Perkáta

PUBLICISZTIKA - ELSŐ OLDAL - LXI. évfolyam, 20. szám, 2017. május 19.

Két hete jött a hír, hogy Perkátán Horthy-szobrot avatnak. Három, amúgy nemrég betelepült ember addig rágta a kereszténydemokrata önkormányzati képviselő fülét, amíg valahogy a testület elé vitték, megszavazták a javaslatot.

Somogyi Balázs polgármester a falu honlapján négy szempontot sorolt föl, ami a döntést indokolta. „Szerepet játszott – írja Somogyi –, hogy perkátai magánszemélyek felajánlása által történik meg egy fejlesztés.” Az még hagyján, hogy szoborállítást most először hallok fejlesztésként értékelni, de hogy egy Horthy-szobor, mint a továbbiakban írja a polgármester, még „településszépítő elképzelés” is, azért az már a szédelgő feldicsérés kategóriája. Ha őfőméltósága ezt megérhette volna! Az egyetlen elfogadható gondolat szerint „fontos volt, hogy az önkormányzatnak nem kell pénzbeli kötelezettséget vállalnia”, vagyis nem került semmibe. Íme, a legújabb kori hivatalos közgondolkodás alapja. Ha valami ingyen van, megszűnnek az ideológiai viták, győz az olcsó. Hogy pedig „a Horthy-szobor fölállítása kiállást jelent a szólásszabadság és véleménynyilvánítási szabadság mellett”, igencsak abszurd gondolat annak ismeretében, hogy a korszak lényege az összes létező szabadságjog súlyos megsértése és emberek fizikai fenyegetettsége volt.

Aztán a döntést az országos és – mint kiderült – a jelentős helyi felháborodás miatt a testület visszavonta. A polgármester úgy indokolt, hogy a támogató határozattal nemcsak maguknak, hanem másoknak is nyomasztó perceket okoztak. „Azt sem értettük, hogy egy közterület-használati kérdésből miért váltunk központi szereplővé”, amit mondhat bárki, de közéleti szereplő aligha. A polgármester bizonyára nem hallott róla: eddig még az összes Horthy-szobor terve közbotrányt okozott. Talán tájékozódhatott volna gyömrői kollégájánál, aki visszavonta a Hor­thy tér elnevezést, és elnézést kért a helyiektől. De nem tájékozódott.

A visszavonó határozatnak az is oka,  hogy „nem szeretnénk negatívan befolyásolni sem Magyarország, sem Perkáta megítélését, illetve – kis figyelmet (– a szerk.) –: nem szeretnénk pluszfeladatokat adni a saját döntésünk miatt miniszterelnök úrnak”. Természetesen nem Somogyi Balázs perkátai polgármesteren kell számon kérni azt az eszmei zűrzavart, ami országosan terjeng, de hát azért mégis: mit adott Perkátának Horthy? Igyekeztem tájékozódni: semmit, hacsak nem a Pistola nevű patakra egy átereszt.

Gyerekkorom nagy részét ebben a faluban éltem, ma úgy emlékezem, mindent, ami egy gyerek életében fontos lehet, ott tanultam, ott láttam meg. Jellegtelen, a környék falvaihoz képest is szegény település, mondhatom ezt, mert az életem része. Lakói egész életükben kihasznált emberek. Dolgoztak szakadásig: vagy mentek a munkába, vagy jöttek a munkából. Ezt lehetett látni. A falu megsínylette, amit csak lehetett. A húszas években munka nem volt, a férfiak nagy része évekre eltűnt: Kanadában vasutat építettek, Detroitban gépkocsit szereltek, fát vágtak, préselték a gumiabroncsot. Miután hazajöttek, a harmincas évtizedet az ott gyűjtött pénzből élték végig. Aztán jött a világháború, amit Perkáta súlyosan megszenvedett. Lélekszámához képest aránytalanul sok férfit soroztak be, mielőtt sebtében összeállították, majd kivezényelték Horthy szégyenét, a második magyar hadsereget a frontra. A kormányzó tudta legjobban, hogy milyen szedett-vedett, kiképzetlen, gyenge állományt küldenek a biztos halálba. Száznegyven falubeli maradt valahol az orosz kukoricásokban, vagy hazafelé menet közben fagyott meg. Néhányan visszajöttek. Amikor ezek a hazatért emberek az ötvenes években beszélgetni ültek össze a kocsmában, mi, gyerekek döbbenten néztük a sok félkezű, féllábú és műszemű embert. Egy asztalnál ennyi nyomorékot nem láttunk addig. A zsidókat deportálták, Horthy őket sem védte meg, viszont néhány kisnyilas érdemérmet kapott. Évtizedekbe telt, mire magához tért a falu.

Most ennek az embernek, aki munkát nem hozott a faluba, elvitte háborúba a férfiakat, kiszolgáltatta a falu zsidóságát, becstelen embereket tüntetett ki, szobrot akarnak állítani. Amikor olvastam a hírt, eszembe jutott az az életre szóló emlék, amikor az ötvenes évek közepén nagyapámmal állunk ünneplőbe öltözötten a perkátai temetőben, és nézzük, amint temetik az egyik utcaszomszédot. A késő téli hideg szürkületben rögök puffannak tompán, és minden puffanásnál szorítok nagyapám tenyerén, négyéves lehettem. Egészen addig nem tudtam, hogy amikor meghal az ember, gödröt ásnak, belerakják, és elföldelik. Addig azt hittem, csak az állatokat temetik el. Kisgyereknek brutális fölismerés. Megrázó, de aztán érthető, ha az ember ilyen kicsiny, zárt és szegény faluban nő föl, hamar megtudja mindennek az okát, néha beleborzong, hogy mi miért van, de minden gyorsan a helyére kerül. Élőkkel, holtakkal, állatokkal, a körülötte lévő világgal hamar megbékél, mi mást tehetne. A Horthy-szobor állításáról szóló hír pont olyan megrázó, mint négyévesen látni, amint gödörbe rakják a halottat. És már tenyér sincs, amit az ember megszorítana. Csak a döbbenet. Ha van, ahol nem szerették Horthyt, az Perkáta.

Sok ezer kilométerrel keletebbre Orbán egy csomó diktátor társaságában áll. Nem sokkal korábban arról értekezett, hogy honnan jön a pénz. A gazdaság húzó ereje nem Nyugaton, hanem Keleten van – magyarázza nagy rössel, mint mindig, amikor éppen megtagadni készül korábbi elveit. „Pontosabban – pontosítja aktuális teóriáját –, a Kelet felzárkózott a Nyugat mellé”, és „igazából legnagyobb mennyiségben pénz a ma Ázsiában halmozódik fel”, ami „azután megindul visszafelé, Nyugatra” – okoskodik négy-öt keleti vezető társaságában, akiknek törvényes keretek közötti összbüntetése alighanem meghaladná a háromszáz évet.

Mindez azért érdekes, mert Orbánnak ebben a gondolatfutamában hozzávetőleg annyi a koherencia, mint a perkátai polgármesterében, amikor az a Horthy-szoborról beszél. Egyszer kell, egyszer nem. Oroszország is: 1999-ben nem kell, 2017-ben igen. Pragmatikus gondolkodás kérdése az egész. Orbán pontosan tudja, hogy olyan, méreteiben és versenyképességében szerény ország, mint Magyarország, nem képes egyenrangú piaci partnerként fellépni sem Kínával, sem Oroszországgal szemben. Most épp Pekingre és Moszkvára tekint, mert onnét jön a pénz. Magyarország Keletre konvertálható egyetlen terméke pedig hovatovább az atlanti szövetségesek elárulása. Pragmatikus ember, épp most készül ezt meglépni.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 19. szám, 2017. május 12.
LXI. évfolyam, 18. szám, 2017. május 5.
LXI. évfolyam, 17. szám, 2017. április 28.
Élet és Irodalom 2017