Az a kékeslila folt

KÖNYVKRITIKA - KÖVETÉSI TÁVOLSÁG - LXI. évfolyam, 20. szám, 2017. május 19.

Han Kang: Növényevő. Fordította Kim Bogook és Németh Nikoletta, a fordítást az eredetivel egybevetette Kiss Marcell. Jelenkor Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 180 oldal, 2999 Ft

Jonghje, a regény főhőse szorongató rémálmából ébredve egy napon úgy dönt, vegetáriánus lesz, nem eszik többé olyan ételt, ami állati eredetű anyagok felhasználásával kerül az asztalra. Férje, Csong, a regény nyitó egységében az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő lassan ébred rá, hogy átlagos házasságára, melyet néhány éve tökéletesen átlagos érzelmek kísérnek, a nő döntése miféle, az ő mindennapjait is érintő változásokat ró. Az egész Növényevő legkompaktabb része a felütés, Csong cinikus kommentárja nősülésének, párválasztásának történetéről, amit a kudarc utólagos felismerése kísér.

Egy hónappal ezelőtt az ebbe a rovatba írt, az osztrák Robert Seethaler a budapesti könyvfesztivál alkalmából a Park Kiadónál napvilágot látott ragyogó kis könyve, az Egy egész élet című regényéről szóló ismertetésem után arra gondoltam, magától értetődő a mostani választásom. Négy hete említettem, az Egy egész élet ötödmagával a 2016-os Nemzetközi Man Booker-díj döntőse volt. A díj 2015-ös átalakítása után, mikor a jutalmat a korábbi időszakhoz hasonlóan Krasznahorkai László még életműért, nem pedig egyetlen könyvért nyerte el, ez volt az első díjosztás, amikor a zsűri csupán egy, angol fordításban a megelőző időszakban megjelent kiemelkedő kötetet vett tekintetbe az elismeréskor (és a díjjal járó pénzjutalomból ezután felerészt a mindenkori angol fordító is részesül). Az öt kiválasztott könyvre rövidített listából 2016 késő tavaszán végül a dél-koreai írónő, Han Kang hazájában eredetileg 2007-ben közreadott Növényevő című kisregénye lett a befutó – angol fordításban, Deborah Smith munkájaként a könyv 2015 őszén látott napvilágot. A győztes könyv Seethaler regényének magyar megjelenése idején a díj elnyerését hirdető reklámszalaggal átkötve néhány hete ott állt már a magyarországi könyvesboltok polcain.

Óhatatlanul felmerül tehát, és igen szerencsés dolog, hogy a körülmények miatt ezt most a magyar olvasó is mérlegelheti: vajon miben látta jobbnak a minden bizonnyal igen tekintélyes zsűri a Növényevőt a minimalizmus és a teltség, a keveset beszélés és a sokat mondás kényes határvonalán mintaszerűen és példás teleológiával egyensúlyozó Egy egész életnél? Nagyságrendi terjedelmi különbség nincs a két próza között, a valamivel hosszabb Növényevő hasonló radikalizmussal szabadul meg minden feleslegétől, mint osztrák versenytársa. A prózapoétikai módszerek, a narratív megoldások viszont már meglehetősen eltérnek a két regényben, és a Növényevőben az a bizonyos fő tézis végül talán bonyolultabb dolognak tetszik. Én magam Seethaler könyvét feltétlenül előrébb helyezem, mint Han Kangét, de egyáltalán nem tartom képtelennek az utóbbi javára döntő, a regény sajátos egzotikumát is figyelembe vevő megfontolásokat. Nemcsak Magyarországon, bizonyára Angliában sem mindennapos a kortárs dél-koreai irodalom ilyen hangsúlyos megjelenése.

Jonghje, a regény főhőse szorongató rémálmából ébredve egy napon úgy dönt, vegetáriánus lesz, nem eszik többé olyan ételt, ami állati eredetű anyagok felhasználásával kerül az asztalra. Férje, Csong, a regény nyitóegységében az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő lassan ébred rá, hogy átlagos házasságára, melyet néhány éve tökéletesen átlagos érzelmek kísérnek, a nő döntése miféle, az ő mindennapjait is érintő változásokat ró. Az egész Növényevő legkompaktabb része a felütés, Csong cinikus kommentárja nősülésének, párválasztásának történetéről, amit a kudarc utólagos felismerése kísér. Férfibüszkesége és magára maradása, vállalati előmenetelének veszélyeztetettsége azonban nem engedi, hogy magába fojtsa otthoni sérelmeit, a házasságán belüli szeretetlenség pedig nem teszi lehetővé, hogy négyszemközt segítsen monomániájába és meghökkentő szokásaiba egyre beljebb zárkózó feleségén. Az első nagy fejezet csúcspontja az a tágabb családi körben, a nő szülei és testvérei, azok házastársai társaságában lebonyolított vacsora, ahol először szép szóval, érvekkel, aztán durva testi erőszakkal próbálják rákényszeríteni Jonghjét, térjen vissza az általuk normálisnak tartott életvitelhez.

A második, A mongolfolt című fejezetben Jonghjét néhány hónappal később egészen más helyzetben látjuk viszont. Az előző rész egyik mellékszereplője, a lány nővérének férje, az igen ambiciózus független videóművész lép elő fő aktorrá (ő mindvégig megnevezetlenül vagy megszólítás nélkül maradó szereplő), aki az egyik kórházi látogatás során véletlenül megpillantja sógornője mongolfoltját, a nő feneke felett élesen kirajzolódó, kékeslila foltot. Ez a fogalom a magyar olvasó előtt különösen ismerős lehet, hiszen néhány éve az akkori gazdasági miniszter, későbbi jegybankelnök jóvoltából a szimplicitivel együtt gyorsan bekerült a NER kezdeti éveinek legmulatságosabb marhaságai közé (elkomoruló éveinket pontosan mutatja, hogy az ilyen vidámító, derűs pillanatok, mint amilyeneket Matolcsy György akkori szónoklataiban sűrűn tudott produkálni, megritkultak manapság). A mongolfolt olyan veleszületett dermatológiai elváltozás, amely kelet-ázsiai, latin-amerikai népek és az őshonos amerikai indiánok körében viszonylag gyakori, nem piros színű pötty, hanem kék, lila, esetleg sötétbarna kiterjedés, és a csecsemőkor után nem szívódik fel, legfeljebb a megvastagodó hámréteg elhalványítja vagy teljesen elfedi. (És semmilyen bizonyított köze nincs sem az ős-, sem a mostani magyarokhoz.) A Növényevőben ez a bőrgyógyászati jelenség, a harmincas éveiben járó Jonghje dereka alatt ott látható, kékeslila, virág alakú folt az, ami beindítja a videóművész sógor fantáziáját: elhatározza, hogy ráveszi felesége húgát, hadd fesse be a testét virágszirmokkal, és engedje, hogy meztelenül, arc nélkül lefilmezze. Mindebből aztán további bonyodalmak adódnak, ám az eddigre teljes egykedvűségbe süllyedő, de vágykeltően megszépült Jonghje ebben a szituációban tűnik a legoldottabbnak, az általa ideálként választott növényi léttel a jelek szerint ebben a mesterségesen létrehozott helyzetben tud a legkönnyebben azonosulni.

A harmadik, Lángoló erdő című fejezet főhőse az elmegyógyintézetbe zárt húgát heti rendszerességgel látogató nővér, Inhje, aki, miközben felidézi saját élete és kettejük gyerekkorának emlékezetes mozzanatait, elkeseredett küzdelmet vív, hogy könnyítsen végállapotba került testvére sorsán, és képviselje számára az előle elzárt külvilágot. Jonghje azonban már nemigen kíváncsi arra a külvilágra, amire nővére emlékezteti. A zárófejezet a középsőhöz hasonlóan egyes szám harmadik személyű, mindentudó elbeszélőt alkalmaz, és erre a hármas szekvenciá­ra, a részek elkülönülésére van kézenfekvő magyarázat. A három fejezetet Han Kang 2004-2005 folyamán dél-koreai folyóiratokban önálló novellákként publikálta (a nyitórész ősváltozatát még a kilencvenes évek közepén írta; a középső novella folyóirat-publikációként jelentős dél-koreai irodalmi díjat is elnyert), mielőtt 2007-ben egyetlen könyvvé formálva megjelentek volna. A három, motivikusan összefűzött, ugyanannak a szereplőgárdának a mozgatásával operáló, időrendben egymás után állított írás képezi a teljes kisregényt, az első fejezet nagy vonalakban a lázadás, a második a megnyugvás-beletörődés, a harmadik az elbukás, a végső vesztés stádiumát adja hozzá a közös nagy történethez. De ellenpróbát, vagyishogy a fejezetek önálló szövegként megállják-e a helyüket, a regény végigolvasása után már nem tudtam tenni.

Rendkívüli lokális specifikuma, csak Dél-Koreára vonatkozó jellegzetessége nemigen van a Növényevőnek (azon túl persze, hogy a mai Szöulban játszódik, és a szereplők gyakorta számunkra ismeretlen dél-koreai ételeket vesznek magukhoz). De a regény helyszíne a világ bármelyik mostani nagyvárosa lehetne, szereplői esendő viszonyaikkal, kísértéseikkel, szenvedésükkel bárhonnan jöhetnének. Alapproblémája – nőként másmilyennek lenni a többségi világban úgy, hogy ez az eltérés nem sért tabut és egyáltalán nem ütközik a többség morális vagy törvényi normáival, a többség mégis megtorolja a választást – ugyancsak egyetemes és közérthető, mint ahogyan a főhős megőrülésének fokozatai is felfoghatók a világ minden olyan pontján, ahol a Növényevőhöz hasonló könyveket kézbe vesznek. Talán egyedül Jonghje extrém bűnhődése az, ami túlnyúlik a könnyű beláthatóság határain. A könyv nemzetközi és itthoni hírverésében több helyen hangoztatott kafkai párhuzam sem üres szólam, az „átváltozás” generális toposza valóban közel tudja hozni Han Kang regényét az európai közönséghez. És még a Növényevőbe foglalt nagy metafora, a növényi létezés vágyott metafizikája is olyasmi, ami létezik a jelenkori világirodalomban, mi több, e tematikának Szijj Ferenc személyében a kortárs magyar irodalomban is van igen jelentős képviselője. Az egzotikusnak, be kell lássuk, alkalmanként éppen az a legfőbb vonzereje, hogy nagyon is ismerősnek hat.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 16. szám, 2017. április 21.
LXI. évfolyam, 12. szám, 2017. március 24.
LXI. évfolyam, 8. szám, 2017. február 24.
Élet és Irodalom 2017