A felelőtlenség kora

Interjú Rab Árpád információstársadalom-kutatóval

INTERJÚ - LXI. évfolyam, 11. szám, 2017. március 17.

Kommunikációs szakértők szerint az orosz hackerek támadásai és internetet elöntő álhírei nélkül aligha lehetne ma az Egyesült Államok elnöke Donald Trump, de Nagy-Britannia sem lépett volna ki az unióból, ha a népszavazás előtt nem engedi magát megtéveszteni a brit közvélemény. Bár az álhírek terjesztése egyidős a sajtóval, mégis ellentmondásnak tűnik, hogy ma, amikor minden információ egyetlen mozdulattal ellenőrizhető, emberek tömegei fogadják el a legképtelenebb állításokat. Példa erre az a felmérés, amely szerint az amerikai választási kampányban a Trumpra szavazók 47 százaléka, de a Clintonra szavazók 17 százaléka is elhitte azt a képtelen állítást, hogy Hillary Clinton rutinszerűen gyilkol le gyerekeket egy pizzéria pincéjében. A Corvinus Egyetem oktatója szerint az ilyen képtelenségek tömegméretekben való elfogadása a digitális kor szükségszerű velejárója.

– Gondolja, hogy tényleg ennyien elhitték Amerikában ezeket a Hillary Clintonról mint gyerekgyilkosról szóló rémhíreket?

Inkább csak arra gondolhattak, hogy az eset akár meg is történhetne, de csak azért, mert jelöltjükben Clinton hívei sem bíztak fenntartás nélkül. Ami persze leginkább az orosz titkosszolgálatok ötéves információs hadviselésének egyenes következménye. A másik táborban viszont Trump bizalmat ébresztett, mert ráérzett a vidéki milliók elitellenességére, az internetes kommunikáció pedig felerősítette, fokozta részben a Hillary Clintonnal szembeni bizalmatlanságot, részben a fehér amerikaiak nacionalizmusba vetett hitét. A választás következményivel a szavazók csak akkor szembesültek igazán, amikor Donald Trump meghozta első néhány dilettáns döntését a muszlim menekültek kitiltásáról és üldözéséről, a kivitelezhetetlen mexikói kerítésről, a NATO, valamint az európai szövetségek meggyengítéséről. Ekkor azonnal utcára vonultak, és tüntettek tévedésből megválasztott elnökük ellen.

– Értsem úgy, hogy a választók – okostelefonnal a kezükben – nem tudtak utánanézni Trump választási ígéreteinek?

Igen, ez történt. A felmérések szerint ma a híreket – épp a túlkínálat miatt – kényelmesen, felületesen, a véleményünknek, irányultságuknak megfelelő forrásból fogyasztjuk.

– Lehet, hogy az információs kor újabb fejlődési szakasza már az elbutulás időszakának a kezdete?

Én inkább a hírfogyasztó totális kiszolgáltatottságáról, mint elbutulásról beszélnék. Amióta a nyomtatott újságok helyett inkább a világhálóról szerezzük értesüléseinket, a híreket a legtöbb ember szinte el sem olvassa, az információdömping miatt legfeljebb a címekből próbál tájékozódni. Tudatos hírfogyasztásról tehát ma már tömeges méretekben aligha beszélhetünk, ráadásul sokan nem is a profi portálokat vagy a lapok internetes megjelenését tekintik a hírek forrásának, hanem a Facebookot, ahol szubjektív kommentek torzítják el az egész hírfolyamot; barátainknak a legvadabb dolgokat is elhisszük, pusztán érzelmi alapon. És mivel mindent lehet tudni a világról, és mindennek az ellenkezőjét is, akár két-három változatban is, az emberekben visszaszorulóban van a kritikai gondolkodás képessége – ez a digitális társadalom egyik jellemzője. Az átlagfelhasználónak nincs ideje, tudása és akarata a forrásig követni a híreket. A folyamatos ingerek miatt nem maradna idő a megértésre, az információ feldolgozására sem.

Információfelhasználás tehát valójában már nem is létezik, helyette vélemény- és hitfogyasztás van. Ráadásul, ha egyszerre többfelé figyelek, akkor egyikre sem igazán. Viszont továbbra is léteznek a hagyományos média megszokott torzításai, tehát a túlzások, a rémhírek, az összeesküvés-elméletek az interneten is hatnak – sokkal gyorsabban is, mint a nyomtatott sajtó révén. A Brexit után maguk a választók állították, hogy megtévesztették őket, s ebben a manipulációban az internetes kampányok komoly szerepet játszottak. Egyébként az internetet régóta próbálják felhasználni tömegbefolyásolásra, de eddig a technika hiányosságai, a hálózatok fejletlensége, bizonyos elérhetőségi adatok hiánya akadályozták a manipuláció hatékonyságát – még ha nyolc éve arra már lehetőséget nyújtott is Obama elnöknek, hogy a Twitteren támogatásokat gyűjtsön. Csakhogy azóta tovább durvult a kiberháború, a nyilvánosságra került amerikai titkosszolgálati jelentések szerint több száz orosz hacker által működtetett amerikai honlap igyekezett befolyásolni az Egyesült Államok választóinak tömegeit. Ehhez „mindössze” drága technikára, több tízezer ember matematikai módszerekkel összehangolt munkájára volt szükség. Ezt nevezi a katonai szakirodalom „hibrid” háborúnak.

– Vagyis ehhez a digitális világ szállította az eszközt? Nélküle ez nem történhetett volna meg?

Az ellenfél manipulálása, megtévesztése az emberiség történelmében mindig jelen volt, de most ezt a szédítő sebességgel zajló technológiaváltás nagyon meg is könnyíti. A digitális kultúraváltás gyorsasága – ahogy minden nagy átalakulás – egyébként is elbizonytalanodással jár. Gondoljon bele: a könyvnyomtatás mindent felforgató következményét évszázadok alatt dolgozta fel a társadalom, és az is eltartott száz évig, amíg a vasút életmód-átalakító hatása érvényesült, tehát a nagy technikai változások közvetlen hatásait több generáció dolgozta fel. A számítógép viszont egyetlen emberöltő alatt – az okostelefon alig tízéves – totálisan átalakította a világunkat, és az idő rövidsége miatt kényszerűen elmaradt a generációs tudás átadása. Korábban az idősebb nemzedék tanította a felnövekvő korosztályt a világ működésének elveire, a realitások figyelembevételére, a különböző értékekre, az élethez szükséges szkepszisre, ma viszont a fiatalok, akik tömegméretekben birtokolják a technikai tudást, a hozzá tartozó kritikai magatartást, a kételkedés tudományát nem kapták meg a szüleiktől. Emiatt nem sikerült megtanulni azt a közhelyszerű axiómát sem, hogy „az információ még nem azonos a tudással”. Vagy azt, hogy „a média nem azonos az igazsággal”, illetve „a hír állandó ismételgetése nem helyettesíti az igazságot”. Ezekről az oktatási rendszer semmit sem mond, mert maga is bizonytalan.

– Ezt látszik igazolni az Ipsos felmérése, amely szerint az emberek kétharmada hajlamos elhinni az álhíreket, majdnem annyira, mint a valódi információkat.

A mai társadalmak a világhálón lógva eltávolodtak a realitásoktól, némely dologról azt sem tudják, hogy megtörtént-e valójában, vagy csak a virtuális világban létezik. A szökőár, amely elmossa New Yorkot, a televíziónézőben akkor is valóságosnak tűnhet, ha csak egy fantasztikus film részlete. Nincs valóságérzékelés, a hírfogyasztó fejében bármi megtörténhet, s mindennek az ellenkezője is. Néha az emberek azt gondolják, a digitális játékhoz hasonlóan több életük van, jó és rossz döntéseiket korlátlanul, büntetlenül ismételhetik. A britek sokasága a Brexit után sűrű bocsánatkérések közepette vallotta be, hogy amikor szavazott, akkor azt gondolta, „troll vagyok”. Nem éreztek felelősséget Trump választói sem, csak dermedten álltak a döntésük után. Apáik persze saját bőrükön tanulták meg, hogy a rossz döntés következménye valóságos fájdalommal jár, annak akár háború is lehet a vége, de a virtuális világban a háború is újrajátszható. Ezért tehát a mai világ kicsit a felelőtlenség kora is.

– Mert az új, digitális kultúra, amely inkább bizonytalanságot szül, kapaszkodókat nem ad mellé?

Ad kapaszkodókat, hiszen emberek százezrei kénytelenek saját rossz döntéseik következményeit elfogadni. Ez komoly tanulság. Az álhírekkel átvert ember másodszor már nehezen csapható be. Egy fiatal lány például az utcán senkinek nem nyomná a kezébe a róla készült aktfotót, amelyet a Facebookon lazán posztol. De a világháló emlékszik, az ilyen képet már soha nem lehet eltüntetni. Ennek a következményeit keserves lesz átélni, de ez is a tanulási folyamat része.

– Az még csak érthető, hogy egyéneket, egyének tömegeit meg lehet téveszteni álhírekkel, de mivel magyarázható az amerikai titkosszolgálatok védtelensége és tehetetlensége az orosz hackertámadásokkal szemben?

Ha az emberiség történetének utolsó évszázadait nézzük, kénytelenek vagyunk rájönni, hogy nem ez volt az egyetlen baklövés. Elszörnyedve olvashatjuk, időnként mennyire közel álltunk az atomháborúhoz.

A mai kor bonyolultságát jelzi, hogy a végeredmény szempontjából teljesen mindegy, hogy az álhírek gyártója Moszkvában vagy New Yorkban ül-e a számítógép előtt. Az információs hadviselés egyébként is teljesen zavaros helyzeteket teremt, a játszma szereplői állandóan változtathatják identitásukat, tehát szinte követhetetlen a dolog. Az amerikaiak ráadásul nem számoltak az oroszok eltökéltségével és azzal, hogy hazugsággyártás céljából akár egyszerre háromszáz weboldalt is képesek működtetni... És ha lelepleződnek, akkor két hét alatt újabb háromszáz híroldalt képesek létrehozni és működtetni. Ez maga az információs hadviselés: az emberi agyak hackelése, az adott ország társadalmának megzavarása, a bizalom légkörének szétverése. Hogy a „már semmi sem igaz, és annak az ellenkezője sem” érzése alakuljon ki. Ennek érdekében egyszerre terjesztettek például most az oroszok Amerikában egymásnak ellentmondó információkat, ezzel tökéletesen dezorientálva az amerikai társadalmat, és erre készülnek az európai országokban is. A várakozásokkal ellentétben tehát egyelőre az internet nem a demokráciá­ban való részvétel lehetőségeit terjesztette ki, hanem mintha megrendítette volna a demokrácia alapjait. De ebben voltaképpen nincs semmi rendkívüli, hiszen minden kultúraváltásnak vannak kockázatai és mellékhatásai.

– Vagyis ez már régen nem csak afféle technikai változás – a televízióval szemben, amely bezárta az embereket a nappalijukba, az internet közösségi tereket nyit játéklehetőségekkel –, hanem kulturális korszakváltás?

Szerintem a korszakváltás közepén vagyunk. A digitális kultúra persze a hagyományos tudás melléktermékeként indult: eleinte csak azt érzékeltük, hogy interneten könnyebben hozzáférhettünk József Attila verseihez, a Beatles dalaihoz vagy épp a legfrissebb sporteredményekhez, de egy idő után a virtuális térben létrejövő világ elkezdte alakítani a hagyományos kultúrát is. Mára pedig, amikor az emberiség története során a legközelebb került az információhoz, tehát amikor a tudás karnyújtásnyira van tőlünk, a legkönnyebb manipulálni is az emberiséget. Az információs társadalom hajnalán azt gondoltunk, hogy a technika kiegyenlíti a tudáskülönbségeket, vagy hogy a vidéken élők – az internet segítségével – ugyanazokhoz a munkákhoz és állásokhoz férhetnek majd hozzá, mint a nagyvárosban élők, vagy például, hogy a látássérültek könnyebben tudnak majd olvasni, mint korábban, de az egyenlőtlenségek nem szűntek meg, inkább nőttek, az információ terjedését illetően pedig hihetetlen mértékűvé vált a kiszolgáltatottság. A hírek forrása ugyanis, amint már beszéltünk róla, a legritkábban egyértelmű, így rejtve marad az informátor érdekeltségi rendszere.

– Most nyilván a Facebookról és a többi közösségi médiáról beszél...

– Gondoljon bele, a Facebook – amely profitorientált cég, és ezért keresi a használói kegyeit – elsősorban azonos érdeklődésű embereket terel különböző csoportokba. Ha valaki mondjuk egyszer kiscicát „lájkol”, akkor neki rendszeresen kiscicás hirdetéseket dob majd fel, illetve azoknak az ismerősöknek a posztjait, akik ugyancsak rajonganak a macskákért. A közösségi portál technikája ugyanis csak „lájkot” ismer, „diszlájkot” nem, ami a felhasználó számára egy olyan hamis valóságot mutat, mintha az egész világ ugyanúgy gondolkodna, mint ő. Ezt én Face­book-buboréknak nevezem, aminek az a lényege, hogy aki benne van – a milliárdnyi Facebook-fogyasztó –, az mind úgy érezheti, hogy „körülöttem mindenki olyan, mint én”. Ez egy csapatba gyűjti a zöldenergia, a nap- és szélenergia híveit, és egy másik csoportba az atomenergiában hívőket, de a világhálón kialakul Donald Trump és Hillary Clinton vagy Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc rajongótábora is, akik persze mind elhiszik, hogy ők alkotják a többséget, és az igazság egyébként is az ő oldalukon van.

– Azért a kommentelők hada arról gondoskodik, hogy az „ellenvélemény” is megjelenjen, gyakran durva, nemritkán obszcén szavak kíséretében. Vagy ez nem elég a véleménykülönbség megjelenítésére?

Bőségesen elég lenne, de miután nincsenek valóságos viták, mert attól elszoktak, maradt a brutális mocskolódás, a legtöbb esetben névtelenségbe burkolózva. Amikor a menekültkérdés – vagy ha jobban tetszik, migránsválság – híre először felröppent, és még azt sem tudtuk, voltaképpen miről van szó, a Facebook történelmének legnagyobb letiltáshulláma indult el Magyarországon. Vagyis a kialakuló helyzet tisztázása, megvitatása, esetleg az eltérő vélemények ütköztetése helyett facebookozók tömege űzte el markánsan másként gondolkodó ismerőseit saját oldaláról.

– Eltérő kötődésű lapok korábban is voltak a világban, az alaposan tájékozódni akaró ember több újságot is elolvasott. Ma már kizárt, hogy valaki egyszerre olvas ellenzéki és kormányzati híreket?

– Ezt ma már csak azok teszik – talán –, akik hivatásszerűen foglalkoznak politikával. Ma már nem divat a „másik” álláspontjának ismerete. Ráadásul korábban a különböző világnézetű lapoknál minőségi szelekció előzte meg az újságírók kiválogatódását, akik értettek a dolgukhoz, és eltérő hangsúlyokkal ugyan, de lényegében az igazat írták. Ez a hitelességi szempont mára szinte teljesen eltűnt, ráadásul az interneten szinte bárki képes híreket megjelentetni. Ennek következtében ma már többnyire sem az információ forrását nem ismerjük, sem a közlő érdekeltségi viszonyait, esetleges elköteleződését valamilyen irányban. Egy ideig tudtuk, hogy Magyarországon melyik internetes lap hol áll, a tulajdonosváltásokkal azonban ez mára – a szakmán és a politikával hivatásszerűen foglalkozókon kívül – szinte követhetetlenné vált.

– A hamis híreket terjesztő portálok még nukleáris bevetésről is írnak, Trump amerikai elnök pedig nemrég valamilyen svédországi terrortámadásra is „emlékezett”. Mi történhet, ha egyes politikusok nem elég óvatosak, vagy épp nem állnak hivatásuk magaslatán?

Akkor még valamilyen korlátozott háború is kitörhet... Ehelyett kommunikálni és együttműködni kellene megtanulni. Mert a digitális kor jellemzője, egyúttal hatalmas előnye más korokkal szemben az is, hogy könnyen tudunk információt cserélni, és az infokommunikációs eszközök alkalmasak lennének arra is, hogy megelőzzük a globális válságokat. Sajnos, egyre kevésbé élünk ezekkel a hatalmas lehetőségekkel.

– A NATO egyik tábornoka nemrég felvetette, hogy az orosz hackerek manipulációira a nyugatnak az orosz bankok működésének internet révén való megbénításával kellene válaszolnia. Ezt ön reális lehetőségnek tartja?

Igen, az internet világa maga a biztonsági kockázat. Közel állunk ahhoz, hogy kívülről bankrendszereket, atomerőműveket, esetleg energetikai rendszereket bénítsanak meg. De ilyen módon távolról egészségügyi berendezéseket, köztük szívritmus-szabályozókat is le lehet állítani vagy irányítani, ami szintén komoly társadalmi sokkal járhat. Tehát együttműködni kevésbé lenne veszélyes.

Az emberiség azonban leginkább a sokkokból tanul. A Trump-jelenség talán elég nagy trauma lesz a világnak ahhoz, hogy emberek tízmilliói szembesüljenek azzal, milyen könnyen manipulálhatóvá vált mindenki.

– Ma már a Facebook, a Google és az Apple is törekszik arra, hogy a hamis hírek terjedését megakadályozza az interneten, szándékuk szerint a szólásszabadság sérelme nélkül. Ön ezt lehetségesnek tartja?

Némi reményt látok benne, hisz a mesterséges intelligencia is képessé válhat a veszélyek megelőzésére. Az álhírek kiszűrését a nagy adatbázissal és gyors adatfeldolgozó képességgel rendelkező robotok is elvégzik. Amire persze az lesz a válasz, hogy a gépeket is megpróbálják megtéveszteni, kialakulhat a mesterséges intelligenciák közötti háború; tehát megvan a veszélye annak, hogy képtelenek leszünk a tájékozódás felett visszaszerezni a kontrollt. Ezt csak nagyon átgondolt hírfogyasztással érhetjük el, amivel együtt jár a tudatosság és a remélhetőleg újból kialakuló kritikus gondolkodás.

A szerző további cikkei

LX. évfolyam, 46. szám, 2016. november 18.
LX. évfolyam, 44. szám, 2016. november 4.
LX. évfolyam, 24. szám, 2016. június 17.
Élet és Irodalom 2017