Kaland

VERS - LXI. évfolyam, 7. szám, 2017. február 17.

Az utolsó vonaton a géphang is mást mond.

Mintha ismerné az embert.

Hozzáteszi, hogy tilos a dohányzás.

 

Tüzet kért. Kifújta a füstöt.

Szőke volt, és madárcsontú,

nem hasonlított rád.

Nem is a típusom,

ha van nekem olyan,

nem is a stílusom.

Gyanúsan tág pupillák,

a sminken látszott,

hogy otthonról kilépve

még odafigyelt.

Úgy, ahogy nem szeretem. Magára.

Nem is indult el köztünk semmi.

Viszont elindultunk.

Az ilyen lányok szoktak keresztülnézni rajtam.

Elsuhanó fények.

Hol lakik a boldogság?

„Vonaton ülök, aludj el nyugodtan.”

Betontalpfák és műanyag üvegek.

 

Az orromból nem megy ki a dohányfüst szaga.

Én is rágyújtanék.

Felénk pillantgatnak, mielőtt leszállnak.

Jelzem: nem velem van.

Nem is kell jeleznem.

A gép már elmondott mindent.

Mennyire egyedül vagyunk.

Beszélni kezd magáról.

Nem kíváncsi rám.

De át is ülhetett volna.

 

Számára én voltam az,

ami te –

számomra szerinted:

random ember, tükörfunkció.

 

És új életet akartam kezdeni.

Hozzám sem ért, de azt kérte, hogy aludjak nála.

Életemben soha többet nem leszek annyira boldog,

mint az a négy perc azon a vonaton.

De várták. De vártál.

Azért ettől még lehetünk boldogok.

Főleg, hogy az egészet most találom ki.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 7. szám, 2017. február 17.
LXI. évfolyam, 7. szám, 2017. február 17.
LXI. évfolyam, 7. szám, 2017. február 17.
Élet és Irodalom 2017