Hacsak fel nem támasztja

KÖNYVKRITIKA - KÖVETÉSI TÁVOLSÁG - LXI. évfolyam, 11. szám, 2017. március 17.

Benyovszky Krisztián: A Mor­gue utcától a Baker Streetig – és tovább, Kalligram Kiadó, Du­na­szer­dahely–Pozsony, 2016, 376 oldal, 2990 Ft

Benyovszky rendkívül nyitott és széleskörűen tájékozott irodalmár, nemcsak az elemzésre választott művek változatosságából látszik ez, hanem abból is, mi mindenre kíváncsi: a szemiotikai nézőpont meghatározó az elemzéseiben, de műfajelméleti problémák ugyanúgy érdeklik (mondjuk, amikor egy elfelejtett magyar crossover krimit elemez, Barsi Ödön 1947-es Egy lélek visszatérjét), mint az a kérdés, vajon mennyiben függhet össze a két világháború közti magyar ponyva „lesajnálása” azzal, hogy ezek a könyvek a szó szoros értelmében elolvashatatlanok, hiszen újabb kiadásokban nem hozzáférhetők. Egyetlen vizsgálati lehetőséget utasít el több ízben: hol finomabb, hol erőteljesebb morgással emlegeti azokat az elemzőket, akik irodalmi hősök modelljeit, életbeli másait kutatják. Ahogy írja, két „összemérhetetlen világot” kívánnak ilyenkor kritikátlanul összemosni, csekély sikerrel, hiszen a végeredmény nem lehet más, mint annak megállapítása, hogy a regényalak nem olyan, mint életbeli megfelelője. Hátha egyszer sikerül meggyőzni arról, hogy lehet ezt is izgalmasan csinálni, hiszen világosan nem szöveget vetnek (jó, vetünk, mert ilyesmit már én is csináltam) itt össze „élettel”, hanem szöveget – szöveggel, vagyis emlékezéssel, levéllel, naplóval.

1930-ban a Nyugatban Schöpflin Aladár Conan Doyle halálára címmel közölt írást. Felvázolta a detektívregény kezdeteit, és a végét is sejteni vélte. Kifulladást, kiüresedést érzett meg, amely, gondolta akkor, akár a krimi végét is jelentheti: „Népszerű lett Sherlock Holmes, termékeny is, mert mindenütt számtalan ivadéka született sikerre pályázó utánzók jóvoltából – halhatatlan azonban nem lett. A detektív-regény műfaja ellaposította Poe rejtelmes mélységekbe villanó kezdését, Sherlock Holmesben kulminált s aztán az irodalmi kufárok kezére került. Ma már élete utolsó fázisát éli, hacsak valami eljövendő új tehetség új, szerencsés invenciója fel nem támasztja.” Hogy Schöpflin víziója mennyire nem igazolódott be, arról nem pusztán akkor bizonyosodhatunk meg, ha megnézzük bármelyik könyvesboltban a krimik polcát, de akkor is, ha elolvassuk Benyovszky Krisztián legújabb könyvét. Utóbbi megoldás kicsit időigényesebb, mégis csak ajánlani tudom – ráadásul valójában ez a tanulmánykötet is egy könyvespolc, ha alaposabban megvizsgáljuk, amelyen nemcsak Poe és Conan Doyle művei sorakoznak, de versek, képregények, sőt, hogy saját hasonlatomat rögtön érvénytelenné tegyem, még filmek is.

Benyovszky ugyanis, aki mostanra a magyar krimikutatás megkerülhetetlen alakjává vált (elsősorban A jelek szerint című 2003-as, illetve a Bevezetés a krimi olvasásába című 2007-es köteteinek köszönhetően), olyan tanulmányait gyűjtötte ezúttal össze, amelyek valamilyen módon Edgar Allan Poe és Arthur Conan Doyle műveihez kapcsolódnak. Akár úgy, hogy a műveiket, illetve hőseiket vizsgálja (mondjuk A holló című vers magyar fordításait vagy Sherlock Holmes nevének utalási tartományát), akár olyan módon, hogy alkotásaiknak és regényalakjaiknak valamilyen továbbírását, transzformációját, újjászületését tárja fel. (Hogy utóbbira is mondjak egy-egy példát: olvashatunk arról, joggal nevezik-e az „igényes lélektani horror” lengyelországi megalapozójaként számon tartott Stefan Grabińskit a „lengyel Poe-nak”, meg arról is, hogy Aga­tha Christie A sittafordi rejtély című 1931‑es regénye Arthur Conan Doyle leghíresebb, 1902-es regényének, A sátán kutyájának, ahogy Benyovszky fogalmaz, „ráírásaként” is felfogható.) Van itt tehát magas és populáris irodalom, az utóbbiról egy remek meghatározást is kapunk: „E művek szerzői jellegadó motívumokkal, tipizált karakterekkel, »kipróbált« cselekményszövési eljárásokkal dolgoznak; az azonosság, az ismétlés esztétikáját követik, melynek alapja az újrafelismerésből és a normától való minimális eltérés érzékeléséből származó olvasói élvezet.” (269.) Nemcsak arra hívnám fel ebből a figyelmet, hogy olyan módon kell ezekben a művekben eltérni a sémáktól, hogy a sémák még felismerhetőek maradjanak, de arra is, hogy az olvasói élvezetről mint célról semmiképp sem lehet lemondani – bár a legkevésbé sem állítanám, hogy Benyovszky könyve ne lenne komoly tudományos munka, ő maga sem mond le egyikről sem. Élvezettel és olvasóval egyaránt számol.

Furcsán hangozhat, hogy erényként emelem ki, egy könyv számít az olvasói­ra: akik átrágták már magukat olyan köteteken, amelyek szerzője nem tett mást, mint egymás mellé rakta a legkülönfélébb témákban született és helyeken megjelent értekező szövegeit, vagy hallotta már, mennyire lelkesek a könyvterjesztők, ha egy kiadó az új tanulmányköteteit ajánlgatja nekik átvételre, talán kevésbé csodálkoznak ezen. Benyovszky könyvének egyik legnagyobb erényét abban látom, minden tartalmi újdonságán túl, hogy vissza akarja vezetni az olvasókat az effajta könyvekhez. Ehhez pedig mindenféle eszközt bevet: ha szükségesnek érzi, ismerteti a cselekményt, ha azt látja a legszerencsésebbnek, akkor a filmtrailer logikáját veszi kölcsön az írásához. De a legszórakoztatóbbnak azt találtam, amikor időnként spoilerveszélyt kiáltott: elképzeltem, mit is kellene ilyenkor tennem ideális olvasóként, esetleg félredobhatnám a tanulmánykötetet, elfuthatnék megkaparintani az elemzett munkát, majd megnyugodva, a végkifejlet tudatában visszatérhetnék Benyovszky szövegéhez, és befejezhetném az olvasását. (Csinált már hasonlót a Jelek szerint című kötetében is, ahol arról értekezett, létezik olyan Agatha Christie-krimi, amelyik annyira eltér a normától, hogy már kérdéses, nem rúgja-e fel ezzel szerzője a játékszabályokat, hiszen a mű végén kiderül, a narrátor volt a gyilkos – majd lábjegyzetben hozzátette, azok kedvéért, akik még nem olvasták, nem fogja elárulni, melyik könyv ez. Ahogy most én sem.)

Benyovszky rendkívül nyitott és széleskörűen tájékozott irodalmár, nemcsak az elemzésre választott művek változatosságából látszik ez, hanem abból is, mi mindenre kíváncsi: a szemiotikai nézőpont meghatározó az elemzéseiben, de műfajelméleti problémák ugyanúgy érdeklik (mondjuk, amikor egy elfelejtett magyar crossover krimit elemez, Barsi Ödön 1947-es Egy lélek visszatérjét), mint az a kérdés, vajon mennyiben függhet össze a két világháború közti magyar ponyva „lesajnálása” azzal, hogy ezek a könyvek a szó szoros értelmében elolvashatatlanok, hiszen újabb kiadásokban nem hozzáférhetők. Egyetlen vizsgálati lehetőséget utasít el több ízben: hol finomabb, hol erőteljesebb morgással emlegeti azokat az elemzőket, akik irodalmi hősök modelljeit, életbeli másait kutatják. Ahogy írja, két „összemérhetetlen világot” kívánnak ilyenkor kritikátlanul összemosni, csekély sikerrel, hiszen a végeredmény nem lehet más, mint annak megállapítása, hogy a regényalak nem olyan, mint életbeli megfelelője. Hátha egyszer sikerül meggyőzni arról, hogy lehet ezt is izgalmasan csinálni, hiszen világosan nem szöveget vetnek (jó, vetünk, mert ilyesmit már én is csináltam) itt össze „élettel”, hanem szöveget – szöveggel, vagyis emlékezéssel, levéllel, naplóval. Csak azért feltűnő ez az elutasítás, mert egyébként Benyovszky annyira szeret mindenféle határátlépést, olyan érdekesen vezeti át az olvasóit egyik szövegből vagy akár egyik médiumból a másikba. (És hogy cserébe eláruljam én is, a lelkesedésem mikor hagyott alább Benyovszky elemzéseit olvasva: még ha értettem is, tanári szempontból mindenképp, miért állítja meg időnként az olvasót, „parancsol rá”, hogy fogadjon be egy irodalomelméleti eszmefuttatást, majd ezt követően csatol vissza az elemzéshez, úgy érzem, ezt lehetne elegánsabban is csinálni, kevésbé tagolva szét az értelmezést elméletre és „gyakorlatra”.)

Olyan könyv ez, amelyért mindazok hálásak lehetnek, akikről szó esik benne (bár tisztában vagyok vele, hogy például Guy Ritchie aligha fog Benyovszkynak köszönőlevelet írni): a számomra idáig ismeretlen Jasper Fforde máris nyert magának egy jövőbeli olvasót. Ha ez a regénysorozat annyira szórakoztató, ahogyan Benyovszky ír róla, akkor engem máris megvett: női detektívje a Különleges Szolgálat Irodalmi Detektívcsoportjában dolgozik, és van benne egy olyan hely, ahol „az idők végezetéig kihúzott szereplők, az elvetett narratív eszközök, a halva született ötletek” tengődnek. Oda vágyom. Arra a helyre.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 7. szám, 2017. február 17.
LXI. évfolyam, 3. szám, 2017. január 20.
LX. évfolyam, 42. szám, 2016. október 21.
Élet és Irodalom 2017