak elég megnézni a Magyar Gyermekirodalmi Intézet (virtuálisan létező) közösségi szervezet által összeállított top 50-es és 25-ös listát, azaz a 2016-os év gyerekirodalmi toplistáit. Attól függetlenül, hogy ennek szakmai zsűrijében rangos, nagy tudású szakemberek is helyet kaptak, maga az összeállítás nevetséges. Annyiban is, hogy nem fedezhető fel semmilyen szempontrendszer, mérce, kritérium, mely szerint  a laikus vagy éppen szakmai olvasó érteni vélné éppen ezen művek kiemelését, és annyiban is, hogy ha tényleg ezek 2016 legjobb gyerekkönyvei, akkor még nem kevés munka vár a gyerekirodalommal foglalkozókra, ugyanis ez a tavalyi év gyerekkönyvtermésének csak az elenyésző töredéke. Ráadásul tényleg komoly szakmai kihívás lenne (két-három bosszantó tételen kívül) jobb huszonöt gyerekkönyvet összeszedni a tavaly megjelentek közül. S míg neves kiadók is Disney-ben, csillámpónikban, éppen trendi filmes kiadványokban látják biztosítani magukat, vagy dilettáns, igénytelen illusztrációjú munkákat (micsoda illusztrációk!) képesek nyomdába engedni, addig a gyerekkönyv elsősorban termék csupán.

Nem, tényleg nem lehet folyamatosan számon kérni a kiadóktól az újítási szándékot – meg hát nem is lehet évente megújítani a gyerekirodalmat –, és még örülni is lehetne annak, hogy a hazai gyerekkönyvkínálat beállt egy (akármilyen, de viszonylag állandó) szintre, és ezt tartja.

Az például jó, hogy a Kolibri Kiadó magyarítja a klasszikusokat: van végre nálunk is Barbapapa, Dr. Seuss meg Preussler, hogy a Cerkabella Kiadó jó finn könyveket fordíttat és jelentet meg (Tatu és Patu, asztalhoz! , Boldogság mostanában, Szerencsesüti), hogy a Vivandra Kiadó folyamatosan bevállal exkluzív, különleges képeskönyveket (Az én nagypapám, Pötty játék) – szóval ezekben, mondjuk, bízni lehet. Ám ezek mellett évente egy-két emlékezetes, jó kötetet azért olvasnánk.

A Móra Kiadó honlapja is most éppen a LEGO® Batman Joker™ visszatér. Rejtvények/Képregények/Kalandok kiadvánnyal csalogatja az olvasókat, de a tavalyi Jelen! című antológiájuk az év egyik legfigyelemreméltóbb kísérlete volt – tudniillik legalább megpróbálta felnőttesíteni, komolyítani, és igen, szépirodalmasítani az ifjúsági irodalmat. Pontosabban az úgynevezett young adultnak címkézett könyvkorpusz frissítési szándékáról van szó, amely itthon egyelőre kiteljesedni látszik a(z ál)tabudöngető – szerelmesgimis – vámpírosfantasy koordinátarendszerben. Az old adult (sic!) mércével is értékesnek tekinthető irodalmi szövegek pedig intencionálisan közelébe sem kerülnek ennek a korosztálynak. Ebből az alapállásból a Móra megújítási kísérlete hatalmas gesztus. A novellák szerzőgárdájában ismert nevek is vannak – az, hogy éppen e szerzőktől miért csak újraközlések olvashatók itt, akár jól átgondolt, tudatos szerkesztői döntés is lehet, tudniillik így ráirányítja az olvasók figyelmét a teljes műre, de lehet egyszerűen a húzónevek kényszeres keresésének eredménye is. Mégsem lett sikeres a kísérlet, s nemcsak a vékonyka kötetbeli megjelenés és a jelentéktelen borító miatt – talán a címben jelzett, vágyott felkiáltójel hiányzik az egészből, a markáns, erős megszólalói hang: a kötet nagy hányadát itt debütáló szerzők erőtlen, zavaros szövegei alkotják. Izgalmas és sikeres kísérlet Mészöly Ágnes riportkönyve. Merthogy az Ez egy ilyen nap (Naphegy Kiadó) nemcsak gyerekekről, de gyerekeknek is szól. Tizenkét tízéves gyerek hétköznapját figyelte meg és írta meg a szerző – tizenkét nagyon különböző helyen és körülmények között élő gyerekét. Eleve kérdéses, hogy lehet-e a riportot integrálni a gyerekirodalomba, és létezik-e olyan gyerek, aki hajlandó egyáltalán ilyen műfajú szöveget a kezébe venni. A választ itt a szerző/riporter személye adja meg: ha szépirodalmi rangú a szövegformálás, ez nagyon működik. A kirajzolódó korkép és kórkép pedig, azon túl, hogy részenként voyeur-szintűen izgalmas, többet mond bármilyen sopánkodós szociológiai traktátusnál, és többet tanít a sokszínűségről, elfogadásról, mint kötetnyi szakszövegek.

A gyerekirodalom határainak kiterjesztése, szöveg és illusztráció szervesülése Molnár Krisztina Rita Simonyi Cecília által továbbrajzolt könyve, A víz ösvénye (Alexandra). Az író már a másik 2016-os kötetével, a Kréta-rajz (Naphegy) párhuzamos naplós regényével is bizonyította, hogy lehet egészen felnőttül, líraian és bölcsen szólni gyerekekhez.

Dunajcsik Mátyás A szemüveges szirén (Kolibri) könyvében az a jó, hogy benne végig jazzt muzsikál a tenger, hogy (megint) olyan jó szerző írt gyerekeknek, aki eddig nem – és hogy nem eleve sikerkönyvnek szánták. (A fentebb említett elitizmusra is választ adható, felvetődő értékproblémát hessegessük el. Vagyis azt, hogyan változik az érték fogalma: a sikerkönyviség kontraproduktív, ugyanis minden, ami nem sikerkönyvnek készül, már jó lehet.)

Mészöly Ágnes Szabadlábon című könyvében (Tilos az Á) az a jó, hogy amolyan kortárs, belevalón lázadó beatregénynek készült (mondjuk lett is volna, ha nem olyan kis kompaktul korrekt a vége). És tiszteletre méltó a Manó Könyvek próbálkozása, hogy a kiadó rengeteg könyvnek látszó tárgya között, Varró Dániel után más kortárs gyerekversköteteket (Király Levente: Van egy kutyánk; Kőrösi Zoltán: Ami a szívedet brummja) is kiadjon.

 

Ám az is lehet, hogy a legújabb könyvek megjelenése kapcsán felmerülő sok-sok kérdésre nagyon egyszerű a válasz. Tudniillik azért gondoljuk, hogy elenyészően kevés jó gyerekkönyv jelenik meg, mert a jó gyerekkönyvet valami ideáltipikusan konzervatív koordinátarendszerben helyezzük el: tudja ugyanazt, amit bármely felnőtteknek íródott irodalmi mű, ám emellett még saját olvasóközönségének korosztályos sajátosságait is bírja. Azaz a jó gyerekirodalmat (jelentsen ez bármilyen vélt vagy valós értékpreferenciát) a szépirodalmiság felől véljük meghatározhatónak. Vagyis itt és most a megjelenő gyerekkönyvek alapjában véve jó könyvek, csak mi közelítünk hozzájuk rossz irányból. Merthogy az értékminősítésünk elhibázott – nem a szépirodalom, hanem a lektűr (vagy akár az ismeretterjesztő könyvek) irányából kell olvasni ezeket. Anélkül, hogy újra kontextusba hoznák a szépirodalom és a lektűr fogalmi megkülönböztetéséről zajló hosszas diskurzust, lehetséges megoldási lehetőségként fogadjuk el, hogy nem értékkülönbség van a két könyvkorpusz között, csupán műfaji. Ebből a megközelítésből a kurrens gyerekirodalom nagyobbik hányada lektűrnek minősül – most függetlenül attól, hogy ekként önmagában egy-egy mű mennyire sikeres, azaz saját poétikai feladatait, vállalásait milyen szinten teljesíti. A gyerekeknek szánt szövegek eleve, megjelenésükkor is konvenciókövetők voltak, hiszen egyrészt a felnőttek szövegeinek csonkított, lebutított változataként születtek, azaz készen kapott műfaji kódokkal dolgoztak, másrészt pedagógiai terheltségükből adódóan eleve kizárólag konvenciók mentén épültek, mi több, bármilyen újító, konvenciósértő írói vagy olvasói tevékenység az adott mű gyors (kulturális) öngyilkosságát jelentette. Ehhez képest persze látványosan sokszínűnek és radikálisan másnak látszik az aktuá­lis gyerekkönyvkínálat – ám ha elfogadottnak tekintjük a konvencionalitás és lektűr fogalmi összekapcsolását, akkor mégiscsak gyereklektűrről beszélhetünk. (Nézzék el nekem a „mégis­csak” szóban megbúvó minősítést: nem annyira a műfajnak szól, hanem az egyes jelpéldányainak minőségéből adódó következtetésnek.) Annak meg (gyerek)irodalomelméleti szempontból külön örülni lehet, hogy rengeteg a lektűr a gyerekkönyvek között, hiszen ez azt jelzi: van már olyan gazdag, komplex a hazai gyerekkönyvek világa, hogy rétegződni is képes, s ez elméleti, olvasáspszichológiai, szociológiai hozadékokkal is bír. Az irodalomkritikának pedig kihívás a helyzet: alapjában kell megváltoztatni e gyerekkönyvtípusok értelmezését amellett, hogy az eddig marginalizált lektűrt sem egyszerű feladat beemelni a kritikai kánonba.

Tehát lehetséges, hogy mindössze az látszik egyre határozottabban, hogy a hazai gyerekirodalmon belül születik évente néhány szépirodalmi mű, ám a megjelent művek többsége lektűr – s kizárólag mint ilyen értékelendő.

Szóval akár még jól is alakulhat. Akár.

A szerző további cikkei

LX. évfolyam, 50. szám, 2016. december 16.
LX. évfolyam, 23. szám, 2016. június 10.
LX. évfolyam, 11. szám, 2016. március 18.
Élet és Irodalom 2017