Az elfelejtett Salamon

Karsai László írásában (Ex libris, ÉS, 2017/3., jan. 20.) a következőket írja: „Soha, senki sem állította, hogy Eichmann »fizikailag« gyilkolt volna.”

Ez az állítás hamis, nem igaz.

Gideon Hausner 1960 és 1963 között Izrael Állam főügyésze volt. Az 1961-es jeruzsálemi Eichmann-perben egy jogászcsoport élén a vádat képviselte. A perről később könyvet írt, amely 1966-ban jelent meg angolul. A művet 1984-ben az Európa Könyvkiadó magyarul is megjelentette. Címe: Ítélet Jeruzsálemben. Az Eichmann-per története. A szakmai lektor és az előszó írója Karsai Elek.

Hausner könyvének 484–486. oldalain ír arról, hogy Gordon Ábrahám tanú vallomásában azt állítja: Eichmann egy Slavik nevű emberrel együtt 1944-ben, Budapesten a szálláshelyéül szolgáló villához tartozó szerszámoskamrában agyonverte az akkor 16-17 éves, kényszermunkára odarendelt, Salamon nevű magyar zsidó fiút. A fiút cseresznyelopással gyanúsították. A tanú elmondása szerint a gyilkosság folyamata körülbelül negyedórát vett igénybe. Amikor már minden elcsendesedett, „a szerszámoskamra bejáratánál megjelent Eichmann. Egy kicsit ziláltan. Az inge kilógott. Foltokat is láttam az ingén. Vérfoltokat, azt hiszem... Majdnem biztos vagyok benne, hogy vérfoltokat. Miközben elhaladt mellettünk, két német szót dünnyögött. Emlékszem erre a két szóra. Sohasem fogom elfelejteni. Azt mondta: Überflüssiges Mistvolk [fölösleges szemét népség].”

Hausner elmondja: az esetet „nem hoztuk fel külön vádpontként – nem lett volna értelme kiemelni ezt az egy zsidó fiút a hatmillió áldozat közül –, de az eset kétségkívül jellemző Eichmann magatartására, így hát bevettük a bizonyítási eljárásba... Ítéletében az izraeli bíróság »pozitív módon értékelte« ugyan Gordon tanúvallomását, mégsem hozott döntést a cseresznyéskertben történt gyilkosság ügyében, mert a részleteket nem támasztotta alá bizonyíték.”

Az eset egyértelműen bizonyítja: 1961-ben, Jeruzsálemben az Eichmann-perben elhangzott a vád, miszerint Eichmann fizikailag, személyesen is gyilkolt. Tehát az ÉS cikkének szerzője nem a tényszerűségnek megfelelő állítást közöl, amikor azt mondja, „soha, senki nem állította, hogy Eichmann fizikailag gyilkolt volna”.

Van, aki az ilyen ténybeli tévedést, hamis állítást – amennyiben nem rá vonatkozik – történelemhamisításnak szokta hívni, ami legalább olyan tévedés, mint az, ha én így minősíteném a tényszerűen igaztalan állítást.

Ennyit a nem igaz állításról.

Salamon története azért érdekes, mert Hannah Arendt – aki végigkövette a jeruzsálemi tárgyalást – 1963‑ban könyvet jelentetett meg. Munkájának címe: Eichmann in Jerusalem. A Report on the Banality of Evil. A könyv az Osiris Kiadó gondozásában 2000-ben magyarul is napvilágot látott Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról címmel. A mű alcíme utal arra, hogy Arendt Eichmannt úgy értelmezi, mint aki nem gondolta át cselekedeteinek következményeit, és különösebb ideo­lógiai elhivatottság nélkül, egyfajta bürokratikus szellemiségtől áthatva, pusztán meg kívánt felelni annak a feladatnak, amit ráosztottak. Ezért Eichmann – Arendt szerint – nem a „radikális gonosz”, hanem „csak” gonosz, s éppen banalitása fosztja meg a „radikális gonosz” szerepétől.

Meggyőződésem szerint, ha 1961‑ben az izraeli ügyészség nemcsak a hatmillióra, hanem Salamonra is jobban odafigyelt volna, és önálló vádpontként, a lehetséges legtöbb bizonyítékkal felszerelkezve vitte volna Salamon ügyét a bíróság elé, módot adva arra, hogy a bírói testület ítéletet is hozzon, akkor ellehetetlenült volna az, hogy Arendt Eichmannt a „gonosz banalitásaként” értelmezze.

Mert hogy Eichmann gonosz volt, az nem kérdés. De az bizonyosan nem banális, hogy a náci zsidópolitika végrehajtásának vezető tisztségviselője, budapesti konfiskált villája kertjének szerszámoskamrájában, személyesen vett részt egy kényszermunkásként alkalmazott, gyümölcslopással vádolt zsidó kamasz agyonverésében, s a tett után – mintegy ideológiai önigazolásul – azt mondta: felesleges szemét népség.

De akkor, 1961-ben ez nem volt önálló vádpont. Ezért Arendt megírhatta a gonosz banalitásáról vallott nézeteit. Egy ügyészi döntés módot adott egy később nagy hatásúnak bizonyuló narratíva megteremtésére.

És ez most már így is marad.

De azért soha ne felejtsük el Salamont!