Bárány vagyok

PRÓZA - LXI. évfolyam, 20. szám, 2017. május 19.

Emelgeti, méregeti, gusztálja. Megvannak nyírva. Csorog nyála, orra. Az arcod elé taszítja, azt mondja, gusztáld meg te is. Gustă. Azt a nyelvet te akkor még nem érted, apád se nagyon. De ezt igen. Azok az emberek akkor még nem laktak ott, vásárra jártak. Hajnalban érkeztek, vásár után, a szekéraljból, a szalma alól elővették a párás palackot, megitták belőle az utolsó cujkakortyot, pakolásztak, akkor még sokat nem tanulhattál tőlük.

Az első bárányt – nem igaz, nem az elsőt – Hallelujával vettem a Kisbárkány fölötti tanyán, a dombtetőn, a fedett juhakolban, ahol kis karámokban voltak elkülönítve az olaszoknak már eladottak, a saját feldolgozásra és a további szaporításra szánt egyedek.

Két öblös edényt, vájlingot a kocsiban, Halleluja kocsijában hagytunk, a juhász ránk várt. A kocsmárost akkor Hallelujának hívták, a juhászt meg Juhásznak.

A juhász nem juhásznak, inkább beszédes parasztnak látszott, jó humorral, sok félelemmel, aki tart Hallelujától, a kocsmárostól, de kellően ravasz is, már amikor a ravaszságát ki tudja öblíteni magából, hogy túljárjon a másik eszén. Na, de most Halleluja nincs egyedül, mutatnia kell, ő most lesz valaki, közönsége is van, én lennék az. És rövidesen polgármester lesz, ha elég pálinkát osztogat a kocsmájában, megválasztják.

Végigvezetett a fedett juhakolban, az alacsony kerítésű és apró karámok között a juhász. Ezeket holnap elviszik, ezeket, az anyának valókat nem adom, azokat meg eladom húsvétig, vagy mennek a fagyasztóba. Mondta, akit Juhásznak hívtak.

Halleluja viselkedését akkor még nem értettem. Jött, ment, fel és alá az alacsony karámok előtt, nem szólt, nem is választott. Aztán mégis. Megállt a szaporításra elkerített állatok előtt. Ebből szedjél ki nekem egyet, Jani, mondta a juhásznak, aki most Jani lett. De drága Hallelujám, mondja az, miért éppen abból? Nem eladó! Még meglátjuk, mondja ez. Mondtam, azzal kezdtem, hogy az, ami abban a karámban van, nem eladó. Az a jövő, a jövődet, baszki, a jövő nemzedékedet te sem adod el. Én se! Olvasol újságot, nem igaz?! Halleluja nem mondta, hogy neki nincs jövő nemzedéke, sehogy sem jön össze, hogy neki is legyen, például egy akármilyen kibaszott ember, aki nem jány. Neki kocsmája van, az a hatalom, nem a jövő nemzedéke. Egyáltalán nincsen gyerek, és nem is lesz. Hálaistennek, jány se.

Akkor is. Onnan szedj, komám, mondta a kocsmáros. És Juhász majd egy fél óra múlva onnan szedte ki azt, amelyikre Halleluja mutatott, könnyes szemekkel. Addig a hódmezővásárhelyi állatvásárról beszélgettek, ahol nemcsak a juhot, hanem a márkás magyar bicskát is meg lehet jó áron vásárolni. Akár éppen azt is, ami az övödön van, tokostúl.

Egy mozdulattal megszúrta a nyakánál, felaggatta az előkészített kampóra az akol előtt, megnyúzta, feldarabolta. Gyorsan végzett, sőt, sietett. Fele neki, fele nekem, a belsőségek is.

Hazafelé, a két vájlingban a zsákmány, minden kiderült.

A legutóbbi vásárból Halleluja hozott neki bicskát, a bicskakészítőnek bele van a pengébe eresztve a neve meg a márkajel, ilyet akart a juhász. Keszeg, Keszegfi, vagy Keszegőffy András, esetleg Révész, valami ilyesmi. Értékes szerszám, az egyik legértékesebb különösen annak a juhásznak, aki nem utazik, vásárokra nem jár, nem engedi az akol. Azt a bicskát használja, láttad. Nyúzóbicska.

Hazafelé, a dombon le, meg nem mondom, melyik fertályon, a Csihaj fölött vagy a Doromboló akácosából kifelé jövet a Szegleten, a Nyereghegy alatt rákérdeztem. Miért?

Lehúzott, megállt, végignézett rajtam úgy ültében a volán mögül, majd maga elé, talán, hogy ne lássam a tekintetét. Hurcolászhatlak én magammal mindenfelé, városi ember maradsz, sohasem lesz belőled paraszt, de még kocsmáros is alig.

– Mindig azt kell megvenni, amit nem akarnak eladni. Ha nem tudtad volna, komám!

        

Az igazán első bárányt, ami ide benyomul, mégis és többször apámmal együtt vásároltuk egy kicsi városban, egy másik országban.

Nem olyan rég, tavaly vagy tavalyelőtt megint kint jártam abban az országban, vendégségben. Eltelt ötven év. Azon a helyen a bárányok leölése a kisvárosi piacon pontosan olyan és úgy zajlik ma is, mint harmincöt–negyven és ötven évvel ezelőtt. A Nagypiacon, a Gilányi felé vezető út mentén.

Csakhogy ma már magas panelházak alatt. Mert panelházakkal kerítették be a régi piacot, és befedték, hogy csarnok legyen, de nem az. Talán éppen a bárányok sírása miatt. Sok a vevő, sok az ácsingózó is, aki nem vevő.

Közönsége van a bárányok leölésének húsvét előtt a piacon, ott, ahonnan jövök. Mondtam Hallelujának aztán.

Itt nincs. Csak te meg én.

 

Hogy is volt. A piac ma már csak húsvét előtt állatpiac is, és nem azonos a gyermekkori állatvásártérrel, ahol csak eladtak, nem öltek.

Kiválasztod, kiválasztotta apád (nem vallásos, nem kötődik családon kívül semmihez és senkihez), kiválasztottátok a hátsó két lábával az első kettőhöz kötözött, földön fekvő, gúzsba kötött állatot. Az árus, aki egyben a gazda is, fölemeli a kőről (talán inkább a sárból). Emelgeti, méregeti, gusztálja. Meg vannak nyírva. Csorog nyála, orra. Az arcod elé taszítja, azt mondja, gusztáld meg te is. Gustă. Azt a nyelvet te akkor még nem érted, apád se nagyon. De ezt igen. Azok az emberek akkor még nem laktak ott, vásárra jártak. Hajnalban érkeztek, vásár után, a szekéraljból, a szalma alól elővették a párás palackot, megitták belőle az utolsó cujkakortyot, pakolásztak, akkor még sokat nem tanulhattál tőlük.

Meg kellene simogatnod, gyermek vagy, meggusztálod. Amennyiben a vevő számára, aki most apád, testesnek, nagynak tűnik, megkeresi, megkeresitek, hiszen nagyfiú vagy már, anyád szerint mindjárt felnőtt leszel, a partnert, apád partnerét, aki a másik felét éppen ennek a báránynak elviszi. Egy fél szív ide, egy másik fél szív oda. Tüdő és vese hasonlóképpen. Hacsak nincs külön egyezség a belsőség felől.

Ma, itt a két vájlingban sincs ez másként, Halleluja és köztem. Egy fél szív oda, egy vese ide, és a májon is megosztozunk.

 

Krátki juhász Kutasó és Bokor közötti tanyáján többnyire egy kiszuperált kisbuszban Radnóti- és József Attila-verseket olvasgat, amiután a bárányok, birkák már elfeküdtek. De Szabó Lőrinc Különbékéjét is elmondta kívülről nemegyszer minden érzelem nélkül, a környezethez illő vashidegen. Nagyon rossz borokat ittunk esténként, a sajtja volt az is. Amikor lovainkkal egy-egy túra alkalmával, tanyáját állomásnak használva nála megszálltunk, este szavalni kezdett. Ezzel lett, legalábbis így akarta, ő is mellettünk városi ember, amire vágyott.

Csakhát az akol, a juhok tartottak mindig itt, meg az anyám.

A birkáit ezekre a napokra szabadon eresztette, a juhhodályban a lovainkat szállásolhattuk el, pataáztató, mély birkatrágyában, amit hiába töltött föl erre az alkalomra szalmával a lovak szügyéig.

Egyszer sírva találtuk.

Előző napokban olasz vevő, régi ismerős, régi ismerőssel járt nála, kiválogatták közösen azt a nyolcvanat, amiért másnap majd kamion jön. Elkülönített, szabad ég alatti karámba terelték az állatokat. Az éjszakát az olasszal a faluban, Bokorban itták el. Reggelre hűlt helyét találta Krátki mind a kiválasztott nyolcvannak.

Könyveket küldtem neki vigasztalásul, Áprilyt meg Eörsit, később egy Juhász Gyula-kötetet is. Mi mást tehettem volna érte, ha ő mindig szavalattal fogadott.

Vannak bárányok, amelyek túlélik a gyilkolást, de egyszer legalább a juhászok is bárányok lesznek. Kell hozzá egy Halleluja. Máshol meg egy Krátki.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 1. szám, 2017. január 6.
LX. évfolyam, 40. szám, 2016. október 7.
LX. évfolyam, 17. szám, 2016. április 29.
Élet és Irodalom 2017