ÜRÖM AZ ÖRÖMBEN

Családunk egyik tagja még a ’70-es évek elején egy alkalommal – eléggé el nem ítélhető módon – nem jött vissza Svájcból. Időközben persze már rég nyugállományba vonult, és így két helyről is kap nyugdíjat. A svájci mellett a még Magyarországon ledolgozott néhány év után Magyarországról is jár neki valamennyi, s így rögtön van mivel a svájcit kiegészítenie. Ez azonban még mind nem elég. Ami késik, az nem múlik, ugyanis a héten végre a miniszterelnök levelét is megkapta az Erzsébet-utalványokkal együtt. Kicsit csalódott volt ugyan, hogy mégsem az eredetileg elképzelt módon történt a kézbesítés, mert már kis ozsonnával készült az önkormányzati dolgozó fogadására, aki helyett azonban már megint csak az évtizedek óta megszokott postás jött.

Az örömbe sajnos még ezenkívül is vegyült egy kis üröm. Svájcban ugyanis még mindig nincs CBA, az egyéb ott működő élelmiszerláncok – mint a Migros vagy az Aldi – üzleteiben pedig szemmel láthatóan egyelőre még nem készültek fel az Erzsébet-utalványok fogadására. Így hát kerül, amibe kerül, nem maradt más, mint gyűjtés az útiköltségre, ami már Hegyeshalomig is elég, hisz az már a Magyar Köztársaság területén van, és tízezer forintnyi kajáért alighanem a bolondnak is megéri. Szerencséje van, mert bár Svájc nem tagja az EU-nak, mégis vámmentesen viheti majd a megvásárolt élelmiszert haza, vagy, ha ezt esetleg túl macerásnak találja, akár rögtön helyben is elfogyaszthatja.

Arról nem is beszélve, hogy még így is mennyire irigyelhetik az új-zélandi magyar nyugdíjasok, akik az utaványt – a hosszú hajóút miatt – még csak ezután fogják majd megkapni.