Csajkovszkij-pizza

MŰBÍRÁLAT - ZENE - LXI. évfolyam, 7. szám, 2017. február 17.

(Várdai István és a Liszt Ferenc Kamarazenekar – Zeneakadémia, február 14.)

„Várdai István is beült a csellisták közé, így a mélyvonósoknak Kertész Ottóval és a nagybőgős Horváth Bencével lett is némi túlhatalmuk a hegedűkkel és főleg a brácsákkal szemben. Talán a Scherzo-tétel sínylette meg ezt leginkább, táncos lábú tündérek helyett egy kissé nehezebb léptű szatírok lepték el az erdőt. Nem is szatírok, inkább kentaurok, félig cselló-félig embertestű lények. Nyilván el lehetett volna venni belőlük, de az valószínűleg súlyosabb bűn lett volna, mint az akusztikai szempontból kissé jobbra dőlő pódium.”

Nyilván ezerszer elvicceltek vele próbán vagy otthon, hogy a végén utolérje Várdai Istvánt a végzet: amikor az első ráadásdarabot konferálta be a Liszt Ferenc Kamarazenekarral közös koncertjén, azt mondta: Csajkovszkij-pizza... Pezzocapriccioso következik. Ha pizza volna, akkor capricciosa, tette hozzá még a nyelvtan kedvéért. 

Ilyen koncert volt. Már úgy értem, ez volt az alapélmény, hogy örültünk egymásnak, a zenének, annak, hogy valaki ennyire szépen tud gordonkázni, akár a ráadásról van  szó, akár a meghirdetett műsorról. Amelybe belefért Mendelssohn Oktettje, és az oktettbe belefért Várdai István is. Ez is amolyan szokatlan elképzelés, a szólista nem azért jön el, hogy csak szólózzon, és álljon a dicsőségben, szerényen kérlelve a zenekart, hogy álljanak már föl ők is, nekik is szól a taps. Megkaptuk ezt is, egy elég szokatlan darabbal: Schubert Arpeggione szonátájának kamarazenekari átiratával. A műsorfüzet nem szólt arról, kinek köszönhetjük az átiratot, nyilván elsősorban a kényszernek. Túl kevés A+ kategóriás zeneszerző írt a csellónak, vagy ha úgy tetszik, Pablo Casals túl lendületes kézzel írta át az előadóművészet történetét, amikor a hangszert igazi szólóeszközzé tette, hogy nem tudjuk már pótolni az elmaradtakat. Két Haydn, egy Dvořák-versenymű, Csajkovszkij a maga rövidebb ötleteivel, hetven percből kifutja a teljes csellóra és zenekarra írt termése. Ami azt illeti, Schubert sem a csellónak írt, hanem, mint a szonáta neve is mutatja, az arpeggiónénak. Csellón játszani a darabot már eleve átirat, akkor meg miért ne alakítanák át a zongoraszólamot kamarazenekarivá.

Nem marad ugyanaz a mű, és nem is előnyére változik, egy kicsit felhígul a sok vonós pamparampától, a második tételnek mintha tényleg nem volna más szerepe, csak hogy finom melankóliával kösse össze a darab két szélét. A hallgatónak van ideje elgondolkodni: vajon nem maga a mű ilyen? Nem ez az igazi arca? Nem ezt borították el a XX. század nagy csellistái?

Előtte Orbán György Búcsú Rasumoffsky gróftól című öt tétele szólalt meg, ez is amolyan kellemesen zavarba hozó darab, könnyed, néha szirupossá válik, de aztán eszébe jut a szerzőnek, hogy mi is van a naptárban, kicsit fanyarítja a hangzást, mintha nem pont ezt a zenét szerette volna megírni, de mégis tekintettel kell lennie a világra és a trendekre. Koncertkezdetnek tökéletes a darab, ráadásnak is az, egyszer meghallgatnám magnak, súlynak, mélyebb értelemnek, hátha annak is megfelel.

Mendelssohnnak persze nem kellett olyan zenét írni, amilyet esetleg nem akart volna, nem is tudott volna, gyerek volt az Oktett idején. Csak arra kellett figyelnie, hogy két vonósnégyes elég legyen, annyit még szívesen kifizetett az édesapja. Mi viszont még Mendelssohnéknál is gazdagabbak vagyunk, így nyolc vagy akár tizenhat helyett tizennyolcan játszották az Oktettet, meglehetős brilianciával. Amint már szó volt róla, Várdai István is beült a csellisták közé, így a mélyvonósoknak Kertész Ottóval és a nagybőgős Horváth Bencével lett is némi túlhatalmuk a hegedűkkel és főleg a brácsákkal szemben. Talán a Scherzo-tétel sínylette meg ezt leginkább, táncos lábú tündérek helyett egy kissé nehezebb léptű szatírok lepték el az erdőt. Nem is szatírok, inkább kentaurok, félig cselló-, félig embertestű lények. Nyilván el lehetett volna venni belőlük, de az valószínűleg súlyosabb bűn lett volna, mint az akusztikai szempontból kissé jobbra dőlő pódium. Akinek feltétlenül gereblyézett utak kellenek az erdőben, ne csodálkozzék, ha elhagyják a fél- és egész istenek.

 

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 6. szám, 2017. február 10.
LXI. évfolyam, 5. szám, 2017. február 3.
LXI. évfolyam, 4. szám, 2017. január 27.
Élet és Irodalom 2017