A kormánypárt mint ellenzék

VISSZHANG - LXI. évfolyam, 2. szám, 2017. január 13.

Miután az ellenzéki pártok összefogására a leghalványabb remény sincs, a legészszerűbbnek az az alternatíva látszik, hogy bojkottálni kell a 2018-as választásokat. Ez a megoldás azért is kézenfekvő, mert nem kell programokat készíteni s meggyőzni a választókat arról, hogy érdemes elfogadni azokat. Ez a megoldás kézenfekvő azért is, mert végrehajtásához nem kell előválasztást tartani, s nem kell felmutatni egy közös miniszterelnök-aspiránst. Igaz, nem kis teljesítmény lenne, ha a parlamentben ülő összes ellenzéki párt ebben a kérdésben közös nevezőre jutna. Sajnos, ez a teljesítmény nem elégséges ahhoz, hogy a választócédulákra a mai kormányzó erőn kívül más párt neve ne kerüljön fel. Léteznek parlamenten kívüli pártok, amelyek nem feltétlenül osztják azt az álláspontot, hogy választási jelenlétükkel nem legitimálják az Orbán-rendszert.

Mégis érdemes eljátszani azzal a gondolattal, mi történik akkor, ha minden ellenzéki politikus talál magának állást, s így lemond a parlamenti fizetéséről, a képviselőséggel együtt járó juttatásokról, címekről és pozícióról. Ehhez kapcsolódóan feltételezzük, Thürmer Gyula sem vágyik arra, hogy Hiller István helyére üljön. Vajon megvalósulna-e Haraszti Miklós álma: Orbán Viktor, megrémülve attól, hogy neki kell valamennyi parlamenti helyre jelöltet keresni, s ezért közel harminc év után ismét egypárti parlament jönne létre, konszenzussal új választási törvényt nyújt be az Országgyűléshez?

Sajnos kevés az esélye annak, hogy ez a forgatókönyv megvalósuljon. Elsősorban azért, mert egy ilyen – valóban tétre menő – kérdésben e megállapodást sokkal nehezebb tető alá hozni, mint abban, hogy az ellenzéknek legyen közös köztársaságielnök-jelöltje. Ennek a jelöltnek csupán szimbolikus szerepe lenne az elnökválasztásnál, mégsem bontakozik ki az ellenzéki összefogás. Másodszor, miért rémülne meg Orbán Viktor attól, hogy a parlament összes székéből kutyahűségtől sugárzó szemmel bámulnak rá? A valóság az, hogy működésében lényegében ma is egypárti a parlament. Az ellenzék szerepe nem több annál, mint hogy meghallgassa a kormánypárti képviselők rajtuk csattanó otromba vicceit. Harmadszor, miért ne indulhatna a választásokon külön-külön a kormányzó koalíció két pártja? Igaz, ennek a megoldásnak van kockázata. Nem kizárt, hogy a kisebbik koa­líciós párt kellő támogatottság hiá­nyában nem jutna be a parlamentbe. Ez a helyzet is megoldható azonban. Amennyiben a nagyobbik kormánypárt országos listáján kellő számú kereszténydemokrata kap helyet, semmi akadálya annak, hogy külön parlamenti frakciót alakítsanak. Így lesz többpárti a parlament. A kormányzópárt eljátssza önmaga ellenzékének a szerepét is.

Orbán Viktor nyugodt. Miután a köztársasági elnök hajlandó áldozatot hozni pártjáért – újrázik –, minden sakkbábú hosszú ideig a helyén marad. Ő is maradásra készül. Esélyei kiválóak. Jó ütemben folyik a szavazatvásárlás. Decemberben százmilliárdokat osztott szét a potenciális szavazók – például az egyházak, a határon túli magyar szervezetek, a sportszövetségek, a nyugdíjasok – között. Az ország többé-kevésbé nyugodt. Úgy örül a minimálbér megemelésének, mint egykoron a három-hatvanas kenyérnek és a kétforintos fradikolbásznak. Sok közös vonásuk van ezeknek az intézkedéseknek. Mindkét adomány a kor névadójától eredeztethető. Egyik intézkedés mögött sem áll valóságos gazdasági teljesítmény. A cél ekkor is, akkor is a gondoskodó állam illúziójának kialakítása és fenntartása volt.

Az első intézkedés meghozatalától közel harminc évnek kellett eltelnie az állampárt összeomlásáig. Jó lenne, ha itt megszakadna a párhuzam!

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 12. szám, 2020. március 20.
LXIV. évfolyam, 7. szám, 2020. február 14.
LXIV. évfolyam, 2. szám, 2020. január 10.
Élet és Irodalom 2024