„Archaikus, de jól működik”

Interjú Lévai Csaba történésszel 

INTERJÚ - LXI. évfolyam, 7. szám, 2017. február 17.

Donald Trump elnökké választása a világ közvéleményének nagy részét meglepte, vagy éppen sokkolta. Az események ráirányították a figyelmet az amerikai politikai intézményrendszer furcsaságaira is. Már amennyiben ezek furcsaságok, hiszen a világ legrégebbi, több mint két évszázada fennálló képviseleti demokráciájáról van szó, amely épp az 1787-ben megalapozott elveknek köszönheti stabilitását. Az egyik kuriózumról, az elektori rendszerről kérdezzük a Debreceni Egyetem docensét, az amerikai történelem kutatóját.

– Sokat beszélnek az elektori rendszer elavultságáról, főleg azóta, hogy Donald Trump, aki országosan két százalékkal kevesebb szavazatot kapott, mint ellenfele, mégiscsak elnök lett. Valóban elavult-e, és hogyan, miért alakult ki ez a rendszer?

– Hosszabb fejlődés eredményeképpen. Gondolata először az Alkotmányozó Konvención merült fel, ahol 1787 májusa és szeptembere között az Egyesült Államok Alkotmányát kidolgozták. Az első tervezetben, az úgynevezett Randolph-féle vagy Virginia-tervben az szerepelt, hogy az elnök személyéről a Kongresszusban, vagyis a törvényhozásban szavaznának, szemben a másik lehetőséggel, amikor az elnököt a polgárok közvetlenül választják. Kompromisszumként vetette fel James Wilson, a neves pennsylvaniai politikus, hogy az elektorokat a választópolgárok válasszák meg, így a népi részvétel is biztosítva lenne, az elnökről viszont már az elektorok szavazzanak, tehát lett volna valamifajta szűrő a közvetlen népakarat érvényesülésének útjában. Végül is abban, hogy az elektori rendszer mellett döntöttek, egyrészt a logisztikai szempontok játszottak szerepet, főként a korabeli közlekedési viszonyok, a nagy távolságok...

– Vagyis szinte reménytelen volt országosan szavazatokat számolni...

Igen, így viszont egy-egy államban csak az elektoroknak kellett összegyűlniük és leadniuk a szavazatokat, úgyhogy csak ezeket kellett elküldeni Wa­shingtonba. A másik szempont inkább a korabeli politikai gondolkodásból következett. Különböző okokból ugyan, de az alapító atyák, finoman szólva, kételyekkel éltek az istenadta nép politikai ítélőképessége iránt, úgy gondolták, hogy a választópolgárok befolyásolhatók, megvesztegethetők, és ezért nem biztos, hogy közvetlenül őrájuk kellene bízni az elnök megválasztását. Eltérő politikai filozófiákat vallottak, de abban egyetértettek, hogy valamiféle erényes, művelt, kiválasztott elitnek, persze nem születési arisztokráciának, de érdemeken, erényeken alapuló elitnek kellene az országot vezetnie, és a fő kérdés az volt, hogy ez az elit hogyan választódjon ki.

– Ennek a talán legismertebb ideológiai megalapozása a híres The Federalist-cikk- és esszésorozat 10. darabja volt, amit James Madison, a későbbi negyedik elnök írt. Ebben a szerző mindenféle borzalmas dolgokat mond a demokráciáról, de ha jól tudom, akkoriban demokrácián a görög típusú, közvetlen demokráciát értették, aminek tényleg szörnyű kihatásai voltak.

Madison ebben az írásában megkülönböztette a tiszta demokráciát, ahol a polgárok mintegy saját magukat képviselik, és a köztársaságot, ezen lényegében a képviseleti rendszert értette. Úgy gondolta, hogy mivel az emberek különbözőek, különböznek az értelmi képességeik, a tehetségük, az érdekeik, ezért a „pártoskodás”, a politikai frakciók kialakulása elkerülhetetlen. Ez ellen kétféleképpen lehet védekezni: vagy megszüntetjük a pártoskodást magát, de ezzel a szabadság is megszűnik – mondja Madison –; vagy a pártoskodás okait kezeljük. Ő ez utóbbi megoldás mellett kötelezte el magát. Az amerikai alapító atyák egyik nagy problémája az volt, hogy miközben a korszak politikai gondolkodói szerint köztársasági berendezkedést csak kis területű államokban lehet létrehozni, a köztársaságot ugyanis a közvetlen demokráciával azonosították, ők ezt épp egy nagy területű államban akarták megvalósítani. Madison ezt a feladványt úgy oldotta meg, hogy levezette: bár egy kis területű köztársaságban valóban nagyobb a valószínűsége annak, hogy az emberek egyféle módon gondolkozzanak, egyféle foglalkozást űzzenek, hasonlítsanak egymásra az életlehetőségeik, és ezért ott egy meghatározott politikai vélemény is nagyobb eséllyel kerüljön többségi, sőt, monopolhelyzetbe, aminek következtében kialakulhat a zsarnokság. A fiatal Egyesült Államok azonban nagy területű ország – bár akkor még a Mississippi jelentette a nyugati határt –, s az új-angliai államok politikai-társadalmi viszonyai nagyon eltértek a déli államokéitól. Madison úgy érvelt, hogy itt nagyon sokféle élethelyzet, érdek létezik egymás mellett, fogalmazódik meg a politikában, és ezek az érdekek kiegyenlítik, kioltják vagy egyensúlyban tartják egymást. És ezért egy nagy területű államban nem egyszerűen lehetséges a képviseleti rendszeren alapuló köztársasági berendezkedés, hanem kifejezetten kedvezőbbek a viszonyok ennek a létrehozásához.

– Északon akkoriban sokkal inkább kereskedelemmel foglalkoztak, és kisebb birtokok voltak, délen pedig az ültetvényes mezőgazdaság, főleg a dohánytermesztés volt uralkodó. Tehát nagyon komoly érdekkülönbségek voltak, nem beszélve a rabszolgatartás kérdéséről. A kialakult és nagyrészt máig fennálló berendezkedés mennyiben a XVIII. század végi helyzetre adott taktikai válasz?

Két fontos érdekellentét jelent meg az Alkotmányozó Konvención a politikai rendszer kidolgozásakor. Az egyik a kis és a nagy államok ellentéte, ez hatott a képviseleti rendszerről hozott döntésekre. A kisebb államok azt szerették volna, hogy az egyes államoknak egyenlő képviseletük legyen a Kongresszusnak legalább az egyik vagy mindkét házában, ahogy ezt az Alkotmányt megelőző Konföderációs Cikkelyekbe bele is foglalták. A nagy államok viszont úgy gondolták, hogy mivel ők több adót fizetnek, ezért a lakosságszám, a közterhekből vállalt rész vagy a tulajdon alapján több képviselővel kell rendelkezniük.

– És végül is ők voltak a befolyásosabbak...

A legnagyobb állam Virginia volt. Az első öt elnök közül négy Virginiából jött, Washington, Jefferson, Madison és James Monroe is virginiai rabszolgatartó birtokos volt. A másik konfliktusforrás éppen a rabszolgaság volt, és ez már az Alkotmányozó Konvenció alapvető kompromisszumaiban is megmutatkozott. A legnevezetesebb az úgynevezett „nagy” vagy connecticuti kompromisszum, amelynek lényege, hogy a Szenátusban az egyenlő képviselet elve érvényesül, tehát minden államnak két szenátora van a mai napig, a Képviselőház számszerű összetételét pedig az arányos képviselet elve határozza meg. De amikor ebben megállapodtak, rögtön felvetődött a következő kérdés: mi szerint legyen arányos a képviselet, lakosságszám, vagyoni helyzet vagy adófizető-képesség alapján. Végül a lakosságszám mellett döntöttek, de megmaradt a kérdés, kit számítsanak bele a lakosságba. Az indiánokat is? A rabszolgákat is? A déli államok érdeke természetesen az volt, hogy a rabszolganépességet is beszámítsák, és ennek nyomán végül kompromisszum született: figyelembe veszik a rabszolganépességet, de csak a háromötödét. Az északi államok elfogadták a rabszolgák háromötödös beszámítását, de követelték, hogy az államokat terhelő egyenes adókat is ennek arányában osszák el, így az adót a rabszolgák helyett is a fehér népességnek kellett fizetnie. A demokratikus képviseleti rendszer egyik alapelemében tehát az számított meghatározónak, hogy melyik államban hány rabszolga volt. Ennek megfelelően a polgárháborúig megmaradt az erős déli dominancia a politikai életben, hiszen egy-egy államnak annyi elektora van, amennyi képviselőinek és szenátorainak az együttes száma.

– Miután a XIX. század első felében létrejött a szabad fehér férfiak lényegében általános választójogára épülő jacksoni demokrácia, amit Tocque­ville is leírt, majd kiépült a szövetségi postaszolgálat, megszűnt a rabszolgaság, miért nem álltak át az elektori rendszerről a közvetlen elnökválasztásra?

Visszatérve a kezdethez: az Alkotmányozó Konvenció elnöke George Wa­shington volt. Kimondva-kimondatlanul mindenki tudta, hogy őt fogják majd elnöknek megválasztani. A bizalom és konszenzus, amely a személyét övezte, nagy szerepet játszott abban, hogy az elnök meglehetősen széles alkotmányos jogköröket kapott. Másfelől 1787-ben, amikor az Alkotmányt kidolgozták, még nem volt modern értelemben vett pártpolitika, az első pártok az 1790-es években, az új alkotmányos politikai rendszerben jöttek csak létre, és az alapító atyák még azzal számoltak, hogy Washington után négy-öt-hat elnökjelölt is lehet, és az elektori szavazatok esetleg annyira megoszlanak, hogy egyik jelölt sem kapja meg a szavazatok többségét. Ilyen esetben az Alkotmány a Képviselőház kezébe adja a döntést. A politikai pártok megjelenése után azonban radikálisan lecsökkent a jelöltek száma, hiszen eséllyel csak az indulhatott, akit egy párt jelölt, és így a döntés megmaradhatott az elektoroknál. Bár amikor 1800-ban Jeffersont először választották meg, és az elektori testületben holtverseny volt, akkor mégiscsak a Képviselőház döntött, de hasonló volt a helyzet 1824‑ben is, amikor felbomlott az első pártrendszer, amelyre a föderalisták és az akkor demokrata-republikánusnak nevezett, központosításellenes, főleg déli politikusok ellentéte volt jellemző. Ami az elektorokat illeti, az Alkotmány a megválasztásukat az egyes tagállamokra bízza. Közvetlenül az új berendezkedés kialakulása után az elektorokat még nem közvetlenül a választópolgárok választották meg, hanem a tagállami törvényhozások. Ezt a közbülső szintet a jacksoni demokrácia időszakában, tehát az 1820-as, ’30-as, ’40-es években távolították el fokozatosan a rendszerből.

– Tehát nem a szövetségi alkotmányt módosították, hanem „alulról jövő kezdeményezés” volt? De magát az elektori rendszert miért tartották meg, mondjuk, 1865 után?

Valószínűleg hagyománytiszteletből, és mert a XIX. században még mindig erősen élt a gondolat, hogy egyfajta művelt, kiválasztott elitnek kell a politikát irányítania. Egyébként éppen a polgárháború utáni időszakban, 1876‑ban és 1888-ban volt rá először példa, hogy olyan jelölt nyerte meg az elektori választást, aki kevesebb „népi” szavazatot kapott. Ami 1888 után csak 2000-ben ismétlődött meg, tehát úgy látszott, az elektori rendszer tulajdonképpen összhangban van a népi szavazatokban megnyilvánuló akarattal.

– Mikor alakult ki – két állam kivételével – a „győztes mindent visz” rendszere az elektori választásokon, tehát az, hogy az adott államban az ott győztes elnökjelölt szavazattöbbsége kötelezi az elektorokat?

A XIX. század folyamán, az államok saját döntésének az eredményeként.

– Én roppantul tisztelem az amerikai Alkotmányt, csodálatos, időtálló konstrukció, de hát változnak az idők. A 2000-es és a 2016-os eset nem indítja-e az amerikai törvényhozókat arra, hogy módosítsanak ezen a rendszeren?

Az amerikai Alkotmányban az az érdekes, hogy abban a formájában, ahogy megszületett, senki nem akarta. Sorozatos kompromisszumok eredménye tehát, egyik alapító atyának a politikai filozófiáját sem tükrözi egészében, és ez igaz az elektori rendszerre is. Amikor én ezt a témát az 1990-es évek elején tanítani kezdtem, akkor azt lehetett mondani, hogy valóban, ebben a rendszerben benne van annak a lehetősége, hogy valaki megnyeri az elnökválasztást, noha kevesebb népi szavazatot kapott, de hát ez valamikor a XIX. században történt meg utoljára, akkor még nem a mai, modern politikai viszonyok uralkodtak, nem a mai választójog érvényesült. Pár évtizede tehát még úgy látszott, az elektori rendszer archaikus elem, de lényegében jól működik. Ehhez képest valóban változást jelentett az ifjabb Bush első megválasztása – aminek ráadásul a körülményei is eléggé különösek voltak a floridai szavazatok többszöri újraszámlálásával és a Legfelső Bíróság 5:4 arányú döntésével. Tavaly pedig Hillary Clinton két százalékkal több szavazatot kapott, mégis Donald Trump győzött. Ennek ellenére én nem tudok most olyan komoly politikai mozgalomról, amely zászlajára tűzné az elektori rendszer megváltoztatását. Még a Demokrata Párton belül sem, pedig eddig mind a négy alkalommal, amikor a népi szavazatok szintjén alulmaradó jelölt nyerte meg az elektori választást, demokrata párti jelölt volt a vesztes. Ilyenkor azt mondják: mindenki tisztában van a játékszabályokkal, mindenki tudja, hogy ebben a rendszerben kell megnyerni a választást, és ennek megfelelően bonyolítják le a kampányt. És az elemzők ebben az összefüggésben a Clinton-csapat több hibájára is felhívták a figyelmet.

– Tehát hogy nem azokra az államokra koncentráltak, amelyekre kellett volna?

Túlságosan biztosra vették néhány államban – így az Obama által még „elvitt” Közép-nyugaton – a győzelmet, és ez az elektori választáson megbosszulta magát.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 6. szám, 2017. február 10.
LXI. évfolyam, 3. szám, 2017. január 20.
LXI. évfolyam, 2. szám, 2017. január 13.
Élet és Irodalom 2017