A demokrata Scalia

A három évtized alatt, amit az amerikai Legfelső Bíróságban eltöltött, a néhai Scalia bíró (Hanák András: Justice Antonin Scalia, ÉS, 2016/7., febr. 19.) számos olyan kijelentést tett, amely mai mérce szerint homofóbnak minősül. (Meg kell jegyezni, hogy maga a homofóbia fogalma is csak Scalia beiktatása idején kezdett megjelenni a művelt diskurzusban, és csak évek múlva lett általánossá, a mérce pedig, legalább a liberális oldalon, kötelezővé.) Abban a Lawrence v. Texas döntéshez fűzött 2003-as különvéleményében például, amelyre Halmai Gábor is utal (Megszépítő közelség, ÉS, 2016/9., március 4.), durván sértő érvet használ, amikor a texasi büntető törvénykönyv addigi, „homoszexuális fajtalanság”-ról szóló paragrafusát a prostitúció és a heroinfogyasztás tiltásával említi egy sorban.

A melegházasságról hozott legfelső bírósági döntéshez fűzött különvéleményében azonban Scalia nem állított olyat, hogy „ő személy szerint nem volt érintett az ügy kimenetelében”, mint Halmai professzor véli. Ha így lett volna, a „nem érintett” azt jelentené, hogy a határozat „kimenetele” – a döntés arról, vagyis a válasz arra, hogy alkotmánysértő-e a melegházasság tiltása vagy nem – őt nem érinti, vagyis személyes életében nem állhat elő olyan helyzet, amelyben rá vonatkozhat. Különvéleményét – amellyel egyébként a főbíró, John Roberts különvéleményéhez csatlakozott, egyetlen szavazattal kisebbségben maradva – korábbi megnyilatkozásainak fényében valóban sokan úgy értelmezték, hogy ellenzi a melegházasságot, de megvetően lesöpri a kérdést, mert a döntés nincs hatással az életére. Csakhogy nem ezt mondja, hanem azt, hogy a Legfelső Bíróságnak s benne neki ebben a kérdésben nem lenne szabad állást foglalnia.

Szó szerint ezzel kezdi érvelését: „a ma hozott határozat tartalma [substance, mármint a melegházasság kérdése – SZJ] nem bír roppant fontossággal szá­momra”. Tehát nem az ügy kimenete­lé­ről (outcome) és nem a kimenetel személyes vonatkozásáról beszél. Így folytatja: „A jog olyan szexuális kötődéseket és életközösségeket ismerhet el házasságnak, amilyeneket kíván, és kedvező polgári jogi következményeket rendelhet hozzájuk az adózási elbánástól az örökösödési jogig.” Azaz hívő katolikusként vallott életmódnormáitól függetlenül, alkotmányértelmező bíróként se nem helyesli, se nem ellenzi a melegházasságot, bár híven ugyanezekhez a normákhoz, hozzáfűzi, hogy ezeknek a jogi következményeknek „kedvezőtlen társadalmi kihatásuk lehet, de nem kedvezőtlenebb, mint más vitatott törvényeké”. Ám ezek nem tartoznak rá mint az adott pozícióban lévő bíróra.

Érvelésében aztán megismétli: „nem bír különösebb fontossággal a számomra, hogy mit mond a jog a házasságról” (tehát nem konkrétan a melegházasságról – SZJ). És azonnal így folytatja: „Rendkívül fontos azonban, hogy ki uralkodik fölöttem.” Azaz: nem az alapjogok, hanem a demokratikus alapintézmények felől közelíti meg a kérdést. A határozat kimenetele – tehát amit döntöttek – igen­is érdekli; ebben az esetben az a közömbös számára, amiről döntöttek.

Scalia ebben a véleményében is az amerikai alkotmányosság egyik alapfogalmára, „az államok jogaira” utal. Hivatkozik a mostani többségi véleményt jegyző Anthony Kennedy két évvel korábbi kijelentésére, melyet szintén egy melegházassággal kapcsolatos ügyben tett (United States v. Windsor), még korábbi döntésekre hivatkozva. Eszerint a magánéleti, életközösségi (domestic) kapcsolatok szabályozását régóta olyan területnek szokás tekinteni, amely szinte kizárólag az egyes államok döntési jogkörébe tartozik. Vagyis a nem választott (szövetségi) Legfelső Bíróság nem hozhat erről a kérdésről országos érvényű döntést az egyes államok szabadon választott törvényhozása helyett, rájuk nézve kötelezően, mert az Egyesült Államok (szövetségi) Alkotmányában Scalia szerint nincs olyan passzus, amelyből a melegházasághoz való jog (vagy akár annak tagadása) levezethető volna. (A magyar Alaptörvénnyel ellentétben az amerikai Alkotmányban csakugyan nem esik szó a házasságról, sem más magánéleti vagy életviteli kérdésről.)

A többség most a polgárháború után elfogadott 14. alkotmánykiegészítés „egyenlő törvényes védelem”-ről szóló passzusára (equal protection clause) hivatkozott, ez azonban, mint Scalia megjegyzi, „elmosódó” előírás, és megfogalmazóiban annak idején föl se merült a szexuális orientáció szerinti másfajta házasságértelmezés lehetősége. (Hozzá kell tenni, hogy általánossága miatt nemcsak a Legfelső Bíróságon, de az alsóbb fokú bíróságok gyakorlatában is szívesen hivatkoznak az „egyenlő védelemhez” és a „törvényes eljáráshoz” való jogra, hogy a bíróságok illetékességét érvényesíteni lehessen olyankor, amikor legalábbis határ­eset, hogy valóban alkotmányossági kérdésről van-e szó. Így több szövetségi bíróság is az „egyenlő védelem” alapján mondta ki, hogy a melegházasság nem elismerése alkotmányellenes, kivéve egyet, és  ezért került végül a Legfelső Bíróság elé a kérdés.)

Néhai Scalia bíró „originalista”, az Alkotmány korabeli betűjéhez kötődő gondolkodásmódját természetesen lehet ósdinak és reakciósnak tekinteni, rámondani, hogy nem haladt a korral. De az a kijelentés, hogy Scalia „hiánya a Legfelső Bíróságon (…) komoly nyeresége lesz az amerikai demokráciának”, éppen azoknak a fogalmaknak az összetévesztésén alapul, amelyeket a Halmai professzor cikkében egyetértőn idézett Csillag–Szelényi-tanulmány is következetesen megkülönböztet (Drifting from Liberal Democracy: Traditionalist/Neo-conservative Ideology of Managed Illiberal. Democratic Capitalism in Post-communist Europe, Intersections, 1/2015.). Más a liberális berendezkedés, más a képviseleti demokrácia. Ha a kettő egyensúlyban van, az jó dolog. Az Amerikában liberálisnak nevezett gondolkodásmód azonban a szabadságjogokra mint a liberális berendezkedés alkotóelemeire koncentrál. Scalia viszont éppen a demokratikus alapintézmények fontosságára hívta fel a figyelmet. Nem a melegházasságtól féltette az amerikai liberális demokráciát, hanem attól, hogy egy kilencfős, nem választott jogásztestület egyfajta véleményt országosan kötelezővé tegyen akkor, amikor az ötven állam közül még csak tizenegynek a demokratikusan (és persze alkotmányosan) választott törvényhozása fogadta el ezt az elvet. Ez kétségtelenül egyensúlyhiányt jelez a liberalizmus és a demokrácia között, és nem a demokrácia javára.