Thomas Mann és a könyvégetés

Tehát akkor (valamivel) részletesebben és (valamivel) pontosabban: viszonválasz Selyem Zsuzsának.

1933. május 10-én Berlinben és ugyanakkor Németország 21 további városában könyvégetést rendeztek. (Még többnek kellett volna lennie, de az időjárás miatt néhány város pár nappal később pótolta a mulasztást.) A látványos autodafékkal különféle nyilatkozatok és intézkedések sorát folytatták: szerkesztettek egy 12 pontos szöveget arról, hogyan kell eltávolítani a „némettelen” (undeutsch) mételyt a német szellemi életből, bojkottokat szerveztek a zsidó professzorok ellen, „szégyenoszlopokra”, vagyis „pellengérre” (szerettek a középkorra és Lutherre hivatkozni) tették ki a zsidó szerzők nevét, egy Wolfgang Hermann nevezetű könyvtáros pedig két kollégájával összeállított egy szigorúan érvényesített „feketelistát”, ezen eleinte 71, majd 127 szépírót jelöltek meg, melletük pedig majdnem 400 szerzőt a szellemtudományok köréből – ezen a listán Thomas Mann neve nem szerepelt. (Pedig gonddal jártak el, megkülönböztetve azokat, akiket egészen meg kell semmisíteni, és azokat, akiknek a művéből egy példányt „méregszekrénybe” kell helyezni, hogy újra megcáfolják vagy éppen tökéletesen lelplezzék őket.) A nagy szertartás forgatókönyvét központilag határozták meg, annyira, hogy Berlinben legvégül Goebbels is tartott egy rövid beszédet, holott nem az ő minisztériuma jegyezte az akcíót, hanem A német diákság felvilágosításának és meghódításának főhivatala (sic!). 15 író, illetve gondolkodó (például Marx, Freud) művét választották ki, ezeket kilenc csoportba osztották, és mindegyik csoporthoz írtak egy jelszót, egészen pontosan egy „tűzigét” (Feuerspruch), amelyet a „Kiáltó” (Rufer) előadott, tulajdonképpen performált, például: „A dekadencia és a morális züllés ellen – a fegyelemért és az erkölcsért a családban és az államban: a tűzbe vetem Heinrich Mannt, Ernst Glaesert és Erich Kästnert”. Hozzáfűzöm, hogy mindenre gondoltak, így (egy kísérő utasítás szerint) arra is, hogy ha nem tudják egy szerző  összes művét elégetni, egy reprezentatív tömböt kell kiválasztani. Goebbels aztán még össze is foglalta, amit a tűzszertartásnak jelentenie kellett: a lángokban elpusztul a régi szellem, és főnixként életre kel az új. Ezen a pontosan meghatározott, monstruózus ünnepi aktuson (noha egyszer az jutott valakinek az eszébe, hogy az egészet az Egmont-nyitánnyal kezdjék...) legalábbis az irányítók szándéka szerint Thomas Mann műveit nem vetették a tűzbe, a neve nem szerepelt.

Mindez nem jelenti, hogy Selyem Zsuzsa állítása teljesen alaptalan lenne – e tekintetben elnagyoltan fogalmaztam. A szertartást követő hónapokban különböző helyeken, legtöbbnyire egyetemeken még körülbelül 100 (száz) könyvégetést tartottak, a fentebb említett, gondos központi utasítás szerint ezeken bizonyos szabadságot adtak a szervezőknek a szerzők kiválasztásában. Ily módon valóban előfordult, hogy Thomas Mann neve is rákerült a listára. Egyetlen helyről, Kölnről biztosan tudjuk, mivel itt Ernst Bertram (George-tanítvány költő és filozófus, Nietzsche-interpretátor, aki Thomas Mannhoz is közel állt, és aki egyébként egy uszító versben köszöntötte a könyvégetést) megpróbálta – eredménytelenül – megakadályozni, hogy az ő művét is máglyára vessék; de van rá utalás, hogy négy további egyetemen (Essen, Göttingen, Hamburg, Hannover) is szerepelt a neve az elégetendő könyvek szerzőnek listáján.

Hogy milyen könyvét, illetve írását vetették a lángokba, az események hisztérikusan barbár természete szerint, legalábbis azok a források, amelyekhez itt hirtelenében hozzáfértem, nem tudják. (Wolfgang Michalka [ed.]: Das dritte Reich, München, 1985, 1. Bd. 125-127; Gerhard Sauder [ed.]: Bücherverbrennung: 10. Mai 1933, Frankfurt am Main, 1985, illetve a Wikipedia Bücherverbrennung 1933 címszava, utóbbi sok alcímszóval). Selyem Zsuzsa, illetve a Holocaust-enciklopédia két címet idéz. A megnevezés bizonyára pontos (és hogy félre ne értessek: az égre kiált) – de he­lyes lett volna megjegyezni, hogy nem igazi könyveknek a címe, hanem két, kb. 35 oldalas füzeté, amelyek­ben a kiadó 1923-ban, majd 1930-ban az esemény, illetve a folyóirat-közlés után még külön is kinyomtatta Thomas Mann két politikai beszédét. Akárhogy is, amikor befejeződött az autodafék sorozata, újabb és még sokkal bővebb indexlistát szerkesztettek, ezen már Klaus Mann, Thomas Mann fia is szerepelt (meg például Hemingway), de Thomas Mann nem, sőt (miként ezt írtam), kiadták a könyveit, közvetítőket küldtek hozzá Svájcba, hogy visszahívják, és csak akkor került rá, amiután egy nyílt levélben végérvényesen szakított a rendszerrel. Elfogadom, hogy ezekre a pontosításokra szükség volt – és ezek után úgy fogalmazok: Thomas Mann neve és műve határozottan nem alkalmas arra, hogy a náci könyvégetéseket emblematizálja.

Lezárásul, ha nem is döntő, de semmi esetre se jelentéktelen érvként hozzáfűzöm, hogy maga az író sem látta így. Közbevetem, mert amit elmondok, csak ennek az ismeretében kapja meg a jelentőségét: Thomas Mann, mai szemmel már követhetetlen öntudattal, önnön (szellemi) létének minden megnyilvánulását – az írásait, a nyilatkozatait, a tetteit – a német szellem, akár a németség újkori és abszolút érvényű megjelenésének tekintette, éppen a könyvégetések heteiben, 1933. május 15-én Einsteinnek azt írta, hogy a lényét „goethei-reprezentatív hagyományelemek” határozzák meg, de hát ez csak egy a számtalan idézet közül, és persze az egész életműnek ez az egyik alappillére. Na már most, Amerikában élve, 1940 és 1945 között 55 rádiószózatot intézett a „német hallgatókhoz”. Az 1943. május 25-i szózatát a könyvégetések 10. évfordulójának szentelte; jelzem, akkor még ezt tekintették az egyik legfőbb horroreseménynek, még társaságok is alakultak a nap felidézésére. A beszédét egy esemény elbeszélésével kezdi, aminél baljósabbat még kitalálni se lehetne: 1932-ben egy ismeretlen olvasó, akit feldühített Thomas Mann következetes náciellenes fellépése, egy dobozban elküldte neki A Buddenbrook ház félig elszenesedett, félig teljesen hamuvá égetett példányát. Aztán Thomas Mann arról beszél, hogyan folytatódott ez az „egyszemélyes előjáték” a „ceremóniális tömegégetések” „idiótikus ünnepélyeiben”, amit aztán egy szentenciában foglal össze: „A Hitler-rezsim a könyvégetések rezsimje és az is marad.” Ezek után a másik vetületet taglalja, tehát a nyugat-európai, illetve amerikai tiltakozásokat és akciókat, ahogy ezt is összefoglalja, a „hűséget” és a „hitvallást” a meggyalázott kultúra mellett. Egyetlen szóval és akár csak utalással sem mondja azonban, hogy az ő könyveit is elégették, holott ha így tudta volna, a közvetlen szövegkörnyezet és tágabban a nagy életszerep egyaránt feltétlenül erre késztette volna. A magam részéről legszívesebben ennek a megállapításával zárnám le ezt a vitát, végre is a lényeget valóban nem érinti, nem is vagyok benne biztos, helyesen tettem-e, hogy elindítottam.