A bomlás virágai

PUBLICISZTIKA - LX. évfolyam, 46. szám, 2016. november 18.

A BME már a ’30-as években is „műszaki és gazdaságtudományi egyetem” volt, és jóllehet a minden hazai egyetemet érintő szovjet mintájú nagy átalakítások után „műszakira” korlátozták, a mérnökök számára szükséges gazdasági képzés egyre fontosabb lett, így a ’80-as évek végére a műszaki oktatás „kiegészítő és háttérterületei” szervezeti keretet kaptak egy természet- és társadalomtudományi karban, amely azután 1998-ban vált széjjel a ma is fennálló két nem mérnöki karra, s lett a BME az ország egyik legnagyobb és legjobb felsőoktatási intézménye.

Még fél éve sincs, hogy az ÉS-ben felidéztem egy régi következtetésemet, amely szerint Magyarországon gyakorlatilag egy állami egyetem van, sok-sok kampusszal Soprontól Békéscsabáig (Egyetem Felcsúton, 2016/28., júl. 15.). Akkor a szombathelyi karoknak az ELTE-be való integrálása váltotta ki bennem ezt az emléket. Álmomban sem hittem volna, hogy a helyzet még ennél is tovább „fokozható”.

                                                                                               

A magyar tenger

Október vége óta tart a forrongás a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen (BME). Röviden az a tét, hogy a „gazdaságtudományi” benne marad-e a nevében, vagy sem. Hosszú történet vezetett azonban idáig, és benne lakik nemcsak a sötétség, hanem mint cseppben, az egész magyar tenger is.

Történt, hogy tavaly új rektort választott az egyetem, egy kiválóan dekorált akadémikust, aki méltán lehetett vezetője az ország egyik legjobb egyetemének, melynek nyolc karából hat mérnöki tudományokat oktat, egy további a matematikai, fizikai, kémiai stb. ismereteket oktató Természettudományi Kar, a nyolcadik pedig a kérdéses szót a nevében foglaló Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar (GTK). Ezzel egy időben a GTK korábbi dékánja lemondott, és a kar új dékánja az egyetem egy korábbi rektorhelyettese lett, aki pénzügyes lévén e funkciójában többek között az intézmény gazdasági szabályozóit is segített kidolgozni. Az elmúlt másfél tanév vezetett el egy olyan konfliktusig, amilyen eddig ismeretlen volt a hazai felsőoktatásban, különösen annak egyik zászlóshajójában.

A konfliktus eredete korántsem meglepő: a magyar egyetemi szférát megfosztották  a tisztességes normatív állami támogatástól, ami nélkül az alapfunkciókat nem lehet ellátni. A korábbi, elegendőnek már akkor sem nevezhető háromosztatú (hallgatói, tudományos, fenntartási) finanszírozásból egy összevonás következtében egységes hallgatói „normatíva” lett, de lényegében bázisalapú maradt. Ráadásul a tárca – a „Magyarország Egyetem” hűbérura – kiismerhetetlen alapon osztogatja az állami támogatású helyeket, illetve állapítja meg a (költségtérítéses diá­kokat is magában foglaló) maximális hallgatói kapacitásokat, azaz a felvételi keretszámokat, sokszor előnyben részesítve az egyházi egyetemeket az államiakkal szemben a keretek intézményekhez rendelésében.

És mindezt olyan körülmények között, amikor hamis premisszákra hivatkozva a gyászos emlékű 2011-es Széll Kálmán-terv jóvoltából e területről jelentős forrásokat vontak ki, melyeket ugyan mostanában apránként visszacsepegtetnek, és erről nagy hangon kijelentik, hogy „növekszik a felsőoktatás támogatása”. Márpedig ha nincsenek világos, egyértelmű és rentábilis gazdálkodást lehetővé tévő normatívák, akkor egyedi alkukra van szükség a tárca és az intézmények között, mint azt már sokan és sokszor megírtuk. És csak rá kell nézni az OECD statisztikáira, miként azt a Teljesítmény helyett címek és rangok című, vele készült interjúban Polónyi István is megtette (ÉS, 2016/44., nov. 4.), hogy lássuk, hol tartunk az országok rangsorában.

Az egyetemek vezetői a különféle és gyakran változó betűszók (TÁMOP, GINOP, EFOP stb.) alatti pályázatos EU-forrásokért kilincselnek, hogy betömhessék a lyukakat, de ezek az EU-szabályozások miatt kiszámíthatatlanul nyílnak meg, továbbá „pántlikázva” érkeznek, tehát rájuk támaszkodva normális költségvetést nem lehet tervezni. Ezek után marad az intézmények saját bevétele, a tandíjas (bocsánat: tandíj nincs, csak költségtérítés) oktatás, a kutatási pályázatok, az ipari szerződések, a cégektől kapott megbízások. Ezekre pedig az egyetem jókora rezsit vet ki, hogy ki tudja fizetni a villanyszámláját, az oktatáshoz szükséges eszközöket, például vegyszereket, nyomtatópatronokat, a (már nem a bér-, hanem a dologi költséget terhelő) takarító kft.-ket és vállalkozókat, valamint fedezze egyéb kiadásait.

 

Legyen lakógyűlés!

A BME már a ’30-as években is „műszaki és gazdaságtudományi egyetem” volt, és jóllehet a minden hazai egyetemet érintő, szovjet mintájú nagy átalakítások után „műszakira” korlátozták, a mérnökök számára szükséges gazdasági képzés egyre fontosabb lett, így a ’80-as évek végére a műszaki oktatás „kiegészítő és háttérterületei” szervezeti keretet kaptak egy természet- és társadalomtudományi karban, amely azután 1998-ban vált széjjel a ma is fennálló két nem mérnöki karra, s lett a BME az ország egyik legnagyobb és legjobb felsőoktatási intézménye.

Csakhogy minden egybehangzó információ szerint a mérnökkarok hallgatói létszáma az ipari növekedésben bízó kormányzat erőteljes támogatása és ösztökélése ellenére enyhén csökken vagy stagnál, miközben a GTK-é meredeken emelkedik, s ettől aztán a GTK saját bevétele nő, azaz még jobban is nőhetne, ha az egyetem nem fölözné le. Ugyanakkor a mérnökkarok panaszkodnak, hogy a műszerbeszerzések, pályázatok utáni rezsi a GTK‑t nem érinti, tehát ők jól járnak, ráadásul a tandíjas hallgatók utáni bevételekből sokkal magasabb oktatói fizetéseket tudnak adni. Amire a GTK oldaláról az a válasz, hogy a mérnökprofesszorok pedig a megbízási pénzekből duplázhatják meg a fizetésüket.

Egy ilyen helyzetben, amikor a hagyományai és kiemelkedő tudományos teljesítménye miatt erősebb, de gazdaságilag sérülékenyebb hét kar áll szemben az egyetem fő profiljától kissé idegen, de belőle kinőtt, dinamikusan fejlődő és financiálisan igen eredményes GTK-val, bizony tárgyalni kellene és mindkét részről engedményeket tenni. De mint látni fogjuk, a magyar tengerben még egy zászlóshajó is inkább a zátonynak veszi az irányt.

A nyilvánosan hozzáférhető információk szerint a nyáron a GTK néhány vezetője informálisan leült az ELTE (nem rektori szintű) képviselői­vel beszélgetni, és ez alkalommal egy esetleges „átigazolás” is szóba került, amit a beszámolók szerint nem is a GTK oldaláról vetettek föl. Majd augusztus végén a dékán jelezte, hogy egy vezetői értekezleten szeretnének a gondjaikról tárgyalni, de amikor erre nem került sor, összeállítottak egy tízoldalas panaszlistát, melyet részletesen ismertetni nincs terem, de a lényegét összefoglalom.

Szóltak kiszorított helyzetükről, az „egyenlő bánásmód” hiányáról az oktatói előlépések, a közép- és felsővezetői posztok betöltése, a bizottsági tagságok, a kitüntetési javaslatok, a felvételi eljárások, sőt az egyetem profiljának kommunikációja területén, továbbá arról, hogy nincs egyetlen képviselőjük sem az egyetemi vezetésben, hogy akadályozzák tudományos előmenetelüket, ráadásul egyedül ezen a karon avatkoznak bele, illetve bírálják felül a dékánválasztásaikat és így tovább. És bár kb. 6000 hallgatójukkal a BME egyötödét teszik ki, azzal kell szembesülniük, hogy a szerintük jogos előterjesztéseiket a többi kar 7:1 arányban rendszeresen leszavazza.

A BME Szenátusa október 24-én összeült, de a GTK helyzetjelentését itt sem tárgyalták meg, viszont kiosztottak és megszavaztak egy állásfoglalást, majd a rektor még az ülés során felfüggesztette a GTK dékánját, magához vonva tőle minden intézkedési jogot a kar ügyei­ben. Már ez a lépés is egyedülálló volt a hazai felsőoktatás újabb történetében. És még nincs vége.

Innentől aztán a kármentés helyett az eszkalálódás következett, mintha egy társasházi lakógyűlésen lennénk, nem pedig Magyarország egyik vezető egyetemén. A rektor és a dékán ezután már annyira nem tudott egymással szót érteni, hogy csak közvetítőkön keresztül érintkeztek, vagy még úgy sem. A szenátusi ülésen megszavazott állásfoglalásban ez a fordulat szerepel: „az egyetemnek szüksége van humán  és gazdasági ismereteket oktató és kutató szervezetre, amely egyrészt önálló szakjaival, másrészt a műszaki és természettudományi karokra történő beoktatásaival járul hozzá a magyarországi szakemberképzéshez.”

Némi jóindulattal lehetne ezt úgy is értelmezni, hogy a Szenátus ragaszkodik a GTK-hoz, a dékánból azonban más reakciót váltott ki: mivel a GTK‑t a szöveg nem említi meg, szerinte akár a GTK nélkül is el tudja indítani, meg tudja rendelni a Szenátus a szükséges gazdaság- és társadalomtudományi oktatást, ráadásul a dékán gyanúja szerint a GTK-n kívüli kínálatból. Köztudomású pedig, hogy a GTK számára a mérnökkarokon folytatott „átoktatás” igen fontos bevételi forrás.

A Szenátus azután létrehozott egy tíztagú bizottságot a helyzet kivizsgálására, de egyetlen GTK-beli oktató sincsen benne, ami az egyeztetés sikerét eleve kétségessé teszi. A rektor nyilatkozási tilalmat rendelt el a dékán számára, viszont a Műhely nevű egyetemi online portál felkérésére a dékán a neki és a rektornak párhuzamosan feltett kérdésekre válaszokat adott, amelyek november 4-én megjelentek, és furcsa mód máig láthatók a BME központi honlapján. Majd november 6‑án a GTK hírportálja közölt egy interjút a dékánnal, valószínűleg tovább élezve a helyzetet, illetve a rektor kezében már emelkedő bárdot.

Utoljára egy november 7-i fórumon jelentek meg együtt, de nem egymással beszéltek, hanem a résztvevők kérdéseire válaszoltak külön-külön, amiről – ez is milyen érdekes! – az ELTE online hallgatói magazinjából lehetett megtudni a részleteket. Ebből aztán kiderült, hogy a megegyezés esélye nulla. Itt jegyzem meg, hogy az egész történetben talán az egyedüli pozitívum a hallgatók és szervezeteik hozzáállása az ügyhöz: az eddigi legjózanabb nyilatkozat november 11-i dátummal a BME hallgatói képviseletének a honlapján látható.

A GTK-sok még októberben az államtitkárt is szondázták, hogy támogatná-e a kiválásukat. A válasz, melyet az egyik tévécsatorna is leadott és azután a hírportálok is megerősítettek, ahogy várható volt, dodonai lett: tanulmányozzák az ügyet, de döntés nincsen. Az ránézésre is világos, hogy az ELTE örülne egy jól felfuttatott gazdasági képzésnek, náluk ugyanis csak nyomokban van ilyesmi az egyik karon, a GTK-nak pedig ez a képzés talán a legerősebb oldala, sok fizető hallgatóval plusz két teljes doktori iskolával, aminek a révén még a Budapesti Gazdasági Egyetemet is „verik”, hiszen ott nincsen PhD szintű képzés. A szombathelyi „bevásárlás” után az ELTE egy sokkal értékesebb trófeához jutna, amivel biztosabbá válhatna vezető szerepe a hazai egyetemek között.

Ám a GTK-nak vannak más képzései, illetve tanszékei is, amelyeknek az ELTE-n mind megvan a párhuzamos szakjuk vagy intézetük. Igaz, három különböző karon: a kommunikációnak és a filozófiának a BTK-n, a pszichológiának a Pedagógiai és Pszichológiai Karon, a szociológiának (és a gazdaságtannak) a Társadalomtudományi Karon. A BME GTK-ja azonban együtt akar maradni, ha átkerül az ELTE-re, ráadásul a modern lágymányosi épületüket és a kollégiumukat is megtartva. Tehát ha magasabb fokozatban is, de ugyanaz történne, mint a szombathelyi karokkal: bizonyos képzések megduplázódnának az ELTE-n, tekintet nélkül arra, hogy a GTK-sok szerint náluk mások a hangsúlyok. De ez legyen majd az ELTE gondja, ha és amikor …

Mindeközben az aktorok mintha nem vették volna észre, hogy a helyzet kulcsa nem az ő kezükben van, ők csak megágyaznak egy olyan döntésnek, amelyet az ún. fenntartó, vagyis az illetékes tárca vezetője hoz meg (ha ugyan ő lesz az…), ismeretlen kritériumok és nem létező szabályok alapján. Arra ugyanis, hogy egy kar (vagy egy egész intézmény) átkerüljön egy másik intézménybe, semmilyen formális eljárási rend nem létezik, nincsenek lefektetve róla egyértelmű vagy bármilyen elvek – csupán annyi, hogy a fenntartó dönthet. És ez minden korábbi esetben is így történt, sokszor akár az érintett karok ellenére is – gondoljunk csak a Corvinusról nemrég Gödöllőre került hajdani kertészeti egyetem karaira. Nos, ezért mondtam, hogy nálunk minden állami egyetem csak egy kampusz az egyetlen „Magyarország Egyetem” szervezetében: bármikor áttehető egy másik kampusz felségterületére, vagy akár önállósítható, mint azt a hajdan független Állatorvostudományi Egyetem előbb Gödöllőhoz csatolása, majd visszaállítása vagy az utólag kudarcnak bizonyult gyöngyösi elszakadás mutatja, mert itt a kar a változatosság kedvéért Gödöllőről indult és rövid önálló élete után Egerben végezte – ha végezte.

Hankiss Elemér szokta volt mondani, hogy a konfliktusok hasznosak. Saját tapasztalatom az, hogy a konfliktusok arra jók, hogy kikényszerítsék a megfelelő szabályok kialakítását. Társas kapcsolataink vagy intézményeink működése (szerencsére!) nincsen minden tekintetben szabályozva. A szabályozás igénye akkor merül fel, amikor konfliktus áll elő. Hát akkor íme: a konfliktus megszületett, tessék megalkotni a szabályokat. Persze ugyanazzal a lélegzettel hozzáteszem, hogy egy autokratikus vezetési modellben nincs szükség szabályokra: ott az egyetlen szabály, hogy mindig a főnöknek van igaza.

 

Az egyetem eltrumposodása

Időközben azonban a lakógyűlés eszkalálódott, mert az egyik fél átalakult házmesterré, és elzavarta az egyik lakóközösség által választott közös képviselőt. Vagyis múlt szerdán, azaz november 9-én a rektor nemcsak véglegesen leváltotta a dékánt, hanem váratlan fordulattal megszüntette a munkaviszonyát is. A folyosói hírek szerint a felmondást már két nappal korábban, a fórum előtt aláírta, de akkor még a kancellárnak sikerült lebeszélnie a kézbesítéséről.

A BME központi honlapján látható november 10-i dátumú Nyilatkozatból, amelyet a BME-nek a törvény által nem említett „akadémiai vezetése” (azaz nem a rektora vagy szenátusa) jegyez, arra következtethetünk, hogy a dékánt a kiválás lehetőségét felvető tárgyalásai, illetve a kommunikációs tilalom megszegése miatt mozdították el.

Nem tudom, szokta-e forgatni a rektor minden költségvetési munkahely vezetőjének kötelező olvasmányát, a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvényt (Kjt.), de tartok tőle, hogy ha igen, akkor valaki még idejekorán kitépte belőle a vezetői megbízás visszavonásáról, valamint a munkavállalók rendes vagy rendkívüli felmentéséről szóló részeket, s ezért követett el olyan szarvas hibákat, amelyekkel egy kezdő munkajogásznak is vidám perceket szerezhetett.

Kezdjük azzal, hogy a Kjt. kommentárjai expliciten megemlítik azt a precedensszerű bírósági döntést, hogy „a dékán megbízását a rektor akkor vonhatja vissza, ha kikérte a kari tanács véleményét”, amire esetünkben nyilván nem került sor. A vezetői megbízás visszavonása továbbá nem szünteti meg a közalkalmazotti jogviszonyt, vagyis a dékán oktatói állása megmarad. Az abból való felmentése ettől független és más feltételek alá esik, például – szemben a vezetői megbízás esetével, amikor is csak kérésre kell indokolni – itt kötelező indoklást adni, ami nyilvánvalóan nem lehet azonos a vezetői megbízás alóli felmentés feltételezett fenti indokaival. Márpedig a dékánnak díjakkal és kitüntetésekkel magasan elismert és a hallgatók által is nagyra értékelt oktatói munkája ellen aligha lehet kifogást emelni. A szilencium pedig, amit a rektor elrendelt, ha egyáltalán törvényes volt, akkor csak a dékánra vonatkozhatott, az oktató szólásszabadsága aligha korlátozható. Annyi biztos, nem lesz könnyű dolguk a rektor jogászainak majd a bíróságon.

Nem beszélve arról, hogy még a vadnyugati kocsmákban sem volt szokás a kártya- avagy tárgyalópartnerünket figyelmeztetés nélkül lelőni. De ha már vadnyugatról van szó, Amerikát több ponton is felidézi a mi történetünk. Az első hírek alapján például arra is lehetett gondolni, hogy a GTK dékánja olyan játszmát kezdeményezett, amelyet én az USA-ban ismertem meg. Amikor ott egy professzor kevesli a fizetését, akkor valódi vagy „fal” tárgyalásokba kezd egy másik egyetemmel, hátha azok többet ígérnek neki. Amennyiben a tárgyalás valódi, és a másik egyetem ráígér a bérére, akkor visszamegy a saját dékánjához, és választás elé állítja: vagy ad neki (valamivel) többet, vagy otthagyja őket. Ha azonban csak egy baráti szívességet kért a másik egyetemen vezető pozícióban lévő kollégájától, és ezt használja alkualapnak, akkor bajba kerül, ha a saját dékánja lehívja a blöffjét, és megmondja neki, hogy nincs több pénze, menjen el nyugodtan.

Az a gyanúm, hogy, mivel a GTK dékánja az ELTE rektora szerint sem tárgyalt vele, a dékán az „átigazolást” kezdetben nem gondolta komolyan, csak puhatolózott, ami – szemben a BME rektorának az állításával – legfeljebb barátságtalan gesztus, de nem jogellenes, ugyanis a törvény kimondja, hogy az átalakulást, esetünkben a kar kiválását „az intézmény (…) szervezeti egysége (…) önállóan is kezdeményezheti”. De ahelyett, hogy a rektor, illetve a BME vezetése tárgyalt volna a GTK-val, az ügyet hatalmi kérdéssé alakította át, és ezzel mintegy lehívta a dékán blöffjét, és rákényszerítette a kart, hogy most már komolyan kezdeményezze a kiválást.

Amerikai barátaim írják, hogy Trump megválasztása után a nagy többséggel ellene szavazott Kalifornia lakói azt fontolgatják, hogy kilépnek az USA-ból, EU-beli kollégáim pedig már körleveleket küldözgetnek, hogy amerikai professzorok érdeklődnek, milyen lehetőségeik vannak a mi földrészünkön, mert az új korszakot nincs kedvük odahaza személyesen megtapasztalni.

Azt ugye mégsem mondhatom, hogy Amerika BME-sedik.

 

Nomen est omen

Végül két tanulság. Az egyik, hogy a nálunk szinte már megszokott, sokszor oda-vissza ingázó „átigazolási” eljárásokról hosszas felsőoktatói pályám során más országokban nem hallottam, csak olyanról, hogy több intézmény egyesül, vagy egy monstre egyetem kisebb egységekre bomlik, és azok önállóan élnek tovább. Ám a másik tanulság fontosabb: álmélkodva állok ama jelenség előtt, hogy szakmájukban bizonyítottan szuperintelligens emberek egymás álláspontját nem tudják figyelembe venni, képtelenek jogos vagy vélt sérelmeiket félretenni, és a közös ügy érdekében egymással kompromisszumot kötni, vagy ha már nem értenek szót egymással, legalább egy mindkettejük számára elfogadható közvetítőt találni, aki a két felet meghallgatja és ráveszi, hogy intézményük és az ott dolgozó, hasonlóan intelligens emberek javát szolgálják.

Meggyőződésem ugyanis, hogy a BME a jelen karaival jól van összerakva, kívülről nézve jól fedi le a képzési területeit, a karokon folyó oktatási irányok megfelelően egészítik ki egymást. De a lakógyűlés kocsmai verekedéssé vált, melynek során ráborították az asztalt a másik félre, lövöldözés közben pedig hallgat a józan ész…

Trumptól vagy a példaképének tartott Putyintól pedig azt szoktuk elvárni, hogy tárgyalások helyett inkább odacsapnak egyet az erő pozíciójából. Az angol trump szó egyébként magyarul annyit tesz, hogy „adu, ütőkártya”.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 50. szám, 2017. december 15.
LXI. évfolyam, 45. szám, 2017. november 10.
LXI. évfolyam, 42. szám, 2017. október 20.
Élet és Irodalom 2018