Szerelmetes anyanyelvem

VISSZHANG - LX. évfolyam, 36. szám, 2016. szeptember 9.

 Gondosan összeválogatott érvrendszerrel megírt, színvonalas dolgozatában Kovács András Bálint (Szép magyar nyelv, ÉS, 2016/35., szept. 2.) újabb bizonyságát adta, milyen hasznos megnyilatkozásokat váltott ki a Klubrádió Szószátyár sorozata az anyanyelvünkkel kapcsolatos nézetek megvitatása során. Hozzá hasonlóan én sem szakemberként szeretnék véleményt nyilvánítani, hiszen reál végzettségeim mellett mindössze egyetlen nyelvi diplomát szereztem – azt sem magyar nyelvből. Így aztán aligha tudnám tudományosan elfogadható érvekkel alátámasztani határtalanul elfogult rajongásomat anyanyelvem iránt, aminek kialakulásában minden bizonnyal nagy része volt beszédére mindig gondosan ügyelő anyámnak (édes-anya-nyelv) és példamutatóan elhivatott tanáraimnak, akik újabb és újabb csodákat tártak elém végtelenül változatos nyelvi világunkból. A hazai alkotások mellett lenyűgözött a világirodalom legkiválóbb alkotásainak (Poe, Verlaine, Shakespeare, Dante, Goethe és számtalan többi remekíró) alkotásainak az eredetivel vetekedő színvonalú, nagyszámú visszaadása határtalanul hajlékony, dúsgazdag nyelvünkön. Már az őszintén tisztelt Nádasdy Kálmántól is megtanultam, amit KAB is hangoztat, hogy a szépséges, hagyományos formák iránti lelkesedés, azok minél hívebb követése, minél pontosabb alkalmazása esztétikai okokra vezethető vissza, ha nem is a szövegben feltételezett kizárólagos módon.

Ez a szerelemhez hasonlóvá nemesült rajongás magyarázhatja az én esetemben azt, hogy anyanyelvem számomra nemzeti identitásom alapját képezi, ezért különös érzékenységgel követem a nyelvi szokások, kifejezési formák alakulását, módosulását. A földrajzi, néprajzi, gazdasági körülmények természetesen hatással lehetnek az identitás erejére, de alapvető változást nem gyakorolhatnak sziklaszilárd alapjaira. Mindezek alapján talán nem minősül elítélendőnek, ha rokonszenv alakul ki bennem azok iránt, akik hasonló tisztelettel követik nyelvi használatukban a számomra oly értékes hagyományokat. Ezt a szimpátiát lehet csoportkohéziónak minősíteni, de nyelvhasználatomat nem ennek a kohéziónak a feltételezett féltése fűti, csupán szeretném mások számára is vonzóvá tenni az igényes beszéd esztétikai örömét.

Nem tudom elfogadni az öltözködéssel, étkezési szokásokkal felhozott párhuzamot, mert aligha vitatható, hogy a csámcsogó, evőeszközt szájába vevő asztaltárs vagy a templomba sortban, mély dekoltázzsal érkező hívő nehezebben leküzdhető ellenérzést vált ki, mint a nyelvhelyesség általánosan elfogadott szabályait figyelmen kívül hagyó beszélőtárs. Ráadásul nem hagyható figyelmen kívül az illető nyelvi nevelési előélete, ezért könnyelműség lenne a szövegben említett leszólás, lenézés, megregulázás meggondolatlan alkalmazása.

Az pedig egyenesen érthetetlen számomra, mi indokolja az alkotóművészeti ízlés szabadságát egybevetni a közbeszéd normáival, hiszen a műalkotásokat kevés ember hozza létre, és tömegek élvezik vagy bírálják, a beszédformák viszont a tömegek mindennapi interaktív tevékenységének részét képezik. Oktalanságnak tartanám bármiféle kötelező szabályozás erőltetését a közbeszédre, a művészi tevékenység pedig természetes immunreakcióval nyomja el az ilyesféle perverz gondolatot. (Itt természetesen nem hagyható figyelmen kívül a politikai túlhatalom beavatkozása, lásd a Malevicsot és sok mást sújtó diktatórikus intézkedéseket.)

Szóval ne legyen semmiféle kötelező szabályozás és kiközösítés a másképp beszélők megregulázására. Azt azonban hadd ne lehessen kifogásolni, ha a hasonló esztétikai ízlésvilágú emberek keresik egymás társaságát, szívesen találkoznak olyan helyeken, mint a Katona József Színház, ahol nemcsak szép, de értelmes stílusban élvezhetik anyanyelvünk remekeit. Külön elismerést érdemel azoknak a műhelyeknek a tevékenysége, ahol különleges szépségű tájszólásainkat, tájnyelveinket ápolják, hozzájárulva nyelvi kultúránk gazdagításához.

Ami a „jó” és „rossz” ízlést illeti, annak megítélését jelentősen befolyásolja a beszélő „nyelvi előélete”, olvasmányai, társasága, kulturális környezete. Sokan voltunk már olyan helyzetben, hogy valakinek a beszédét hallgatva elég jó közelítéssel következtethettünk az illető olvasmányaira. Ez pedig óhatatlanul bizonyos pozitív vagy negatív következtetések levonásához vezet, még ha magunkba is rejtjük, nem is tesszük szóvá tapintatlan módon.

Érdeklődéssel várom a Klubrádió sorozatának folytatását. Bízom abban, hogy sok értelmes eszmecsere fog kialakulni a műsor kapcsán. Tanára megjegyzését követően mások is számon fogják kérni, miért ragad meg Kálmán László a nyelvi változások puszta észlelésénél, és miért tartja a nyelvésztevékenységtől idegennek a nyelvvédő magatartást. A szabályozás, kirekesztés eredményessége valóban korlátozott, sőt erősen kétséges. Viszont sokat tehet a jó példa, a média nyelvszeretete (nem rigorózus szabálykövetése), és ezen a téren még igen sok teendő vár megvalósításra, ahogy a médiában szóhoz jutó szereplőket hallgatom, olvasom. Az ő példájukat sajnálatosan sokan követik kritikátlanul.

A többszintű kulturális együttlétet kifejező nyelv valóban nem ragasztója a nemzetnek, de a nyelv esztétikája elleni vétség igenis lazíthatja a társadalmi kapcsolatokat. Csodálatos anyanyelvünk szeretete viszont erősítheti a kulturális sokféleségre épülő társadalmi megértést.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 36. szám, 2017. szeptember 8.
LXI. évfolyam, 27. szám, 2017. július 7.
LXI. évfolyam, 1. szám, 2017. január 6.
Élet és Irodalom 2017