ARCHÍVUMBÓL PASSZÍVUM?

1950 tavaszán Révai József „viccelődve” kijelentette: „Nyugaton azt fecsegik, hogy Lukács elvtárs »kivégzése« a magyar és a nyugati irodalom közti kapcsolat teljes felszámolása érdekében történik”, és hozzátette: „Ezzel a rágalommal mi édeskeveset törődünk.” Ami akkor még rágalom volt, az manapság kezd valósággá válni, tudniillik a Lukács Archívum kutathatatlan passzívummá változtatása nem más, mint egyik fajtája a kivégzésnek. Az embernek óhatatlanul eszébe jut, „mit fecsegtek” Nyugaton 1920 áprilisában, amikor Lukács élete veszélybe került. A Frankfurter Zeitung nyílt levelet tett közzé, melynek érvei ma, amikor (Németh Szilárdot idézve) „a bolsi” Lukács szellemének kivégzése van készülőben, változatlanul érvényesnek tűnnek: „A magyar kormány Lukács György kiadatását kérte Ausztriától, mert állítólag hozzájárult politikai ellenfelei meggyilkolásához. Ezt a vádat csakis a vak gyűlölet képes elhinni. Mindazoknak, akik személyes érintkezésben győződtek meg az ő emberi tisztaságáról és csodálják esztétikai könyveinek magasröptű szellemét, tiltakozniuk kell a kiszolgáltatása ellen. Nem a politikus Lukács érdekében beszélünk. A tudósért, a filozófusért emelünk szót, akinek szellemi befolyása ma már nem törölhető ki korunk képéből. Nem akarjuk, és nem tudjuk föltenni, hogy a magyar kormánynak szándékában lenne ezt a legtúlfinomultabb szellemi erőt, melytől mi még nagy dolgokat várunk (talán néhány gyilkosságot? – szúrja közbe a nyílt levelet közlő Magyar Múzsa), megbénítani vagy pláne tönkretenni. Gondolják meg a kormányon levők: Magyarország kulturális lelkiismerete, sőt becsülete forog kockán. Egyetlen kormány sem vehetné magára a felelősséget, hogy olyan szellemi tőkét, amilyenből ritkán jut egy-egy országnak, politikai szenvedélynek feláldozzon.” És az aláírók: Baumgarten Ferenc Ferdinand, Martin Buber, Richard Dehmel, Kasimir Edschmid, Paul Ernst, Bruno Frank, Max Harden, Alfred Kerr, Heinrich Mann, Thomas Mann. Nekik az akkori fehér kurzus két Németh Szilárd-kaliberű nagysága: Pekár Gyula és Császár Elemér válaszolt: „Ami Lukács-Lőwensteint, a filozófust illeti, bízzák sorsát a magyar közvélemény igazságszolgáltatására.”