Lejárt és friss

MŰBÍRÁLAT - TÁNC - LXI. évfolyam, 16. szám, 2017. április 21.

(Budapesti Tavaszi Fesztivál: Manuel de Falla–Antonio Gades: Tűz, Művészetek Palotája; Ori Lichtik–Sharon Eyal: OCD Love, Trafó)  

A mindössze negyedik éve létező L-E-V, a Trafó jelenre figyelő nyitottságának köszönhetően harmadszor lépett fel Budapesten (és közben még a Szigetet is megjárta). És ez azzal a jó érzéssel tölt el, hogy nem csupán lejárt szavatosságú művészi termékek jutnak el hozzánk, hanem olyan új értékek is, amelyek révén mintegy szinkronban lehetünk a New York-i, párizsi, belgrádi, londoni és amszterdami közönséggel, de nem azért, mert az együttes trendi lenne, hanem Sharon Eyal alkotásaiból különös átütő erő, robbanékony energia  árad. Mindaz, ami az ODC–Love előadásán a pulzáló, vibráló, remegő, tekeredő, hajladozó, vonagló testekben megtörténik, mélyen megrendítő és felkavaró, de egyáltalán nem a koreográfia tárgya miatt.

Ha a Budapesti Tavaszi Fesztivál vállaltan nem több, mint egy grandiózus vegyes tál, akkor két ígéretes különlegességet választottam: a spanyol Antonio Gades és az izraeli Sharon Eyal társulatának vendégjátékát. Az én generációm számára Gades neve még halála után több mint egy évtizeddel is vonzó, mert e felejthetetlen táncos géniusz társulata a flamencót utánozhatatlan eleganciával és vehemenciával interpretáló táncosok és zenészek gyűjtőhelye volt. Ráadásul Gades koreográfiai kísérletei – hogy a tradicionális népi és kávéházi-kocsmai táncokból színházi formát alkosson – a hetvenes és nyolcvanas években nagyon is összecsengtek a magyar néptánc-koreográfusok hasonló törekvéseivel. A világjáró csapat fellépései akkor valódi revelációt jelentettek, akár Gades táncjátékai, akár a történeteket nélkülöző, sodró erejű tiszta táncok alkották a műsorok gerincét. Gades néhai legendás partnernője, Cristina Hoyos saját együttese ma is főként a flamenco káprázatos gazdagságával bűvöli el a közönséget, míg a Gades Alapítvány a koreográfus táncdrámáit viszi színre újabb szereposztásokban. Egy-egy lezárt koreográfusi életmű színpadi utóélete azonban beledermed az időbe, ami múzeumi tárggyá sápasztja a műveket. Ennek az erodáló folyamatnak a tiszta táncalkotások jobban ellenállnak, a táncszínházi darabok ellenben néhány évtized alatt menthetetlenül elavulnak. Utóbbiakba elkerülhetetlenül beleég saját koruk színházfelfogása, míg a nézői tekintet mindig is kortársi marad. Ezért a nyolcvanas évektől lezajló művészeti paradigmaváltás miatt Gades táncdrámája, a Tűz ma szinte önmaga paródiájának hat. Mert semmi nem olyan idejétmúlt, mint egy többnyire életképek egybefűzésével elmesélt történet, s olyan hiteltelen, mint az érzelmek kifejezéséhez alkalmazott óriási gesztusok s az ezekhez kapcsolódó túlzó, már-már a némafilmekre emlékeztető arcjáték, amihez ráadásul a főhősök (az emlékképektől gyötört szép Candelas, a meggyilkolt férj gonosz kísértete és a daliás új szerető) egysíkú ábrázolása kapcsolódik. Az előadás legfeljebb retró élményt adhatna, ha nem lenne nyilvánvaló, hogy a száz évvel ezelőtti Manuel de Falla-zene és mesterkélten egzotikus librettó már az 1989-es bemutatón sem a legjobb alapanyag volt egy táncszínházi előadáshoz – még ha Gades a Bűvös szerelem (El Amor brujo) muzsikáját ki is egészítette a cante jondot nagy szenvedéllyel játszó zenészekkel, ami szerencsésen ellensúlyozza a balettzene bombasztikusságát. Az egész estésre bővített táncjátékban a történet hosszadalmas kibontását, a koreográfiai megoldások vontatottságát a főszereplők egy-egy virtuóz szólója enyhíti: a fenséges tartású Esmeralda Manzanas mindvégig látványosan használja elképesztően kecses karjait, Miguel Lara pedig hibátlanul hozza a megszokott szívdöglesztő macsót. (Miguel Ángel Rojas nehézkességét a kísértő férj szerepében azonban semmi nem menti). A tánckar azonban végig arctalan marad, annyira nem kínál nekik egyéni megmutatkozást a szépelgésbe fúló koreográfia.

A mindössze negyedik éve létező L-E-V, a Trafó jelenre figyelő nyitottságának köszönhetően harmadszor lépett fel Budapesten (és közben még a Szigetet is megjárta). És ez azzal a jó érzéssel tölt el, hogy nem csupán lejárt szavatosságú művészi termékek jutnak el hozzánk, hanem olyan új értékek is, amelyek révén mintegy szinkronban lehetünk a New York-i, párizsi, belgrádi, londoni és amszterdami közönséggel, de nem azért, mert az együttes trendi lenne, hanem Sharon Eyal alkotásaiból különös átütő erő, robbanékony energia árad. Mindaz, ami az ODC–Love előadásán a pulzáló, vibráló, remegő, tekeredő, hajladozó, vonagló testekben megtörténik, mélyen megrendítő és felkavaró, de egyáltalán nem a koreográfia tárgya miatt. Holott a darab ihletője egy személyes történet, amelyet Neil Hilborn a saját kényszerbetegségéről s egyben a szerelme elvesztéséről írt, s amellyel 2013‑ban robbant be, amikor egy slam poetry versenyen előadta. Eyalt és alkotótársát, Gai Behart ez az OCD című hamar elhíresült – a youtube-on már több mint 12 millióan nézték meg! – szabad vers ihlette meg, de persze a színpadon azért nem pepecseltek semmiféle történet elmesélésével, hanem olyan állapotokat fogalmaztak meg, amelyek aligha tartoznak a szavak birodalmába. A világításában és hangulatában egyaránt komor kompozíció sűrűn változó helyzetei a kapcsolatok lehetetlenségét, törékenységét, reménytelenségét, esetlegességét, kilátástalanságát sugallják, amint a testek egyre csak kerülgetik egymást, elsuhannak egymás mellett, vagy agresszíven lökdösődnek, hevesen hadonásznak, de mindig biztos távolból, érintkezés nélkül. Eyalnál nincs fő- és mellékszereplő, és valójában az is lényegtelen, ki férfi és ki nő – bár a művet a kivételesen hajlékony és hosszú karjaival szinte a mindenség határaiig nyúló Rebecca Hytting nyitja és zárja, és a férfiak közül is kiemelkedik a bámulatos plaszticitású, elképesztően ruganyos és robbanékony Darren Devaney. Mégis, ebben a koreográfusi univerzumban mindenki, mind a hat figura tökéletesen egyenrangú a közös társtalanságnak abban a mélysötét közegében, amit a koreográfus Ori Lichtik feszes ritmusú, aztán lassan áramló, máskor meg egyenesen tombolva lüktető ritmusaira megteremt. Eyal mozgásanyaga ma is sok szálon kötődik a Batsheva Társulatban – korábbi együttesében – kikísérletezett Gagához. Ahhoz a jellegzetes mozdulatvilághoz, amely sokféle forrásból merítve többféleképpen tördeli szét, szedi ízekre, rombolja elemeire a testet – utat engedve a torznak, a groteszknek, a diszharmonikusnak –, s kerüli tudatosan a szokványosan kódolt szépséget, a csiszolt-öröklött formákat, az esztétizáló mozdulatokat, hogy végül perzselően elementáris és eksztatikus lehessen.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 10. szám, 2017. március 10.
LXI. évfolyam, 5. szám, 2017. február 3.
LX. évfolyam, 40. szám, 2016. október 7.
Élet és Irodalom 2017