Nix dájcs

VISSZHANG - LX. évfolyam, 21. szám, 2016. május 27.

Magyar! Ne lopj! – állt óriástáblán 1990‑ben egy bécsi üzlet ajtajában, hogy a belépés pillanatában érts a szóból.

Megalázó volt, a döbbenet verítéke futott le a hátamon. 

Otthonról igencsak jó hangulatban indultunk, mámoros idők voltak, végre volt lehetőség nem csak háromévente Gorenjéért, nejloningért és hifimagnóért utazni.

Aztán ez a tábla.

A felszólításban nemcsak a bűnözés mint nemzettulajdonság gyanúja mutatkozott, de az is, odaát pontosan tudják, a legtöbb magyar csak magyarul tud. 

És igazuk volt.

A táblafelirat szégyenteljes élménye óta csaknem harminc év telt el.

Ami a nyelvtudást illeti, a helyzet alig változott. (Ami a tolvajlást… azt nem tudom.)

Az Országos Nyelvoktatási és Nyelvvizsgáztatási Szakmai Egyesület március elején tartott konferenciáján hangzott el, hogy egy 2012-es felmérés szerint, amíg az Európai Unió más országaiban a lakosság 54 százaléka egy, 25 százaléka két nyelvet is beszél, addig nálunk ez csak 35 és 12 százalék.

Az ördögbe is. Ennyire hülyék csak nem vagyunk. Mi lehet a háttérben?

Van itt egy öregedő korosztály, a kifutó széria. A leköszönő nemzedék. Ők nagyon rontják a statisztikát. Ne csodálkozzunk. A nyelvtanulásnak vannak társadalompszichológiai és politikai vetületei. Azaz: a nyelvnemtanulásnak. Az egykor kötelező iskolai orosztanítás népbutító merénylete megtette a hatását. Ne tessék itt felhozni a téves ellenérvet, hogy az orosz nyelvet hány millióan beszélik. Egy megszálló hatalom nyelvét oktatni valódi világnyelv helyett enyhén szólva politikai cinizmus. Nem is nagyon tapadt itt meg orosz jövevényszó. Talán csak a bisztró, pufajka és kombájn. Ezzel slussz.

Amikor az előző rendszer a végét járta, a szólásszabadság kirakatos műhelyében, a rádiókabaréban Koltai Róbert színművész egy tolmács szerepét alakította. Egy orosz hölgy szavait kísérelte meg magyarra fordítani. A jelenet a magyar mulattatás egyik legnagyobb sikere. Koltai, aki a szerep szerint (de magánéletileg is), akárcsak mi, egy korosztályba tartozók, sokan, tíz évig tanult oroszul, egyetlen szót sem ért az idegen szövegből, hadovál összevissza.

Zseniálisan.

Egy ország röhögte magát könnyesre.

Kínjában.

Van itt aztán még egy momentum. Mellveregetős magyarságunk. A nix dájcs monarchiás, kardcsörtető, sok évszázados büszkesége. „A magyar nyelvet mindenütt beszélik a világon.” (Na persze...). Továbbá: „nekem, ha idejön valaki, beszéljen magyarul.” (Aha...) Mindez ma már nem más, mint álhazafias, frusztrált szószátyárkodás.  

1990 előtt csak kevesek, a polgári attitűdöket őrzők és a munkásarisztokraták találtak módot gyermekeik iskolán kívüli nyelvi taníttatására. A lózungok osztályharcos etalonfigurája, a munkásember nem. Aztán ott voltak a rendszer dédelgetettjei; a legmegbízhatóbbak, a tartós külszolgálatban volt szerencsések. Nekik könnyű volt, a gyerekeiket egyszerűen beíratták az ottani iskolába.

De mi a baj most a fiatalokkal? Amikor már semmi akadálya nincs a világnyelvek tantervi elsajátításának. Amikor nemcsak háromévenként lehet külföldre utazni. Amikor útlevelet könnyebb váltani, mint sztárkoncertre jegyet. Amikor a kommunikáció, a közbeszéd és az utcafeliratok már-már túlzó idegen nyelvűségébe ütközik az ember.  

A konferencia az új nemzedéket célozta meg, egyszersmind fel is mentette őket; mindenért felelősnek a nyelvoktatást jelölte meg. Ahogyan most tanítanak széles e hazában, az alapoktól az egyetemig, úgy, ahogy van, rossz. Nem hatékony. Különösen az általános iskolára érvényes ez, a legfogékonyabb életkorra. Amikor tehát egy okos nyelvi tananyag jó módszerekkel még minden nehézség nélkül átvihető volna. De a tanítás száraz, mechanikus, a motiválatlan diáknak semmiféle élményt nem jelent. „Átfolyik a gyerekeken a nyelv” – mondta találóan az egyik előadó, dr. Dóczi Brigitta, az ELTE adjunktusa. Ráadásul a nyelvtanárok egyetemi oktatása is elavult, begyöpösödött és ókonzervatív.

Szakmai vélemény szerint 9–10 éves korban ideális az első nyelvórát venni. Magam viszont azt hiszem (értsd jól), az anyaméhben. De legalább a pólyában. A kisgyermek, ha anyanyelvként találkozik akár egyszerre több nyelvvel is, hároméves korára perfekt lesz mindből. És ami csodálni való: nem keveri össze őket. Ez a többnyelvűség Magyarországon persze kivételes, és csak a ritka vegyes házasságokban nyilvánvaló.

Ám az idegen nyelv tényleges közegébe szükséges törekedni, azt meg kell próbálni. Minden eszközzel. Ott tartózkodni. Akár csak néhány hetet. Ahol a nyelv magától való természetességgel létezik. Angolul a leghamarabb Londonban tanul meg az ember. Ez alighanem vitathatatlan. Nevezett konferencián el is hangzott számos ötlet, testvérvárosi kirándulástól a diákcserén és levelezésen át a tanulmányi ösztöndíjig. Idehaza korlátlan és olcsó lehetőség: „no szinkron” filmek a televízióban. Az agyonszidott külföldi munkavállalás pedig nemcsak a nagyobb jövedelem miatt előnyös. Már tényleg korlátolt az, aki hosszas külföldi munka után nyelvtudás nélkül tér haza. A konyhanyelv. Az sem kevés. Ha megy a család is, a gyerekek nyelvtanulásáról nem kell többé gondoskodni.

Az ősi igazság, hogy a tudásért meg kell szenvedni, a nyelvoktatásra nem érvényes. Itt megengedhető, sőt ajánlott a korfüggetlen játékosság, tréfa, szerepes helyzetgyakorlat, slágerszöveg-elemzés, szóval mindaz, ami könnyítően izgalmas vagy mulatságos.

Az iskolai oktatás problémáin túl legyen szabad azért halkan a szülőkről is néhány szót szólni. A szülő ugye elfoglalt, rohan a pénz után, a pörgő különórabiznisz széles választékából trend szerint válogat; dzsesszbalett, furulya, ének, lovaglás, futball és színjátszás. Márpedig ha az iskolai nyelvoktatás nem hoz eredményt (látjuk, nem hoz), a nyelvórának kell első helyen állnia. Az sem baj, ha a szülő tudja, friss élettani kutatások szerint a nyelvtanulás és a többnyelvűség önmagában is hihetetlen mértékben növeli a kognitív és asszociatív készséget. Egyfajta agytorna.   

Az igazságnak tartozunk még valamivel. A tanulóról, a diákról itt (sem) esett szó. Attól kezdve, hogy eléri gondolkodásának azt a szintjét, amikor sorsáról már dönteni képes, bulizni jár, fogamzásgátlót és óvszert vásárol, azaz egyáltalán nem kisgyerek, a nyelvtanulásban kemény felelőssége van. Nincs ehhez szükség különleges adottságokra sem. Nyelvtehetség Lomb Kató, a néhai, neves tolmács szerint nem létezik. „A nyelvtanulás eredményessége az érdeklődés intenzitásától és a befektetett energia mennyiségétől függ” – írja egyik könyvének előszavában. Ő csak tudta. Tizenhét nyelven beszélt.

Elképesztő hír: 2015-ben a friss diplomások 60 százaléka nem kapta kézhez az oklevelét, mert nem volt meg a nyelvvizsgája. Kedves fiatalok, nem volt elég időtök? Mi a fenével telt az a 4–5 év? 

Érettségi előtt álló lány jelentkezett nálam orvosi vizsgálatra. Néha gyorsabban ver a szíve. Megvizsgáltam, semmi baja. A szapora szívverés tizennyolc évesen számos ismert és édes okból ugye előfordul. Érdeklődtem tanulmányairól. Angolból, németből megvan a középfok, mondta, most spanyolul tanul.

És mi a véleménye azokról, akik képtelenek idegen nyelvet tanulni? Akik még az egyetem évei alatt sem jutnak el a nyelvvizsgáig? – kérdeztem.

– Azok... nos... azok lusták – válaszolta halkan, a szorgalmasok szerénységével.

Mondom, a lány egészséges.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 11. szám, 2024. március 14.
LXVII. évfolyam, 51–52. szám, 2023. december 21.
LXVII. évfolyam, 44. szám, 2023. november 3.
Élet és Irodalom 2024