Guszti

Még pontosan ismerte a hagyományos újságírás mindenféle klasszikus eljárását, a nyomdai munkákat is. Tudta, például, mi a betűszedés, tudta a kifli árát, és bérlettel utazott. Gazdag és nagy ívű, már-már utánozhatatlan újságírói pálya zárult le a halálával. Ez a halál korai volt, és indokolatlanul hosszú szenvedéssel járt. Erről a szenvedésről, annak mértékéről és okáról sokat beszélgettünk ez utóbbi hónapokban, az értelmét nemigen találtuk, ha csak nem annyit állapítottunk meg rezignáltan, hogy ok nélkül csak nem történik az emberrel semmi. Mindig is a dolgok értelmét kereste, és értelmezéssel írta le, amiben élt: országot, népet, rendszert, működést. Elérte azt, amit újságíró ebben a szakmában elérhet, neve áruvédjegy lett, stílusa összetéveszthetetlen volt, észjárása briliáns, munkabírása lenyűgöző. Betegsége nem törte meg, annak elhatalmasodása alatt is folyamatosan dolgozott, az utóbbi hónapokban kórházi ágyakból írta remek cikkeit, melyeknek minősége mit sem változott – maradt a régi hang, az üde és rendre meglepetésre késztető, szabad szemlélet. Föltéve, de nem megengedve – hogy a nagy barát, EP szavajárását használjuk –, ha egy mondatban kellene megragadni munkássága lényegét, akkor azt állítanánk, ez az életmű egy nagy és semmiféle kompromisszumra nem hajlandó komment volt. A Megyesi-univerzum. Egy ember, aki el tudta mondani, mi van. Meg hogy miért ez van. Miből mi következik. Amit elmondott nekünk napról napra, a szegénység, a kisstílűség, a parvenűség, a hazugság, az önteltség... stb. kommentje volt. Senki nem tudta így ezt a szakmában, megtalálni a mínuszos, őszi levélként elpergő, egy-két szavas híradást, majd az értelmezéssel, a rendszerbe helyezés szokatlan, de merészen logikus gesztusával fölmutatni az egészet. Abból a semmiségből, abból a kicsiből. Számtalan olyan riportja, publicisztikája, jegyzete van, amiből reprezentatív kortárs regényt is lehetett volna írni. A mai sajtó olykor a személyes elkötelezettség hiányán alapuló, önfeledten pikírt nyelvi használatban igyekszik megtalálni a szakmai üdvösséget és a kétséges olvasói kegyet. Olykor hőbörög és handabandázik, olykor csak simán szavakat csal, lop és hazudik. Ő a mosollyal, a jóravaló szarkazmussal és szabad világlátással kínálta meg a csilivili, csinovnyiki újságíróplaccot. S mondjuk még, majdnem író is lehetett volna. Ehhez nagyon kevés hiányzott, ami mégis nagyon sok volt, ahhoz azonban mindenképpen elegendő, hogy egyedülálló jelenéssé avassa az újságírói szakmában. Volt saját mondata, aminél meggyőzőbbet nemigen állíthatunk. Újságírása a személyességet ajánlotta föl zálogul. Ez a személyesség rendre tágítható volt, a meghökkentő, a groteszk és az irónia arzenálját használó észjárással azonosulni lehetett, írásainak – a jó öreg többes szám első személy – volt közösségi ethosza, volt kisemberi temperamentuma, volt szolidaritása, és mindenekelőtt volt szabadsága. Ő volt a Guszti, egy szabad ember, egy szabad zseni. A mi Gusztink, kollégánk, barátunk, pályatársunk. Sóhajtottunk. De hogy az is marad.