OSZTÁLYTALÁLKOZÓ

– Az jó, amikor Ibsenről beszélsz – mondta Marcell –, annak örülök is, meg értem is. De amikor a kisbaconi kiránduláson, fölfelé kaptatva, Kant Prolegomenáját elemezted, hát... Neked persze jólesett, hogy mondhattad.

Gyuri makacsul szivarozott tovább. Igen csendesen megkérdezte: – Te mivel töltötted a gimnáziumban az utolsó évet?

– Olvastam persze sokat én is. Nem filozófusokat. Meg zene, azt is sokat hallgattam. Érettségi előtt és tanulás helyett minden Wagnert, amit csak játszottak, végighallgattunk. Bálinttal jártunk operába akkor.

– Persze hogy velem – Bálint vidáman gömbölyödött be az ajtón. – Valahogy aztán csak leérettségiztünk. Azóta meg… Bátorság dolga az egész. – Szánakozva nézett a vézna filozófusra.

– Meg a tehetségé mindenekelőtt – mondta udvariasan és az igazsághoz híven Marcell. – Egyébiránt Gyuri nagyon bátor. Mikor az előszobájukban együtt tanultunk vívni, ő rohamozott mindig a legbátrabban. Másról van itt szó. Tudod jól, múltkor azt jósolta rólad apám, hogy egyszer még miniszterségig viszed.

– Édesapád véleménye megtisztelő. De kérjed meg a nevemben Elek bácsit, ne tegyen oly magasra, hol nem tarthatom fenn magamat.

– Nem vagy még Széchenyi – morogta Gyuri.

– Hát te minek tartod magad? – kérdezte Bálint.

– Egy filozófus... – kezdte volna Marcell, de Gyuri félbeszakította.

– A tetteim csinálnak valamit belőlem; magam előtt is. Látom az utamat; látom, hogy lehet menni – és hogy még senki sem látta meg rajtam kívül. A Philippe-essay…

Marcell pályájának a csúcsára képzelte magát. Hogy az egyetemi katedrán, Riedl Frigyes takarékos, előkelő kézmozdulataitól kísérve, válogatottan művelt hallgatók előtt hosszan beszél Corneille-ről. A kívülálló tiszteletével nézett osztálytársaira.

– Nektek még szobrotok lesz ebben az országban.

– Nekem?! – kiáltott fel egyszerre Hóman és Lukács.