Milyen kapitalizmust, globálist vagy nemzetit?

VISSZHANG - LXI. évfolyam, 20. szám, 2017. május 19.

Az egymillió dolláros kérdést feszegeti Mellár Tamás érdekes és továbbgondolandó írása (Globalizmus vagy nemzeti szuverenitás, ÉS, 2017/18., május 5.), nevezetesen, hogy milyen legyen a globalizáció és a nemzetállam viszonya. A szerző kérdésével természetesen nincs egyedül, 2008 óta könyvtárnyi irodalom foglalkozik ezzel a dilemmával, és konszenzusnak egyelőre se híre, se hamva. Elöljáróban megjegyzem, hogy számos ponton egyetértek a szerzővel, továbbá megértem, bár nem fogadom el a szkepszisét, amelynek az írása végén ad hangot. Vannak azonban fontos ellenvetéseim is, illetve a magyar kontextust egy másik oldalról szeretném megközelíteni. Ez utóbbi annak az embernek a szemszöge, aki nem szeretné adottságnak tekinteni az Orbán-rendszer hosszú távú fennmaradását, és megvárni, ameddig az teljes mértékben a putyini modellt követve degenerálódik, vagy magától összeomlik.

Kezdjük a lényeggel! Minden jel szerint egyetértünk Mellár Tamással abban, hogy az állítás, amely szerint „a világgazdaságban véget ért a globalizáció korszaka, a politika területén pedig lejárt a liberális demokráciák kora”, az első felében szimpla tévedés, a másodikban legalábbis elsietett (vagy éppen wishful thinking). Ugyanakkor azt is gondolom, hogy az, amikor a szerző „angolszász, antiglobalista, nemzeti szuverenitáson alapuló modellről” beszél, pontatlan, sőt valamennyire még félrevezető is. A Trump-jelenség valóban a globalizáció működő gyakorlatának a kritikája, és nagy társadalmi csoportok valós és súlyos érdeksérelmeit tükrözi az Egyesült Államokban. Trump retorikájában (majd meglátjuk, hogy tényleges politikájában mennyire) valóban fellép a multilateralizmus ellen, amely a globalizáció alappillére, másfelől az is tény, hogy az Egyesült Államoknak nem érdeke, és még az sem biztos, hogy képes lenne arra, hogy kiszakítsa magát a globális világgazdaságból, és erőből „lenyomjon” olyan meghatározó szereplőket, mint Kína vagy az Európai Unió. Sokkal valószínűbb, hogy Trump egy Amerika számára kedvezőbb globalizációt akar kialkudni, nem pedig a globalizációnak mint olyannak a feladását. Az eredményt a jövő dönti el, de az nagyon valószínű, hogy globalizáció pedig lesz, bár alighanem másként fog festeni, mint idáig. Az EU-ból távozó Nagy-Britanniában sem a globalizáció volt a fő kérdés, hanem a nemzeti szuverenitás visszanyerése annak érdekében, hogy Nagy-Britannia a globális világban – legalábbis a Brexit hívei szerint – jobban érvényesíthesse az érdekeit. Ez éppenséggel akár konfliktust is jelenthet az Egyesült Államok globalizációfelfogásával. Megint csak nem a globalizáció tagadásáról, hanem a nemzeti érdekeknek jobban megfelelő globalizációról van szó. A többi angolszász országban (Kanada, Ausztrália, Írország vagy Új-Zéland), amelyek kisebbek, és ezért gyengébb az érdekérvényesítő képességük, nem hallani arról, hogy elfogadnák a globalizáció Trump-féle változatát, ellenkezőleg, a hírek szerint Kanada és Ausztrália eléggé barátságtalanul viszonyul az új amerikai adminisztráció elképzeléseihez.

A vita tehát az angolszász országokban, ahogy másutt is, nem a globalizáció elvetéséről, hanem a mikéntjéről folyik.

Érdemes ezt egy kicsit részletesebben is szemügyre venni. Ismeretes, hogy ez a mostani globalizáció a második a történelemben, az elsőnek – a tizenkilencedik századi arany­sztandard korszakának – az első világháború és a két világháború közötti társadalmi-politikai válság vetett véget. A második világháború utáni három évtized a sikeres Bretton Woods-i kompromisszum jegyében telt el, ami észszerű egyensúlyt teremtett a nemzetközi kereskedelem és a gazdasági együttműködés fejlődéséhez szükséges liberalizáció és a nemzeti cselekvőképesség megőrzése között a belső gazdaságpolitika terén. Dani Rodrik, a Princeton Egyetem tanára A globalizáció paradoxona című könyvében (Corvina, 2014) a kormányok nemzeti hatásköre és a piacok globális természete között feszülő ellentmondásról ezt írja: „ha az államoknak túl nagy hatalmat adunk, az eredmény protekcionizmus és autarkia lesz. Ha a piacoknak adunk túl nagy szabadságot, a világgazdaság instabillá válik, és pont azok fordulnak el tőle társadalmi és politikai értelemben, akik érdekében a rendszert létrehozták.”

A szerző szerint nem vitás, hogy a gazdasági-technológiai fejlődés túllépett a Bretton Woods-i kompromisszumon, a feladat ezért szerinte sem a globalizáció elvetése, hanem a jelenleginél érzékenyebb, finomabban hangolt egyensúly megtalálása a fenti két véglet között. Egy ilyen egyensúly nem szólhat kizárólag a piaci hatékonyságról, ami szükségképpen rövid távú, és egyébként is a nagyobb és erősebb szereplőket kedvezményezi, illetve konzerválja a meglévő fejlettségi különbségeket. A nemzetállamoknak – különösen a felzárkózó országoknak – lehetőséget kell kapniuk arra, hogy megvalósíthassák saját növekedési/felzárkózási stratégiájukat.

Tény, hogy elsősorban a Trump-jelenség az Egyesült Államokban, de a Brexit is azt mutatja, az eredmények ezen a téren késnek, vagy túlságosan lassan születnek meg. Ebből azonban nem következik, hogy a világ „antiglobális” lenne, pláne az nem, hogy vissza akarna térni a protekcionizmus, a bezárkózás és a kereskedelmi háborúk időszakához.

A globalizációnak ez az olvasata valamennyi analógiát mutat a liberális demokrácia állapotával már csak azért is, mert az utóbbi válsága jelentős mértékben, bár nem kizárólag az előbbinek „köszönhető”. A liberális demokráciák a mai állapotukban nem képesek megvédeni polgáraikat a globalizáció negatív következményeitől, és ami ennél rosszabb, biztató jövőképpel sem nagyon tudnak szolgálni. Valójában a második világháború óta eltelt időszakban először fenyeget az a valós veszély, hogy egy felnövekvő nemzedék rosszabbul fog élni, mint a szülei, ami párosulva a vagyon, a jövedelem és legfőképpen az esélyek terén meglévő egyenlőtlenségek növekedésével súlyos társadalmi feszültségek forrása. (Pusztán csak a teljesség kedvéért érdemes felhívni a figyelmet arra az ellentmondásra, hogy a globalizáció számos kárvallottja a fejlett országokban fogyasztóként kifejezetten hasznot húzott/húz ebből a folyamatból. A frusztrációjuk azonban ettől még tökéletesen legitim.)  

Ez a nyugati liberális demokráciák válságának a legfőbb oka, és ez magyarázza a populista és rendszerkritikus erők és eszmék, köztük az illiberális demokrácia gondolatának térnyerését. A globalizációhoz hasonlóan tehát a kiüresedett liberális demokráciának is változnia kell, meg kell újulnia. Ezt nem vitatva semmilyen jel nem utal arra, hogy a nyugati világ – az elit és a lakosság többsége – elvetette volna a liberális eszméket, lemondott volna a jog uralmáról, az egyéni és kollektív szabadságjogokról, az esélyegyenlőségről, a másság elfogadásáról és mindarról, amit a liberális demokrácia égisze alatt szokás érteni, és ezek helyébe autoriter értékekkel és megoldásokkal kacérkodna. (A rend kedvéért a névhasonlóság dacára a neoliberális gazdaság- és társadalompolitika az egyik lehetséges, de korántsem szükséges alkotóeleme a liberális demokráciának/kapitalizmusnak.) A Trump-jelenség ebből a szempontból is sokatmondó; egyfelől jelzi, hogy a liberális demokrácia válsága talán az Egyesült Államokban a legmélyebb, de egyúttal azt is, hogy milyen nagy erők – köztük a sajtó és a civil szféra – mozdulnak meg ott a liberális értékek védelmében.  

Tétovázás, útkeresés, hibázás tehát van, de nincs szó „korszellemről”, a liberális értékek bukásáról és az „illiberális demokrácia” felemelkedéséről; Nyugaton legalább is szerencsére nincs erről szó. Idehaza sokan gondolják, hogy Orbán és hold­udvara a nagy történelmi trendek tanulmányozása alapján jutott el baljós következtetéséhez az illiberális demokrácia létjogosultságát illetően. Ez nem valószínű és nem is életszerű. Sokkal hihetőbb, hogy ezek az emberek (akik közül a szerző is idéz néhányat) egyszerűen a saját értékrendjüknek, szocializáció­juknak, kulturális-történelmi hagyományaiknak megfelelő társadalmi modellhez kerestek/keresnek külső vagy történelmi analógiákat, illetve igazolást. Biztosan van trendszerű (a történelmi előzmények, a nemzeti attitűdök) és van egyedi (a külső válság, a személyek és csoportok politikai teljesítményében meglévő különbségek) is abban, hogy az orbáni autoriter rezsim létrejöhetett és konszolidálódott. Semmi nem indokolja azonban, hogy mindezt egy determinált világtörténelmi folyamat részének, megváltoztathatatlan adottságnak tekintsük.

És ez elvezet a második kérdéshez. Milyen társadalmi rendet, milyen kapitalizmust, milyen értékeket kell az orbáni rezsim alternatívájaként felmutatni, amely számíthat a magyar társadalom többségének támogatására? Egy meglehetős kisebbségben lévő, rendszerkritikus réteget leszámítva általában egyetértés van a tekintetben, hogy Magyarországnak olyan társadalmi rendre van szüksége, amelyik a gazdasági hatékonyság és az igazságosság, illetve a méltányosság közötti ész­szerű átváltások mellett biztosítja a javaknak azt a tömegét, amely a társadalom legnagyobb részének felemelkedéséhez szükséges. Ez pedig a kapitalizmus. A kérdés (sokadszor) ismét az, milyen kapitalizmust akarunk. Mellár Tamás támogathatóan érvel a skandináv modell átvétele mellett, ami egyébként összhangban van számos, a neoliberális gazdaság- és társadalompolitika bírálójaként számon tartott közgazdász (Stiglitz, Piketty, Atkinson) szélesebb álláspontjával, amely szerint a mostani válságból kivezető út a key­nesi jóléti állam újrateremtése a mai kor feltételeivel összhangban. Ez számomra nagyon rokonszenves, de alternatív társadalomképnek önmagában aligha elegendő. Végül is nem vagyunk fejlett és gazdag skandináv ország, ezzel szemben közepesen fejlett közép-európai ország vagyunk specifikusan „magyar” kérdésekkel, amelyekre választ kell találnunk. Ilyen például az egyenlőtlenségek kérdése; milyen mértékű egyenlőtlenséget tartunk elfogadhatónak, amely összhangban van a többség igazságérzetével, de/és megteremti a többletteljesítményhez szükséges ösztönzést. Vagy a szolidaritás kérdése; a mélyszegénységben élők helyzetének javítása komoly erőforrásokat igényel, amit valahonnan/valakiktől át kell csoportosítani. Vajon elegendő-e ezen a téren is az esélyegyenlőség megteremtése, vagy ennél többre van szükség? Vagy az állami fejlesztéspolitika kérdése; vannak-e és ha igen, melyek azok a területetek, amelyeken komparatív előnyeink vannak, vagy képesek lehetünk ilyeneket kialakítani, és amelyek révén az átlagosnál gyorsabb növekedést érhetünk el? Mi legyen viszonyunk az Európai Unióhoz, vajon a belső vagy a külső körhöz akarunk/fogunk tartozni? Ha a belső körhöz, tudjuk-e, és ha igen, hogyan tudjuk a felzárkózáshoz fűződő specifikus érdekeinket egy ilyen döntéshozatali mechanizmusban érvényesíteni?

Amiben nem lehet/nem szabadna, hogy vita legyen, az a liberális demokrácia alapvetéseinek maradéktalan elfogadása úgy, ahogy azokról a fentiekben szó volt. Ezt azonban nem elég deklarálni, sőt az ilyen deklarációk akár még kontraproduktívak is lehetnek. A nyugati demokráciák értékválsága és saját keserű tapasztalataink arra kell hogy figyelmeztessenek, a liberális demokrácia akkor képvisel valós és tartós értéket, ha a társadalom tagjainak többsége számára pozitív, mindennapos élménnyé válik. Ez egyaránt szól jólétről és értékekről, valamint az értékek alapján működő intézményekről, de az emberekről is, akik működtetik ezeket.

És végül – ceterum censeo – ezekről a „létkérdésekről” világnézeti/politikai oldaltól függetlenül párbeszédre van szükség, mert csak így alakulhat ki az a társadalom-, illetve jövőkép, amely versenyképes alternatívát jelent az orbáni rezsim retrográd világképével szemben.

A szerző további cikkei

LX. évfolyam, 49. szám, 2016. december 9.
LX. évfolyam, 16. szám, 2016. április 22.
LVII. évfolyam, 36. szám, 2013. szeptember 6.
Élet és Irodalom 2017