EP-be kapaszkodva

VISSZHANG - LX. évfolyam, 31. szám, 2016. augusztus 5.

1986-ban kezdtem el tanítani magyart és történelmet egy külvárosi gimnáziumban. Az irodalmat jobban szerettem, így nem bántam, hogy nyomban sok magyarórát kaptam. Köztük a negyedikes fakultációt is (akkor így hívták az alapóraszámra pakolt plusz két órát).

Bedobtak a mélyvízbe: sokan választották a magyar „fakot”; a diákok többsége úgy volt vele, valahogy csak „ellesz” az órákon. Huszonnégyen voltak.

Meg kellett nyernem őket.

Megtudtam, hogy a fiúk között a menők, a gimiben legnépszerűbbek a BLASZ-akárhányban fociznak. Gondoltam, ha az ő figyelmüket sikerül felkeltenem, a többi gyerekjáték: a többiek mennek utánuk, jönnek utánam.

Talán a harmadik találkozáskor beállítottam az órára a pispeklila könyvvel.

Felültem a padra, s elkezdtem olvasni belőle az előzőleg kiválasztott részt, melyben a mester „szagos szappannal” mosakszik, miközben az Inter és Juve esélyeit latolgatja a többiekkel.

Bejött a számításom: a fiúk elkezdtek figyelni, lepisszegték a többieket, s a felolvasás után – sőt már közben is! – elkezdtek kérdezgetni. (Esterházy? Csak nem a Márton?) Én pedig válaszoltam...

A bevezetés az irodalomba megtörtént. (Igaz, az egyik lány megkérdezte, szándékosan a könyvborítóhoz öltöztem-e. Azt azért nem, válaszoltam, de akkor vettem észre, hogy a farmer alól kikandikáló zoknim épp püspöklila!)

A csoportból hárman EP-rajongók lettek. Amikor eljöttek óbudai lakásomba „látogatóba”, képesek voltak csillaghegyi kerülőt tenni, hátha összefutnak a Mesterrel. Ha Héven együtt utaztunk, látni vélték ők is Mikszáthot tükröződni az ablakban.

A Harmonia cælestis megjelenésének évében a kerület – ahol kezdettől tanítottam – művelődési házában Esterházy-estet rendeztek. Az emelt szinten  – akkor már így nevezték az alapoktatásnál magasabb óraszámú oktatást – sokat foglalkoztunk az íróval, természetesen ott volt a helyünk a nyolc diákkal a felolvasó-beszélgető esten. December eleje volt, hamar sötétedett, kis csapatunk izgatottan fontolgatta a rozoga járdán haladva a művház felé, vajon milyen lesz az este.

Nálam volt a HC. Mivel nem mindenki tudta megvenni, úgy határoztam, dedikáltatjuk az enyémet, mindannyiunk nevére, s azt az oldalt fénymásolva mindenki megkapja. Később, ha megveszik a regényt, beragaszthatják maguknak az oldalt.(Így lett. Utóbb többen büszkén mutatták saját példányukat.)

A művelődési ház kitett magáért. Az asztalokon mécses égett, kistányérokon mindenki előtt egy Esterházy-tortaszelet. Míg mi eszegettünk, a Mester olvasott. Élmény volt.

A beszélgetést követően eljött a nagy pillanat: EP asztalánál aláíratni a regényt. Ahogy megbeszéltük: a diákokkal felsorakoztam, s kértem a dedikációt. Szemüvege megcsillant a gyér fényben, s megkérdezte: hány éves?

Nahát, gondoltam, miért fontos ez? De abban a pillanatban, hogy rávágtam: harmincnyolc, már tudtam: hány lesz (vagyis hány nevet kell beírnia) – azt tudakolja.  Válaszomra kissé meghökkent, korrigálásomra mosoly (és megkönnyebbülés), majd írni kezdte a neveket.

Mikor átadta a könyvet, csendben, a gyerekek felé: vicces a tanárnőjük.

EP megmentett.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 42. szám, 2017. október 20.
LXI. évfolyam, 27. szám, 2017. július 7.
LX. évfolyam, 18. szám, 2016. május 6.
Élet és Irodalom 2018