Azonos tőről metszett azonos tartalom

VISSZHANG - LX. évfolyam, 22. szám, 2016. június 3.

Az Élet és Irodalom múlt heti „Visszhang” rovatában Fekete György azt írja, hogy „a második világháború átértékelése azért vált szükségessé nyugaton, mert kellemetlenné lett az a kérdés, a kapitalizmus hogyan szülte meg a fasizmust. (...) Képtelenek szembenézni azzal, hogy mind a fasizmus, mind a polgári demokrácia a tőke védőernyője (ugyanazon társadalmi rendszer két uralmi típusa).”

Fekete György téved. Komoly történész nyugaton nem tartja szükségesnek a második világháború átértékelését. Már miért volna kellemetlen az a kérdés, hogyan szülte meg az olasz, spanyol és portugál kapitalizmus a fasizmust, vagy a német kapitalizmus a nemzetiszocializmust? Hiszen nem kellemetlen az a kérdés sem, hogy az orosz kapitalizmus hogyan szülte meg az orosz bolsevizmust.

Fasizmus és bolsevizmus egyaránt a kapitalizmus méhében fogant; ebben a magától értetődő általános vonatkozásban közöttük az égvilágon semmi különbség nincs.

A fasizmus és a bolsevizmus közös tartalmát éppen az adja, hogy mindkettő a demokrácia elleni lázadásként minősíthető. Ungváry Rudolf leírja kitűnő könyvében nyugati elemzők egész sorára hivatkozva (A láthatatlan valóság, Kalligram, Pozsony, 2014). A fasizmus a faji alapon és mitikusan tételezett felsőbbrendű nemzet, a bolsevizmus az ideológiai alapon, de ugyancsak mitikusan tételezett munkásosztály történelmi küldetése nevében követte el szörnyű bűneit saját népe és az egész emberiség ellen.

Fekete György megveti és lenézi a totalitarizmus elméletét, mert szerinte a „totalitarizmuselmélet által precíz taxativitással tárgyalt felszíni egybeesések (Hitler és Sztálin rendszere között) kezükre (a nyugati történészek kezére – BL) játszanak abban, hogy indokolhassák a kapitalizmus történelmi leválthatatlanságának tételét. Így megéri magukat függetleníteni attól a történeti igazságtól, hogy a náci és sztálini rendszer egymás ellenfelei voltak, és nem képeztek közös társadalmi és politikai alapot.”

1. A Szovjetunió Hitler támogatója és szövetségese volt 1939. augusztus 23-tól (Molotov–Ribbentrop-szerződés aláírása) 1941. június 22-ig (amikor a Wehrmacht átlépte a Molotov–Ribbentrop-szerződés szerint megállapított szovjet határt).

2. A sztálini és hitleri rendszer 1933 és 1945 között tudatos, hivatalos és nyíltan meghirdetett állami politika alapján megölt több mint 14 millió fegyvertelen embert, közöttük zsidókat, ukránokat, lengyeleket, fehéroroszokat, észteket, letteket és litvánokat, tatárokat, csecseneket.

3. A szovjet rendszer a kizsákmányolást az éhínségig fokozta. A politikai okokból elkövetett tömeggyilkosság Sztálin találmánya: 1933–34‑ben több mint 3 millió földműves halt éhen Ukrajnában. Ha a helyi pártvezetők és az NKVD emberei könyörületet mutattak, azonnal mentek maguk is a halálba, a kényszermunkatáborokba.

4. A „Nagy Terror” idején (1937–38) koncepciós perek alapján a Szovjetunióban több mint hétszázezer embert lőttek agyon: elsősorban munkásokat, parasztokat és a megbízhatatlannak ítélt nemzeti kisebbségek tagjait.

5. A Molotov–Ribbentrop-paktum végrehajtása során Sztálin és Hitler aktívan együttműködött a lengyel nemzet szétzúzásában, elsősorban az értelmiség és a vezető rétegek kiirtásában (több mint kétszázezer halott).

6. Sztálin percig sem habozott folytatni a gyilkosságokat: 1944 után a visszafoglalt szovjet, majd újra elfoglalt balti, korábbi lengyel és egyéb területeken legalább egymillió ember esett a felbőszült sztálini népirtás áldozatául.

7. Nem véletlen, hogy a nyugati hatalmak által felszabadított német táborokból a szovjet hadifoglyok nem akartak hazamenni. Tudták, hogy egyből mennek a Gulagra, ahol éhezés, kínzás és legtöbb esetben halál várt reájuk.

Sztálin bűnei nem mentik és nem kisebbítik Hitler bűneit. De Hitler bűnei sem mentik vagy kisebbítik Sztálinéit! A két rendszer bűnei ráadásul összefüggtek, egymást erősítették. Hitelesen bizonyítja ezt a kitűnő szerző, Timothy Snyder „Vérmezők” című könyvében (Bloodlands, Vintage, 2010).

A két rendszer egy tőről fakadt. A személyiség tiszteletének sárba tiprásán, a szabadság felszámolásán, a vezér elvén, és amit kommunistáknak nehéz megérteni: a kizsákmányoláson. A Szovjetunióban az értéktöbbletráta jóval magasabb volt, mint bármelyik kapitalista államban; az állam elsajátította, majd jobbára elherdálta és elpazarolta a munkások, parasztok kényszermunkájának gyümölcsét.

A polgári demokrácia nem a kapitalista kizsákmányolást eltakaró fügefalevél. A szabadság önérték. A piaci kapitalizmus a szabadság alapfeltétele. Gazdasági szabadság és verseny nélkül nincs politikai szabadság és verseny, azaz demokrácia sem.

Apropó, senki sem mondja Nyugaton, hogy a kapitalizmus leválthatatlan. Annyi azonban biztos, hogy nem a bolsevizmus vagy bármiféle piacellenes szocializmus, szabadságtagadó diktatúra fogja leváltani. Marad a piac, marad a demokrácia, marad a szabadság. Persze folyamatosan küzdenünk kell érte, mint a mai Magyarországon.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 38. szám, 2017. szeptember 22.
LXI. évfolyam, 36. szám, 2017. szeptember 8.
Élet és Irodalom 2017