Csoóri Sándor és az Irodalmi Ujság

Kegyetlen szigorral aratott 2016‑ban irodalmi életünkben a halál. Elment Nobel-díjasunk, Kertész Imre. Halálos ágyánál még ott ült Esterházy Péter, de nem sokkal azután, hogy őt is elbúcsúztattuk, felkerült a veszteséglistára irodalmunk harmadik nagy halottja, Csoóri Sándor.

Csoórit, akiről most szólni kívánok – mindenekelőtt nemzeti költőként, a népi mozgalom utolsó, igazán jelentékeny képviselőjeként – „a nemzet rebelliseként” (Vasy Géza) tisztelték és búcsúztatták. Életművét, mintegy folytatva a korábbi, főként fiataloknak szánt Csoóri-breviárium (Eötvös Kiadó, l988) hagyományát – „magyarságképünk törzsanyagának tekintették”. Temetésén nemcsak Illyés Gyula örökösét, de a nemzet, sőt a kormány halottját is búcsúztatták. Ezt a besorolást, rangot, talán nem is nagyon sokára árnyalni fogja az irodalomtörténet. Mégis, személyes élményem és tapasztalataim alapján én már most úgy érzem, érdemes lenne – szinte a költő ravatala mellett – a hivatalossá kanonizált portrét kiegészíteni. Ezért és nem a meghökkentés szándékával választottam búcsúztatóm címét. Vitázva mindazokkal, akik Csoórinak az Irodalmi Ujság szerkesztőségében eltöltött két évét (l953–54) azóta az irodalompolitika jegyében és nevében előszeretettel tették zárójelbe. Volt orgánum, amely a most lezárt életút állomásai között meg sem említette, „kifelejtette” a pályakezdés a későbbiekben kevésbé hangoztatott körülményeit. Holott ennek rendkívülisége már az ötvenes évek elején legendává, irodalomtörténetté fényesedett. Számomra, aki az l953‑ban induló poétának nemcsak nemzedéktársa, de az Irodalmi Ujság szerkesztőségében kollégája, sőt szobatársa is lehettem, az ismeretlen, égő szemű ifjú váratlan megjelenése a szerkesztőségben azóta sem felejthető emlék. Amit tagadhatatlanul beárnyékolt, megzavart Csoóri pályájának némely – főként ideológiai, politikai – kanyarja. Felidézni a közös múltat is csak akkor mertem, amikor az ezredforduló hajnalán könyvet terveztem és írtam az Irodalmi Ujságról (Az Irodalmi Ujság könyve, Széphalom Könyvműhely, Új Kézirat Kiadó, 2001.)

Harminchét évvel megismerkedésünk után többek szerint megkésett merészség volt megszólítani a hajdani, indiai hercegre és lobogó lelkű kamaszra egyszerre emlékeztető, immáron a politikai paletta túlsó oldalára került, mákos hajú, megállapodott főszerkesztő urat. Aki addigra már túl volt a Magyarok Világszövetségében viselt, sokunk által nagyon is vitatható teljesítménnyel zárult stallumon, viszont főszerkesztőként vállán viselte a Hitel ezer gondját. Barátok figyelmeztettek: nem biztos, hogy ez a hivatalos protokolláris megbecsülésben részesülő (de már nem annyira olvasott) poéta szívesen emlékezik vissza az Irodalmi Ujságnál töltött, számomra gyönyörűséges, de később valamennyiünk számára inkább viharosnak bizonyult pályakezdésre. De a hajdani kolléga, örömömre és az első telefonhívásra, igent mondott.

Sok év után a Lukács cukrászdában beszélgettünk arról, hogy amikor betegsége miatt abba kellett hagynia egyetemi tanulmányait, a falujában tapasztalt elkeserítő viszonyok hatására, úgymond „tehetetlenségében” kezdett el verset írni. Híradásnak szánta övéi nyomorúságáról. A jobbnak ítélt verseket abban a reményben küldte el a fiatalok folyóiratának, az Új Hangnak, hogy az ott dolgozó barátok, Sipos Gyula és Tóth Sanyi csak nem dobják a szemétkosárba. A válasz azonban az volt: „ne merjek ilyen verset írni, mert megüthetem a bokámat”!

„Tanácsuk azonban nem tartott vissza – idézte fel később Csoóri.  – Ellenkezőleg: legjobbnak gondolt verseim – köztük a falu nyomorán lamentáló Röpiratot elküldtem a Csillagnak és a személyesen életemben csak egyszer látott, de életműve alapján végtelenül tisztelt és példaképként becsült Illyés Gyulának. Már nem is a közlés reményében, csak azért, hogy megtudja, hogyan látja a világot az ötvenes évek elején egy paraszti sorból jött fiatal költő. Váratlanul ért, hogy nem sokkal később Király István, aki azért emlékezett a beküldött versekre, behívatott a Csillag szerkesztőségébe. Meghökkentő volt, hogy ott ültek velem szemben az akkori »nagyok« – Szabolcsi Miklós, Szabó Ede és Ungvári Tamás –, és felszólítottak, hogy olvassak. Ők meg hallgatták. Szinte lebegtem az örömtől, amikor a szerkesztő ott helyben közölte, hogy elfogadták közlésre az anyagot. Az ígéret hamarosan majdnem teljesült is. Csak akkor lepődtem meg, amikor a nekem kiküldött korrektúrából éppen a legfontosabb versem, a Röpirat hiányzott. Reklamálni szerettem volna, de akkor már hiába telefonáltam – nem sikerült Királlyal beszélnem. Kiderült, hogy a szerkesztő Ungvárira lőcsölte a kellemetlen tárgyalást, aki tiszte szerint meg is akart győzni, hogy nyugodjak bele a szerkesztői döntésbe – »ilyen az élet«. Időközben azonban az történt, hogy Molnár Miklós, aki nem is tudom, honnan hallott a Röpiratról, egy munkatársával felhívatott, hogy ő szívesen elolvasná.

Akkor jártam először az Irodalmi Ujság szerkesztőségében.” (Akkor találkoztunk.) A nagy tekintélyű, Csoóri számára idegen szerkesztők, Molnár Miklós és Illés Béla úgy döntöttek, hogy ők vállalják a verset, és le is adják a következő számban. „De azért jó lenne – tették hozzá –, ha írnék egy másikat is, amiből kitetszik a remény, hogy ez a valóság előbb-utóbb megváltozik.”

Ez a biztatóbb kompromisszum valójában jellemző volt a sztálinistának indult, de Nagy Imre kormányprogramjának lendületében irányt váltott lap szerkesztőségi gyakorlatára. De ami igazán meglepő és izgalmas volt – és nem csak Csoóri életében járt elhanyagolhatatlan következményekkel –, hogy Illés Béla ott és akkor azt is megkérdezte „felfedezettjétől”, nincs‑e kedve a lapnál dolgozni. Aki – érthető módon, sőt természetesen – boldogan mondott igent.

A Londonban élő Sárközi Mátyásnak tűnt fel, amiről a későbbiekben itthon kevés szó esett, hogy „nem annyira az Új Hang, mint a Nagy Imrét nem különösebben kedvelő Illés Béla Irodalmi Ujságja, valamint a két vaskalapos: a Király István és Szabolcsi Miklós által szerkesztett Csillag volt az új kormányprogram szellemének leglelke. A Csillag nemcsak az addig mellőzött párton kívüli íróknak, hanem az új helyzet problematikájával vívódó Csoóri Sándornak is bő közlési lehetőséget biztosított (A bizarr évei, Kortárs Kiadó, 2009., 127. o.). Vitatható, hogy a Csillag szerepénél nem fontosabb-e a pályakezdőnek kaput, utat nyitó Irodalmi Ujságé, de ezt döntsék el a nálam elfogulatlanabb kutatók.   

Beszélgetésünkben a lapnál töltött, viszonylag rövid idő élményei közül a legemlékezetesebbnek azt említi Csoóri, hogy a forradalom napjaiban ő adhatta Illyés Gyula kezébe a lap november 2-i számát, benne az Egy mondat a zsarnokságról azóta klasszikusként olvasott, „,korrigált” szövegével. Én magam Csoóritól hallottam először az évekkel korábban írott és a közlés reménye nélkül is rettenetesen fontos vers eltérő szövegváltozatairól. A magyarázat, hogy az eredeti szöveget nem kézirat, hanem az emlékezet őrizte. Csoóritól tudtam meg, hogy a sokszakaszos poémát Illyés és Flóra asszony is azonnal megtanulta kívülről, és a költő a forradalom alatt Miskolcon emlékezetből írta le az első szakaszokat, és csak Pesten adódott lehetősége a befejezésre. Csoóri tudomása szerint ő már ezt a kétszeresen korrigált szöveget adta át közlésre az Irodalmi Ujságnak. Lényeges, hogy rajta kívül kizárólag a költő felesége javíthatott a szövegen. De szerepelt Csoóri emlékei között, hogy a Gorkij fasorban találkozott Bibó Istvánnal és Erdélyi Józseffel is. Jellemző módon az utóbbi szemére is hányta a fia­tal pályatársnak, hogy miért Illyést, és nem őt választotta példaképnek, aki pedig „csak egy zabigyerek”.

Az olvasó, aki az immáron csak a sajnálatosan lezárt életrajzokat és életműveket ismerheti, remélhetően számon tartja azt is, hogy Illyés Zámoly küldöttének a francia költészetet, Európát is jelentette.

Arra a kérdésemre, hogy költői pályája szempontjából mit jelentett Sándor számára az Irodalmi Ujság, cseppet sem meglepő az az őszinte válasz, hogy természetesen örült, amikor a tekintélyes kritikus, Nagy Péter, rögtön az első versek közlése után nyilvánosan mellé állt az Irodalmi Ujság hasábjain, de hát ki sejtette még akkor, hogy a dicsérő bírálat szerzője Borisz fedőnéven nem a magyar költészetet, hanem az ÁVH-t szolgálta?

Ifjú kritikusként, a magam naiv és lelkes módján, irodalomtörténeti távlatot kutatva írtam az Irodalmi Ujság hasábjain a „Szigorú korban éltünk” ítéletéről, a lírai emberábrázolás gazdagságáról. Amikor a Zámolyból érkezett parasztfiú kimondta, hogy „nem láttam eddig azt, amit látok”, mintha ezzel – és a versekkel – az aszfalton nőtt társai szemhatárát is kitágította volna! (F. A.: Százezer szó forradalma, Nők Lapja, 1989. nov. 11.) De azért nem mellőzhető Csoóri emlékei közül az az irodalomtörténeti adalék, hogy a legfontosabb kritikát Csoóri Ady mentorától, Földessy Gyulától kapta. A nekem adott interjú utolsó passzusa, hogy igazi költővé avatásának azt érezte, amikor Földessy Gyula bácsi megírta, hogy igazak ezek a versek – de nem olyan nagyon jók! Ady kritikusától tanulta meg, hogy a kimondott (politikai) igazság – nem azonos a költészettel. (Akkor voltunk fiatalok, Az Irodalmi Ujság könyve.)

Most, amikor a költő helyét keressük, érdemes bekukucskálni a Belvárosi Kávéházba, ahol a Csoórival együtt ülő, vitázó fiatalok találkoztak. Felidézni, amikor még egymásnak feszülő szekértáborok helyett barátok vitáztak, és a népi mozgalom harcos hívei Konráddal és Hernádival, Sárával és Jancsóval együtt, a demokratikus ellenzék táborában keresték a jövőt. Csoóri leendő monográfusára vár az életmű csúcsainak és az életút kanyarjainak és kátyúinak felfedezése is. Már csak azért is, mert Csoóri emlékeit idézve élete végén maga sem az eltemetett tegnapok világába menekült, és sokunk személyes emlékezete szerint később, még a rossz tanácsadók hatására bejárt tévutak felismerése után sem tagadta, hogy a baloldali kötődésű Irodalmi Ujság szerkesztői bocsátották szárnyra.