Egy regény következményei

FEUILLETON - LXI. évfolyam, 16. szám, 2017. április 21.

Tudtam, hogy az Orgia megosztó könyv lesz, azt is tudtam, hogy amikor kérdeznek róla, meg kell válogatnom a szavaimat. Próbálom elkerülni a provokatív megfogalmazásokat. Ugyanakkor egy pillanatra se hagyhatom figyelmen kívül, hogy maga a téma – a tizenkettedik kerületi nyilasok élete és műve – és az, ahogyan és amiért a téma felé fordultam, eleve provokál, és legalább annyira provokál a megformálás módja is. Ugyanakkor a túl óvatos, kicentizett megnyilatkozásokkal is irritálhatom az embereket. Mindenesetre sokan keresnek meg a könyv megjelenése óta, érdekes gondolatokat és élményeket osztanak meg velem. Például az az olvasó is, akit, mint írta, felkavart maga a regény is, és az a kijelentésem is, hogy az Orgia csak egy magányos fickó irománya, olyasvalakié, aki nem tartozik semmilyen politikai vagy vallási közösséghez, ha bármi ilyenbe beletartozna, nem írhatta volna meg a könyvet, igen, ismételtem, csak egy egyén csinálta, aki nem is remél mást, mint hogy más magányos egyénekhez esetleg utat talál az általa elmesélt történet. Az olvasó szerint ezzel lebecsülöm azt is, amit csináltam, meg amit belőle a könyv kiváltott.

Kapok egy emailt, aminek feladója az egyik tizenkettedik kerületi nyilas családnevét viseli. Sokszor írtam le ezt a betűsort, amíg a levéltárakban jegyzeteltem, és akkor is, amikor az Orgiát írtam. Mert az az alak, az a sors olyan különös, és a maga módján mégis jellegzetes, muszáj volt szerepeltetnem. Aki levelet írt nekem, vajon névrokon, vagy valóságos? Mit várhatok ettől a találkozótól? Megnyitom a jegyzeteimet, és kikeresem a rá vonatkozó részleteket, majd fellapozom a könyvet, és megnézem, miféle gondolatokat, szavakat és cselekedeteket tulajdonítottam ennek a személynek. Hogy mi az, ami hivatalos papírokkal alátámasztott, és mi „az írói fantázia terméke”.

Ennek a nyilasnak három fia volt. A periratok szerint apjuk a városmajori ház kertjében lőni tanította őket, és egyikük azzal dicsekedett, hogy rendszeresen vesz részt Duna-parti kísérésekben, amely alkalmakkor maga is használja fegyverét. A nyilasok között sok fiatal- és kiskorú volt, erre utal a korabeli „nyilas suhanc” kifejezés és számtalan vallomás. Óvatos becslésem szerint csak a tizenkettedik kerületiek soraiban háromtucatnyian lehettek. Ugyanakkor olyan esetről nem tudok, amikor ilyen tizenkettedik kerületi fiatalt bíróság elé állítottak, vagy egy eljárás során legalább megneveztek volna. Így konkrétan ezt a fiút se tette felelőssé senki akár egyetlen zsidó életének kioltásával kapcsolatban. Akik a nyilasok után nyomoztak, nem tekintették feladatuknak, hogy elszámoltassák a fiatal- és kiskorú nyilasokat. Mintha született volna egy általános érvényű etikai döntés: nem a fiatalok felelősek azért, amit tettek. (Igaz, olyan ítélet sem született, amely kimondta volna, hogy egy nyilas szülő felelős az általa nevelt gyerek által elkövetett gyilkosságokért – holott ilyen ítéletet szép számmal hozhattak volna a bíróságok. De mindezen meggondolásokat árnyalja, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a felnőtt nyilasok százait hagyták futni különféle ismert és csupán feltételezhető okok alapján.)

(A felelősség kérdése amúgy is élénken vitatott. A közelmúltban több ilyen beszélgetésbe, majdhogynem vitába keveredtem. Csakugyan, vannak, akik a felnőtt nyilasok tetteit se tartják erkölcsileg elítélhetőnek, mert, mint mondják, az őket ért hatások tették őket gyilkossá. Ezeket a mondatokat zárójelben tartom, mert engem inkább az esetek megismerése hajt, mint a megítélése, még ha a két irányultság nem is választható el tökéletesen egymástól. De az biztos, hogy a sokat idézett maximát, miszerint megérteni annyi, mint megbocsátani, a legkevésbé se érzem igaznak.)

A szóban forgó családban a legkisebb fiú körülbelül 1, a középső 3, az elsőszülött 12 esztendős 1944-ben. A kicsikről tehát nem kell feltételezni, hogy fegyvert használtak volna. Ami a nagyot illeti, az események idejében ő maga híresztelte, hogy megtette. Valószínűtlen, hogy alaptalanul dicsekedett, de mivel más nem rótt a terhére gyilkosságokat, és saját szavai is csak közvetetten terhelik, az Orgiában nem neveztem meg, és nem szerepeltettem elkövetőként. Nem vállalkoztam rá, hogy arcot adjak a kiskorú tömeggyilkosnak. Csak akkor csinálhattam volna meg, ha kitalált névvel ruházom fel, de az nem illett volna a regény rendszerébe.

A férfi, aki megkeresett, ennek a fiúnak az unokaöccse, a nevezetes tizenkettedik kerületi nyilas unokája.

Mindenesetre könnyebb olyasvalakivel beszélgetnem, akinek apja nem ölt embert. Hogy a nagyapja ölt-e? Az valószínű, de nem dokumentált, ezért az Orgiában más területekre irányítottam. Könnyít a dolgon az is, hogy beszélgetőtársam nem azonosul felmenőinek gondolataival és cselekedeteivel.

Elmeséljük egymásnak, kölcsönösen, amit a nagyapjáról tudunk. Trianon áldozata volt, mondom, mert az utódállamban, ahol fiatalkorát töltötte, nem hagyták boldogulni – legalábbis ő ezt állította, és miért ne lennénk jóhiszeműek, miért ne fogadnánk ezt tőle el? –, az anyaországban sem találta helyét mindaddig, amíg a budai nyilasok keblükre nem ölelték. Itt végre befogadták, sőt, fel is néztek rá, miután maga Szálasi a barátságával tüntette ki.

Nem mondhatnám, hogy kapva kap a mentegető magyarázaton.

Viszont kiderül a szavaiból, hogy az ostrom után nagybátyját – a 12 éves nyilas fiút – a család kimenekítette az országból, abba az utódállamba, ahonnan az apa származott, a még ott élő rokonokhoz. Körükben biztonságban felcseperedett, idővel a kommunista pártba is belépett a fia­talember. A tetthelyre talán sohasem tért vissza, de élete alkonyán memoár írására adta a fejét. Beszélgetőtársam nem tud róla, hogy 1944-es kalandjait is megörökítette volna a nagybácsi.

Az utca túloldalán, nem több, mint ötvenlépésnyire attól a háztól, amelyben az előbbi nagyapa élt a negyvenes években szép családjával, lakott egy másik férfi. Az ő unokája is megkeresett, és vele is beszélgettem. Ez más értelemben is átellenes oldal: az áldozatoké.

Csillagos ház volt, ezt már tudom. Három éve, a hetvenedik évforduló alkalmából létrehozták a csillagoshazak.hu-t, egy oldalt, amelyen feltüntették Budapest 1944-ben így megjelölt házait, lehetővé téve, hogy aki tud valamit az adott épületekben végbement eseményekről, megírhassa, és mindenki számára elérhetővé tegye. A környékbeli csillagos házak közül ez volt az egyetlen, amellyel kapcsolatban bejegyzés született. Mint kiderült, ugyanaz írt róla, aki aztán később megkeresett engem.

Lelkes hangvételű bejegyzése igényes épületről és derék lakókról szólt, semmi vér, semmi személyes érintettség.

Emailjében, mellyel megkeresett, jelezte, hogy ha szerveződne valamiféle közösség az emlékek ápolására, szívesen csatlakozna.

Második vagy talán harmadik levélváltásunk során derült ki, hogy nagyszüleit elvitték abból a szép társasházból. Valamikor negyvenöt januárjában, mindössze napokkal a városrész felszabadulása előtt.

A megszólalások többszörös elindulása, megtorpanása, újrakezdése alapján jöttem rá, hogy élnek itt emberek, akik szeretnék elmondani a rájuk maradt történettöredékeket, és meghallgatni másokéit. Akik a megfelelő módra és alkalomra várnak.

Igen, mostanában éppen hogy kialakulnak, létrejönnek ezek az alkalmak és módok, mint a már említett Csillagos házak meg A holokauszt és a családom, de a szavak nem könnyen indulnak meg a hetven éven át gyakorolt hallgatás után.

Amikor találkoztunk, újra kiderült, mennyivel rétegzettebb a valóság, mint történelmi hiedelmeink. Beszélgetőtársam nagyapja nem született zsidónak. Magyarország egyik ősi, tiszteletreméltó, Trianon után elvesztett városában jött világra, református magyarként. Beleszeretett egy zsidó lányba, az ő kedvéért vette fel a zsidó vallást. „Annak minden következményével”, ahogy Márai Sándor szokta írni.

Tehetséges és sikeres ember volt. A szemközt lakó, nehéz sorsú másik férfi aligha kedvelte. Mindazonáltal ismerhették egymást látásból, talán még kalapot is emeltek, ha szembetalálkoztak az utcán. A nagypapák.

Tudtam, hogy az Orgia megosztó könyv lesz, azt is tudtam, hogy amikor kérdeznek róla, meg kell válogatnom a szavaimat. Próbálom elkerülni a provokatív megfogalmazásokat. Ugyanakkor egy pillanatra se hagyhatom figyelmen kívül, hogy maga a téma – a tizenkettedik kerületi nyilasok élete és műve – és az, ahogyan és amiért a téma felé fordultam, eleve provokál, és legalább annyira provokál a megformálás módja is. Ugyanakkor a túl óvatos, kicentizett megnyilatkozásokkal is irritálhatom az embereket. Mindenesetre sokan keresnek meg a könyv megjelenése óta, érdekes gondolatokat és élményeket osztanak meg velem. Például az az olvasó is, akit, mint írta, felkavart maga a regény is, és az a kijelentésem is, hogy az Orgia csak egy magányos fickó irománya, olyasvalakié, aki nem tartozik semmilyen politikai vagy vallási közösséghez, ha bármi ilyenbe beletartozna, nem írhatta volna meg a könyvet, igen, ismételtem, csak egy egyén csinálta, aki nem is remél mást, mint hogy más magányos egyénekhez esetleg utat talál az általa elmesélt történet. Az olvasó szerint ezzel lebecsülöm azt is, amit csináltam, meg amit belőle a könyv kiváltott.

Kéri, hogy találkozzunk, meghív kávézni. Elmondja, hogy édesanyja tizenéves volt negyvennégyben, és a háború után soha nem mesélt részletekbe menően arról, amit átélt. Viszont nyilvánvaló, mondja, hogy anyja aprólékos elbeszélések nélkül is, sőt, éppen az elhallgatás révén továbbadta neki a traumát, életre szólóan átörökített rá egy súlyos terhet. Jó ideje felismerte ezt, és különféle terápiák útján próbál gyógyulást találni. Azt szeretné a tudomásomra hozni, hogy az Orgia megmutatta neki, miféle élményeken mehetett keresztül az édesanyja, és hogy szerinte ez máris segített a trauma feldolgozásában. Mások esetében hasonlóképpen lesz, mondja.

Könyvtárnyi irodalmat juttat el hozzám az elfojtott traumák betegítő hatásának tárgyában, és felszólít, hogy a továbbiakban ne degradáljam a munkámat, és folytassam.

A férfi, akinek nagyszüleit elvitték a nyilasok, alkalomadtán szívesen beszélgetne más környékbeliekkel, akiktől hasonlóképpen elvettek egy rokont. Gondolom, fontos a közös táj – nem általában áldozatok leszármazottainak kéne találkozniuk, és még csak nem is az azonos korban elpusztított emberek tovább élő rokonainak, hanem azoknak, akiknek felmenői annak idején ugyanabban a városnegyedben éltek, és ugyanarra a sorsra jutottak: mindezen felmenőket nem messziről jött idegenek, hanem saját szomszédaik ráncigálták ki otthonaikból. Ilyen közösség nincs, és az Orgia írása közben fel sem merült bennem, hogy nekem ilyesmihez bármi közöm lehetne. Csak azután olvastam el Gyáni Gábor A történelem mint emlék(mű) című új, 2016-os könyvét, melyben a történész nem konkrét történések elbeszélésére vállalkozik, hanem a történetírás és a kollektív emlékezet kapcsolatát elemzi. Rendszerezetten taglalja a tárgykörbe tartozó fogalmakat, felidézi a tárgykörben született fontos megfogalmazásokat. Így például Louis O. Minkét, aki szerint „az esemény semmiképp sem előzi meg a róla szóló narratív beszédet, a viszonyuk valójában fordított. (...) Az események nem nyersanyagok, amelyekből egy elbeszélés létrejön, inkább egy elbeszélésből absztrahálódnak. (...) A múlt valóságát nem szemlélhetjük többé el nem mondott történetként. Alapjában véve nincsenek el nem mondott történetek, ahogy senki által el nem ismert tudás sincs. Olyan múltbeli tények viszont előfordulhatnak, melyeket az elbeszélő forma kontextusában még nem írtak le.”

Találkozom egy kedves ismerőssel. Költő, akinek családja, mint meséli, a Városmajorban lakott. Ezt eddig nem tudtam. Átad nekem valamit, ami rámaradt. Az Orgiához kapcsolódik. Egy múltbeli tény – próbáljuk így megnevezni.

Január elején csitult a harc, és hó esett. Ettől mindjárt békésebb lett a világ Budán. Sokan hajlottak rá, hogy belehelyezkedjenek ebbe a karácsonyias hangulatba, ha már a december 24. olyan rútul félresikerült. Különféle politikai és hadászati spekulációk folyományaképpen bizonyos reményeket is megalapozottnak éreztek. Gyerekek kikéredzkedtek a légópincékből ródlizni, hógolyózni. Sőt, hóembert állítani. És a felnőttek közül némelyik azt mondta, rendben. Hát nem lehet egész télen bezárva tartani őket. Hadd menjenek. Azért azt a lelkükre kötötték, hogy ha repülőt hallanak közeledni, vagy ha elkezdődik a lövöldözés, azonnal spuri vissza. Más szülők jobbnak látták velük menni és figyelni. Így tett az egyik Maros utcai anya is. Akinek aggodalma nem volt alaptalan, mert félórányi, békeidőket idéző ródlizás után egyszer csak becsapódott a közelükben egy aknagránát. És csak miután megkönnyebbülten konstatálta, hogy a gyerekek épek, ébredt rá, hogy őt ellenben repesztalálat érte. A melle fölött kapta el, átütve télikabátot, minden rajta lévő ruharéteget. Odanyúlt, érezte, hogy elöntötte a vér. Elvesztette az eszméletét. Később visszagondolva kikalkulálta, hogy rövid ideig feküdt csak a hóban. A gyerekek a szánkóra fektették, és hazahúzták. A lába lelógott, és a hó belement a bakancsába. Ahogy magához tért, rátört a fájdalom. És a félelem: el fog vérezni? Meghal, a gyerekei és az ura szeme láttára?

Egy lepedőt tettek a mellkasára, ahogy volt, összehajtva, és egy másikkal áttekerték. Átvérzett, de mégis alábbhagyott a vérzés, mert órákkal később is életben volt. Viszont a fájdalom egyre erősödött. A kötés a sebbe szorította a repeszt, a rücskös fém karistolta a sérült csontokat. Kapott fájdalomcsillapítót, és felmerült, hogy altatót is kikevernek neki, de azt éjszakára tartalékolták. Közben időről időre robbantak a környéken az aknák.

Késő délután az asszony férje elszánta magát, hogy orvosért megy. Hozzájuk legközelebb a zsidó kórház volt. Békeidőben nem oda fordultak volna. Igaz, békeidőben aknák se hullanak az égből. A János Szanatórium sincs messze, de csak békebeli számítás szerint. Adott körülmények között nagyon sokat jelent minden plusz méter, főleg, ha a frontvonal felé kell megtenni. Így is próbálta lebeszélni az urát az asszony. Higgye el, jobban lesz magától is.

Már sötétedett, amikor a férfi kiment az utcára. Átóvakodott a Csaba utcán, és megkönnyebbülten folytatta útját a kórház felé. Épp nem lőttek, de német katonákat látott mozogni a túloldalon, és más alakokat, akik valószínűleg nyilasok voltak. Papírjait természetesen magával vitte a kényes küldetésre.

A nővér, aki meghallgatta, azt mondta, az egyetlen szóba jöhető orvos épp kint van. Már meg kellett volna jönnie. Ha tetszik, üljön le a hallban, és várjon rá.

– Biztos, hogy visszajön?

Ahogy a nővér ránézett, abban olyasféle szavak voltak, hogy a férfi azt mondta: – Pardon.

Kevéssel később a hópelyhes, sárga csillagos kabát ott feketéllett a kapuban. Az orvos beleegyezett, hogy átmegy. A kabátját se vetette le, csak egy cigarettát kért, és félig elszívta.

– Morfinom nincs, azt előre megmondom. Fertőtleníteni tudok, de altatni és fájdalmat csillapítani nem. Ezt tudni kell előre, ha műtét szükséges. Másutt talán még akad, bár...

– Menjünk, kérem! Félek, már így is késő.

Pálinkát itattak a sebesülttel, és kendőt adtak a szájába, hogy arra harapjon. De nem kellett vágni, fűrészelni. A repesz kijött, és a sebész azt mondta, nem jutott olyan mélyre, hogy aggódni kéne. Kitisztította, összevarrta a sebet.

– Holnap délután átjövök, és megnézem a beteget.

A férj felajánlotta, hogy visszakíséri a kórházba, de az orvos leintette: maradjon inkább az asszonnyal.

Mégse jött el másnap.

Nem értették: olyan rendes embernek látszott.

A Maros utca 30. pincéjében meghúzódók jóval később tudták csak meg, hogy a doktor mi okból nem jöhetett át a második vizitre. Január 12-én lett volna esedékes, a délután folyamán.

Január 12-én irtották ki a nyilasok a Maros utcai kórház orvosait, ápolóit, az ott tartózkodó betegeket és bujkálókat.

Ismeretes, hogy ha valamit megfigyelünk, az megváltozik, más lesz, mint a vizsgálat nélkül lett volna – mintha a történelmi elbeszéléssel kapcsolatban is hasonlóképpen lenne. Ha nem jelenik meg az Orgia, költő ismerősöm nem meséli el nekem az orvos utolsó vizitjének történetét.

Az elbeszélés előhívhatja saját kiegészítéseit?

Jóllehet ezek a véres történetek nem andalítanak el, én mégis mintha kezdeném otthonosabban érezni magam általuk. A történetek hiánya – és persze a rokonok seregének hiánya, az ő történeteik hiánya – az, ami fojtogatóan nehezedik az emberre. Lehet, nem csak a szép, meghitt dolgoktól lesz valaki otthon valahol. Attól is, hogy tudja, mi bujkál az ismerős házak réseiben. Lehet, attól igazán.

A szerző további cikkei

LX. évfolyam, 17. szám, 2016. április 29.
LIX. évfolyam, 37. szám, 2015. szeptember 11.
LIX. évfolyam, 6. szám, 2015. február 6.
Élet és Irodalom 2017