A felsőoktatás vidám nyara

PUBLICISZTIKA - LX. évfolyam, 38. szám, 2016. szeptember 23.

Nemrég itt járt egy régi külföldi barátom, aki hosszú ideig volt egy amerikai egyetemen professzor. A „tanszéket”, amelyet angolul chairnek hívnak, és egyébként pontosabban csupán egy professzori státusz a szükséges kiegészítő járulékokkal (könyvvásárlás, utazási támogatás stb.), egy gazdag adományozó alapította apja emlékére, akinek a nevét a professzori cím megörökíti. A tanszékkel csak az volt a baj, hogy hiába került egy egyébként kiváló egyetemre, ha ott semmi hagyománya, könyvtára, kapcsolódási lehetősége nem volt az adott szakmában. Meg is kérdeztem a barátomat, hogy akkor miért oda helyezte az alapítványát a hálás gyermek. „Hát mert ő maga ott tanult” – volt a válasz. Amerikában ugyanis nagy hagyománya van az alumni, a végzettek részéről az anyaintézményük iránt elsősorban anyagiakban kifejezett hálájuknak: évente nagy adományozónapokat szerveznek, egész iparágat hoztak létre, az intézményekben pedig nagy létszámú ún. fejlesztési irodákat működtetnek az üzletág menedzselésére, hiszen ez a tevékenység az egyetemek egyik legfontosabb bevételi forrásává vált.

 

Mit támogassunk?

Hálás adományozók nálunk is vannak. Nemrég írta meg a HVG, hogy Kecskeméten 15 milliárd forintból hozzák létre az új egyetemi épületegyüttest, hogy a gazdasági képzésben alternatívát nyújtson a nálunk (és másutt) elterjedt oktatási irányokkal szemben. Annyiban ez valóban hasonlít az előbb ismertetett esetre, hogy a gazdasági képzésnek Kecskeméten sem volt nagy hagyománya, tehát a nulláról kell kezdeni, és a majd nyilván gyönyörűvé varázsolt épületbe a meglévő kínálatból toborozni az oktatókat. Abban viszont a kecskeméti karlétesítés jelentősen eltér az amerikai történettől, hogy ott a gazdag alapító saját vagyonából áldozott (dollár)milliókat a tanszékre, míg nálunk erre a célra a mi saját vagyonunkból áldozott a Magyar Nemzeti Bank elnöke, aki az MNB nyereségét, vagyis a jogerős bírósági ítélet alapján közpénzt fordított alapítványai kistafírozására.

A Kecskemétre szánt 15 milliárd persze nem olyan nagy összeg a 160 (az államtitkár szerint 240) milliárdos éves felsőoktatási költségvetéshez képest, de az a 250 milliárd, amit az MNB-ből az alapítványaiba kicsatornázott a máséból nagylelkű elnök, azért már jócskán versenyképes a felsőoktatás szerkezeti és tartalmi megújítására szánt – és a zérushoz konvergáló – hazai (tehát nem az esetleges és koncepciótlanul szétosztott EU-s) forrásokhoz viszonyítva.

Az évekkel ezelőtt megpendített és végső soron dicséretes miniszterelnöki szándék, miszerint kell hogy legyen magyar egyetem a legjobb 200 (!) között, nem azáltal fog megvalósulni, hogy most Kecskeméten megindul az „unortodox” gazdasági képzés, vagy hogy – és nyilván Kecskemét számára is – Pécsett hasonló irányban elkötelezett „geopolitikai” doktorokat bocsátanak majd ki (szintén a mi pénzünkből), illetve hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem bekebelezi az egyik legjobban sikerült és nagy látogatottságú új múzeumunk, a Természettudományi épületét, miközben az NKE-nek számos telephelye van még városszerte, amelyekbe, ha netán felszabadulnának, az elzavart múzeum aligha tud majd beköltözni.

Új lökést a nemzetközi rangsorokban rendületlenül lefelé csúszó felsőoktatásunk csak úgy kaphat, ha legjobb intézményeink és/vagy képzéseink kiemelt finanszírozásban részesülnek. Volt erre már korábban is kísérlet – és kormányokon átívelő módon –, de a pluszpénzek vagy nagyon csekélyek voltak, vagy „pántlikázva” jöttek, olyan EU-forrásokból, amelyek nem tették lehetővé a hosszú távú hatás megvalósítását.

Az idei kismértékű, 15 százalékos béremelés, amelyet két lépcsőben ennél jóval kisebb, 5-5 százalékos további emelések követnek, a hazai fizetéseket aligha fogja versenyképessé tenni abban a nemzetközi környezetben, amelyben a magyar felsőoktatásnak helyt kell állnia. Márpedig, mint ezt már többször is kifejtettem, ha az agyak vándorlása csak az egyik irányban valósul meg, attól nem a magyar felsőoktatás újul meg. Egyetlen kivételként lehet említeni a rendkívül sikeres Lendület programot (és a lassanként beinduló posztdoktori ösztöndíjrendszert), amely sok kiváló fiatal tudóst hozott haza, illetve tartott itthon – kiemelt fizetéssel és rendkívül vonzó kutatási feltételeket teremtve számukra, aminek meg is lett az eredménye, például az európai kutatási térség kiemelt pályázatain. De vegyük észre, hogy a Lendület nem a képzést, hanem a kutatást támogatja, s ettől a laboratóriumi készleteket vagy a másolópapírokat továbbra sem lehet könnyebben beszerezni.

Igenis a nagy vezető egyetemeket kell kiemelten támogatni, mert ott megvan az a „kritikus tömeg”, amelynek helyzetbe hozásával, vagyis a nemzetközileg jegyzett kutatások, képzések extraösszegekkel való finanszírozásával rövid idő alatt jelentős eredményeket lehet elérni. Ezt a költségvetési pluszt pedig érdemes hosszú távú befektetésnek tekinteni, hiszen a jó egyetemre a külföldi fizető diák magától jön, és magával hozza a tandíját. (És akkor nem kell rendkívüli és talán szabálytalan díjakat behajtani rajtuk, mint azt a napokban a Magyar Nemzet a szegedi egyetemről kiderítette.)

Ez a vonat még nem ment el, de nemsokára csak távolodó piros lámpáját láthatjuk. Kedvenc szegedi egyetemem például büszkén tudatja honlapján, hogy „a hazai egyetemek közül továbbra is előkelő helyen szerepel: a brit QS World University Rankings 2016/2017 rangsorában az SZTE az 501–550. helyezést érte el, ami az összes vizsgált egyetemet tekintve a legjobb 13 százalékba való tartozást jelenti”. Tény, hogy Szegedet a legjobbnak minősítették a listára felkerült, most már nyugodtan mondhatjuk: visszatérő hat hazai egyetem közül (Szeged, ELTE, Debrecen, továbbá a „700-asok” között betűrendben a BME, a Corvinus és Pécs). De a legjobb 13 százalékot csak akkor tudjuk a helyén értékelni, ha arról is tudomást veszünk, hogy nemcsak a cseh, a lengyel, a litván vagy az észt egyetemek között vannak a mieinknél esetenként sokkal jobbak, de Minszk és Tartu mellett Kazahsztánban akár három is. Lapzártakor jött ki az ARWU úgynevezett sanghaji listája, ahol eddig mindig volt néhány magyar egyetem, kezdetben még a legjobb 250-ben is, tavaly már csak az ELTE és Szeged az 500-ban, az idei rangsorba pedig egyetlen magyar egyetem sem fért be. Szomorúan nyugtázom, hogy tavalyi jóslatom valóra vált.

Ezzel szemben az államtitkár arról nyilatkozik a HVG-nek, hogy „a vidéki főiskolák néhány éven belül akár a legnagyobb tudományegyetemek versenytársaivá is válhatnak”, továbbá hogy a professzorok körében „az váltotta ki a zúgolódást, hogy ezek az intézmények (...) most már egy ligában játszanak az egyetemekkel”. Egy ligában? Talán inkább egy névsorban. Mint a Barcelona és a Mezőkövesd – végül is mindkettő nevében ott az „FC”.

Egyetlen illusztráció: az egyik új egyetem rektora, aki a PhD-jét „a tudományok doktora” címmel tünteti fel, az MTA publikációs adatbázisában 12 folyóiratcikkel szerepel – ebből hét a helyi főiskola kiadványában jelent meg; a 6-7 társszerzővel jegyzett összesen hét könyvét is mind a főiskola kiadója nyomtatta ki; összesen 28 tanulmánya (12 angolul, 16 magyarul) kivétel nélkül a saját maga (társ)szerkesztésében kiadott könyvekben található.

Mi ilyen ligában játszunk.

 

Fogjunk professzort!

Egyik múltkori írásomban (Egyetemek a rendszerben, ÉS, 2016/25., jún. 24.) emlékeztem meg a sajátos eljárással akkreditált veszprémi doktori iskoláról, amelyben több külföldön teljes állásban dolgozó professzor foglalkoztatását hagyták jóvá annak ellenére, hogy ilyesmit hazai vonatkozásban a szabályok tiltanak, és a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság (MAB) sem engedett meg eddig.

Abban a cikkemben arra is utaltam, hogy a veszprémi precedenst követni fogják, bár azt nem sejtettem, hogy ilyen gyorsan. A szeptember 1-jével kinevezett új egyetemi tanárok között egy régi ismerős nevét is megtaláltam. Az illető az előbb említett Lendület program egyik első nyertese volt, de mivel épp akkor pályázott egy német egyetem professzorátusára is, a Lendületről kénytelen volt lemondani. A magyar tudományossággal azonban kapcsolatban maradt, amit ez a mostani kinevezése is bizonyít.

A veszprémi mintát azért idézi föl ez a hír, mert az eredetileg az USA-ból hazatért kiváló tudóst arra a budapesti egyetemre nevezték ki, amelynek már több fordulóban (és különféle kombinációkban) sem sikerült a hatósággal elfogadtatnia egyik doktori iskoláját. A nyilvánosan hozzáférhető dokumentumból kikövetkeztethetően utoljára azért, mert egyik – nemzetközileg is jegyzett – törzstagjelöltje további két ország két egyetemén is főállású egyetemi tanár. Erre a körülményre az említett dokumentum ezekkel a szavakkal nem hivatkozik, de mivel az adott tudományágban törzstagnak jelölt másik, hazai professzorral szemben ilyen kifogás nem merülhet fel, csakis ez lehetett a kizáró ok.

A történet komikumát az adja, hogy a – korábban a veszprémi doktori iskola fellebbezését elfogadó, majd elnöke lemondása miatt háromból kéttagúvá redukálódott – Felülvizsgáló Bizottságnak a tudományterületileg illetékes tagja éppen ennek az érintett egyetemnek a vezető oktatója és tervezett, de eddig elutasított doktori iskolájának reménybeli törzstagja. (Arra gondolni sem merek, hogy a furcsa veszprémi döntésben esetleg az is közrejátszott, hogy saját egyetemének hasonló ügye évek óta húzódik a MAB eljárásaiban. Persze az is kérdéses, hogy ha a saját egyeteme fellebbez egy döntés ellen, akkor összeférhetetlensége miatt az FvB egyetlen maradék tagja hozza-e meg a döntést.)

Mivel pedig Veszprémben megszületett a precedens, semmi akadálya, hogy most már akár mindkét külföldön főállásban lévő professzort szabályos törzstagként fogadja el a MAB – tekintet nélkül arra, hogy valóban ugyanolyan intenzíven vesznek-e részt a képzésben, mint a csak egyetlen doktori iskolában foglalkoztatható magyar kollégáik, illetve hogy mennyire diszkriminatív ez az eljárás a hazai intézményekben oktató összes többi tanárral szemben, akiknek meg van tiltva, hogy párhuzamosan két egyetem doktori képzésében kötelezzék el magukat törzstagként.

Persze tudjuk, hogy kiváló külföldi kollégáink sokszor csak a saját országukban alacsonyabb kötelező nyugdíjkorhatár miatt készülnek előre a gondtalan évekre, amikor is kinti nyugdíjukat egy magyar professzori fizetéssel egészítik majd ki – mert a magyar fizetés nyugdíjpótléknak még elmegy.

 

Dékánkeringő

Kezdő oktató koromban több kollégám is sértetten morgolódott, mert a szegedi bölcsészkarra a filozófia, pontosabban a „marxista” tanszékről nevezték ki a dékánt. (Magának a dékánnak a filozófusi munkássága is kiérdemelt jó pár mulatságos anekdotát, de ez most nem tartozik ide.) Hiába volt a BTK épületében a filozófia tanszék, továbbá hiába számított a filozófia akkor is – legalábbis a tárgy múltját ismerők számára – a bölcsészettudományok közé, Szegeden formálisan ún. „központi”, azaz közvetlenül a rektor alá rendelt intézethez tartozott, amely minden karon hirdette kötelező kurzusait. Más szóval a kar nem saját oktatói közül „választotta” vezetőjét.

Ez jutott eszembe, amikor azt láttam, hogy az egyébként igen jó színvonalú katolikus bölcsészkar új dékánját a Hittudományi Karról „importálták”, méghozzá éppen a teológiai doktori iskola vezetőjét, aki persze mind tanszék-, mind iskolavezetői stallumát is megtartja ott. A sémi filológia oktatójaként a bölcsészet számos területe a kisujjában van, továbbá rektori főtanácsadóként nyilván tisztában van az egész egyetem működésével, de a kívülálló szemével nézve mégis meglepő, hogy a sok rangos professzort felsorakoztató bölcsészkar nem tud kiállítani egy dékáni formátumú személyiséget.

Mostanra talán véget ért az a történet, amely szintén a Pannon Egyetemen kezdődött, ahol az előző rektor, mint arról már többször is írtam, saját egyetemét is meglepve az egyik kart össze akarta boronálni a katolikus egyetem hasonló karával, és amikor ez nem sikerült, már csak saját magát tudta áthelyezni oda. A világhíres (és karizmatikus) alapító, Roska Tamás tragikusan korai halála után a katolikus egyetem informatikai kara mintegy vezetési válságba került, amelyből az egyetem legfőbb vezetője, a nagykancellár éppen az említett veszprémi professzor kinevezésével próbálta kivezetni az intézményt. A honlapjukra feltett május 10-i levelében megbízta a professzort a dékáni teendőkkel, amihez a rektor május 23-i levelével csatlakozott, sok sikert kívánva. A kinevezés július 1-jei hatállyal lépett életbe.

A vezetési válság azonban ezzel valószínűleg csak fokozódott, mert a kar honlapján egy július 20-ára datált rektori közlemény jelent meg, amelyben a rektor a megbízott dékán helyett különböző személyeket jelöl ki az ügyek intézésére. Köztük „dékánnak delegálva” az előbb említett teológiaprofesszort, aki akkorra már a BTK dékánjának is ki volt nevezve.

Végül szeptember 9-i dátummal ez alkalommal „a Kari Tanács választása és Rektor Úr felterjesztése alapján” nevezték ki a remélhetőleg végleges dékánt – anélkül, hogy másból, mint e szűkszavú közleményből megtudhatnánk, mi volt a gyors váltás oka.

 

Doktori fordulatok Egerben

Az egri felsőoktatás hosszú menetelése – némi képzavarral – végre révbe érkezett. A hajdani líceum, majd tanárképző főiskola, kis vietnami kitérő után (melyről a nemrég elbúcsúztatott íróleszármazott úgy emlékezett meg, hogy „Károly, az egri püspök, a Ho Si Minh főiskola névadója”) ma már egyetemi ranggal büszkélkedhet, ráadásul négy telephelyen és még az OFI-t, a minisztérium alól kiszervezett Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetet (sic!) is megkapta. Igaz, Eger sokat tett azért, hogy a valódi egyetemek közé számítson, azaz, ha úgy tetszik, a meredekebb úton kívánt célba érni, de a végén csak meg kellett elégednie az „alkalmazott tudományok egyeteme” cím kétes dicsőségével.

Alapított ugyanis két doktori iskolát is, egyet történelemből, amely csont nélkül vette az összes akadályt, egyet meg neveléstudományból, amelybe igyekezett legalább a társtudományok (irodalomtudomány, művelődéstörténet, filozófia, pszichológia) területéről jó nevű törzstagokat toborozni, ez utóbbinak azonban nem jutott „rózsákkal párnázott pihenőszék”, mert a kezdeti 2012-es ideiglenes akkreditáció után vesszőfutásra kényszerült. A két évvel később megerősített elfogadó határozat szó szerint megismétli a korábbi kifogást: „a megfelelőnek talált 8 törzstag eddigi kutatási irányultsága ugyan még nem utal erős koherenciára”, vagyis nem sikerült arculatot adni a forma (azaz a tudományos fokozat és beosztás szintje) szerint egyébként elfogadott személyekből álló csapatnak.

Újabb két évvel később jött a hideg zuhany. 2015 decemberében már nem felelt meg a DI, mert a korábban simán elfogadott DI-vezető akkor már nem számított elég jelentős tudósnak. Sok más lényegi és tartalmi kifogást is felsoroltak, például: „Szerencsés lenne, ha a képzési tervből jobban kitűnne, hogy a doktori képzés több, mint egy tudást átadó mesterképzés: benne hangsúlyos a kutatóvá nevelés, a tudományos munkára való felkészítés, a kutatás módszereinek és technikái­nak elsajátítása, a témavezetők és hallgatók közös kutatómunkája, és a DI ehhez teremti meg a kereteket, (...) a képzési terv (a megemlített személyek, kutatási témák, tantárgyfelelősök) nincs összhangban a DI jelenlegi helyzetével. A felsorolt kötelező tárgyak nem tükrözik a neveléstudomány jelenlegi helyzetét, azok alapján nem lehet felkészülni a kutatói pályára. A kurzusok leírásánál felsorolt irodalom nagy része régi, elavult, magyar nyelvű, kevés a friss, korszerű angol nyelvű munka. (...) A DI tudományos tevékenységének koherenciáját pályázatok, publikációk nem dokumentálják.(...) A törzstagok együttesen sem rendelkeznek a neveléstudomány mérvadó nemzetközi folyóirataiban megjelenő olyan publikációval, amely arra utalna, hogy a DI képes e területen a hallgatókat önálló kutatómunkára felkészíteni és eredményeik közlésére felkészíteni.”

 A határozat ellen fellebbezést nyújtottak be, de az FvB ezt idén áprilisban elutasította, és egy furcsa záradékot tett a döntéséhez: „az intézmény rektora felülvizsgálati kérelmet nyújthat be a MAB elnökéhez, mely a www.doktori.hu adatbázisban az akkreditációs határozat alapjául szolgáló adatokon alapulhat. A felülvizsgálati kérelmet a MAB Felülvizsgálati Bizottsága bírálja el az ügyrendje szerint.” Az FvB nyilvánvalóan tévedett, hiszen saját határozatát ajánlotta felülvizsgálatra – saját maga számára.

De az igazi meglepetés csak ezután következett. A MAB honlapján látható legfrissebb, július 8-i keltű határozatban a fent idézett tartalmi kifogások túlnyomó részét szó szerint megismételték, de a végeredmény mégis pozitív, mert a változatlan törzstagi gárdában a DI vezetőjét lecserélték. Az EKE (azaz Eszterházy Károly Egyetem) néven bevezetett intézmény ugyanis hozatott magának egy másik egyetemről egy pedagógiaprofesszort, aki azt az egyetlen szempontot – hogy a személyek formálisan megfeleljenek – kielégíti, amely alapján a MAB a hüvelykujját felfelé vagy lefelé mozdítja. Most már a fent idézett utolsó mondat helyén ez áll: „A DI törzstagjai kutatási területük elismert szakemberei, hosszú évtizedes tapasztalatokkal rendelkező érett kutatók és fiatal, de lendületesen teljesítő törzstagok egyaránt találhatók a DI-ban.” Mindez annak eredményeként, hogy egyetlen új törzstag érkezett.

Mi történhetett? Az április 14-ével dátumozott elutasító FvB-döntést megkapja az EKE rektora, és azonnali kármentésbe kezd. Keres az MTA doktora címmel és „szabad vegyértékkel” rendelkező professzort, és „leigazolja” – ráadásul úgy, hogy az illetőnek még fel sem kell adnia eredeti állását, és kurzust sem tud tartani az EKE-n, hiszen végül is tanév közben vagyunk. Elég, ha csak aláírja az „átigazolási lapot”, vagyis kijelenti, hogy kizárólag az EKE-nek kötelezi el magát.

Ekkor beadják a továbbra is fenntartott kifogásokból ítélve jórészt változatlan tartalmú (!) akkreditációs anyagot, egy új képzési tervvel és az új DI-vezető nevével kiegészítve azt. És mit tesz a jó sors a MAB képében? Gyorsan elfogadja, miközben behunyja a szemét, nehogy a saját kemény bírálatán fennakadjon.

Tévedés ne essék: az EKE az egyetlen (kifogástalan) DI-jével is jogosult volt az egyetemi rangra – még a korábbi szigorúbb elvek szerint is. Ami azonban a neveléstudományi DI esetében történt, az a minőségalapú értékelés gyakorlatának megcsúfolása. Csak találgatni tudok, hogy ez azért történt-e, mert az EKE-ből a minisztérium szándékai szerint mindenképpen pedagógiai centrumot kellett kialakítani, hiszen a fennhatósága alá került az OFI-val együtt az EU-s pénzekre támaszkodó komplex oktatási alapprogram, a KOALA is, amelynek szikszói megnyitóján egyébként nemcsak az államtitkár, de a más okból elhíresült Mengyi Roland képviselő is részt vett.

De ha már a pedagógiánál tartunk, és ebben a DI-ben is azt látjuk, hogy a magasan kvalifikáltak többségükben a tudomány történetéből szerezték címüket, illetve fokozatukat, merő kíváncsiságból kigyűjtöttem az 1971 óta benyújtott akadémiai, újabb nevén MTA doktori disszertációk címét és tudományszaki besorolásukat az MTA Könyvtárából. Az eredmény meglepő lett. A feltalált 29 értekezésnek csaknem a fele, pontosan 14 készült neveléstörténeti témából. A maradék meghatározhatatlan, illetve ideológiai témájú (például Adalékok a marxi életmű pedagógiai tartalmához alcímű). Mindössze kilencnek volt olyan témája, amely a nevelés vagy oktatás gyakorlatához kötődött, például a nyelvoktatás vagy az olvasástanulás problémáihoz.

Szó se róla, egy adott diszciplína története izgalmas téma, de fel kell tennem a kérdést: van-e még egy tudomány Magyarországon, amelynek legrangosabb művelői ilyen nagy arányban tudományuk történetét kutatják, abból írnak könyveket, szereznek fokozatokat? Vajon mire képezik ki a jövő tudósnemzedékeit ezek után? Képesek lesznek-e ennek alapján megújítani az oktatás gyakorlatát? Szembenézni az újabb idők és generációk egyre komplexebb nevelési kérdéseivel?

De vissza Egerhez! Mint ahogy az államtitkár nyilatkozta, az „exfőiskolák (...) el is kezdtek egyetem módjára viselkedni”. Joggal ünnepelhették magukat a nyári egyetemavatón, hiszen végre elérték a rég áhított rangot, és meg is adták a módját: négy telephelyük polgármesterei „egyetemi város” címre jogosító okleveleket kaptak, sőt még puskákat is durrantgattak az egri vitézek ruháiba bújt marcona legények. A máshol szokásos egyetemi talár helyett Egerben sujtásos díszruhába öltöztetett professzorok pedig az állami egyetem ünnepségéről testületileg átvonultak a szemközti katedrálisba hálaadó misére a felsőoktatási államtitkárral a második sorban.

Mert az első sorban csak négyen voltak: a miniszter, a rektor, a rektorné – és a miniszterelnök felesége.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 50. szám, 2017. december 15.
LXI. évfolyam, 45. szám, 2017. november 10.
LXI. évfolyam, 42. szám, 2017. október 20.
Élet és Irodalom 2018