Puszta ország

A barbár király vad kényszere

Több mint 25 éve írok elemzéseket, kritikus hangvételű (vita)cikkeket a hazai felsőoktatásról tekintet nélkül arra, milyen színű kormány vagy miniszter kezében van a terület. Soha nem éreztem annyira hiábavalónak megszólalásaimat, mint az elmúlt öt évben. Kezdődött a 2011-es Széll Kálmán Tervvel, amelyben a legnagyobb csapást a költségvetési támogatások 40 százalékos leépítése jelezte előre, és amit azután könyörtelenül meg is valósítottak, sőt túl is teljesítettek, jóllehet semmivel nem indokolták, hacsak azt az „érvet” nem tekintjük, hogy „a felsőoktatás pazarló” – egy olyan intézményrendszerről beszélve, amely az elvonások előtt is kimutathatóan alul volt finanszírozva, és amely ennek ellenére sikerrel tartotta magát legalább az európai középmezőnyben.

Tavaly novemberben itt az ÉS-ben jelent meg utolsó terjedelmes vitairatom (Hátramenetben, 2014/46., nov. 14.) a Fokozatváltás a felsőoktatásban címmel közzétett felsőoktatási stratégiáról (FS), amelyet azóta nemcsak elfogadtak, de gyakorlati bevezetése is megkezdődött. Elindult például a duális képzés, redukálták a szakok számát, átalakították az intézmények irányítási rendjét, tovább zsonglőrködtek a finanszírozással, miközben az oktatók napi munkája még nehezebb lett.

Ez alkalommal nem vitacikket írok, nem tényekkel és adatokkal alátámasztott érveket sorakoztatok fel, mint amilyeneket az elmúlt hetekben kiváló kollégáim, például Radó Péter vagy Csapó Benő közölt (a Beszélőben [A felsőoktatás állami megszállásáról és annak következményeiről, 2015. máj. 22.] és az ÉS‑ben [Az emberfők kiművelése – A tanulás hatalma, 2015/26., jún. 26.]) – ilyesminek ugyanis, ha értelme volt is, eredménye nem sok; csupán rögzítem és kommentálom az elmúlt nyolc hónapban történt érdekesebb fejleményeket, hogy majd utódaink is lássák, hogyan alakultak ki azok a körülmények, amelyek között kénytelenek lesznek létezni. Amit tehát itt írok, az nem elemzés, hanem pamflet, s éppen ezért vettem kölcsön címsorait a világirodalom egyik legkeserűbb költeményéből.

Csontzene közeleg, s a kuncogás fültől fülig hasad

A köz- és felsőoktatás öt év óta egy olyan csúcshivatalba, az Emberi Erőforrások Minisztériumába (EMMI) tartozik, amelybe a könyvtárak, a múzeumok és az egyházügy ugyanúgy beletartozik, mint a szociális otthonok, a kórházak és az oktatás, „az óvodától az egyetemig”. A „köznevelési” államtitkár formálisan ugyanolyan közel vagy távol van a felsőoktatásitól, mint a családügyitől. Más szóval a magyar oktatásügy teljes egésze egy kilenc szakterületet kezelő, rosszul összerakott intézménybe tagozódik bele.

Azazhogy mégsem: mert épp az elmúlt időszak egyik fejleménye volt, hogy először a szakképzést, majd a szakközépiskolákat vették el az EMMI-től és helyezték a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) alá, amelynek reszortfelelős államtitkára már tavaly ősszel „lenyilatkozta”, hogy bizony a gimnáziumok számát csökkenteni kellene. A napokban el is kezdett suhogni a kard főleg a kisvárosokban bezárandó gimnáziumi tagozatok feje fölött. Lesz ám majd helyettük szakképzés, amelynek elméleti óraszámát már korábban lecsökkentették, nehogy versenyképes és élethosszig tartó tanulásra képesítő tudást kapjanak a nebulók. Akiknek (mily bölcs gondolat!) már nem kell 18 éves korukig koptatniuk a padokat, hiszen 16 évesen ki lehet őket tenni a suliból, akár van képzettségük, akár nincs.

A vidéki gimnáziumi képzések egy részének megszüntetésével az állampolgárok érdekeit lábbal taposó oktatási kormányzatunk egyszerre legalább két gondot tud kipipálni: radikálisan csökkenti a társadalmi mobilitást, valamint a felsőoktatásba jelentkezők számát. A cél feltehetőleg az, hogy csak annyi érettségiző legyen, amennyinek hely van az egyetemeken és főiskolákon.

Az érettségizők létszámának „hozzáillesztése” az egyetemekre, főiskolákra belépők számához a gimnáziumi felvételit nyilvánvalóan ugyanolyan küszöbbé alakítja majd át, amilyen a múlt rendszerben az egyetemi felvételi volt. Ezzel egy csapásra lejjebb helyezi a szülők által elkerülhetetlenül beindított versenyt a gyermek jövőjét biztosító egyetemi helyekért. A versenyben pedig az győz, akinek jobb finanszírozási és/vagy kapcsolati lehetőségei vannak. Íme az elit újratermelésének, azaz a mobilitás nullára csökkentésének sajátos magyar receptje.

De vissza a felsőoktatáshoz! Az oktatók körében a legnagyobb, „fültől fülig hasadó kuncogást” az a friss államtitkári kijelentés váltotta ki, miszerint „2030-ra Közép-Európa legfejlettebb felsőoktatása jöhet létre hazánkban”. Rögtön elkezdték néhány közepes méretű európai egyetem költségvetését hasonlítgatni a teljes magyar felsőoktatás állami támogatásához, és nem volt meglepő, melyik bizonyult nagyobbnak. Miközben, mint ősszel is írtam, egyre lejjebb csúsznak a legjobb egyetemek is a nemzetközi listákon. De így lesz szép nyerni!

Oly kikent-kifent, oly intelligens

A felsőoktatás nemzetközi beágyazottságát senki épeszű döntéshozó nem vitathatja. Ennek egyik megvalósulási formáját emelem most ki, mert környezetének átalakulása szintén kacajra méltó, ha nem kellene sírni tőle.

Még az Antall-kormány alatt több ösztöndíjrendszer jött létre, amelyek kezelésére megalapították a Magyar Ösztöndíj Bizottságot (MÖB). Ide minisztériumok és szervezetek, például a Magyar Rektori Konferencia vagy a Magyar Tudományos Akadémia, delegáltak tagokat, szakmai bizottságok és szakértők végezték a „kétkezi munkát”, mindezt a külföldi magyar intézeteket is gondozó intézmény, a későbbi nevén Balassi Bálint Intézet (BBI) keretében.

Csakhogy a legutóbbi kormányváltás után, amikor a Külügyminisztérium is metamorfózison esett át, az azt vezető kispályás focista bekebelezte a mind a külgazdaság, mind a külügyek számára nyilvánvalóan elengedhetetlenül fontos 24 külországi magyar kulturális végvárat, amelyek ezentúl a Küküm alá tartoznak – teljes joggal, hiszen végső soron a sport is a kultúra része. (Mit végső soron? Lassan egész kultúránk csak a sportból fog állni! Azt is csak ebben a zárójelben jegyzem meg, hogy utoljára a pártállamban tartoztak ezek az intézetek a külügyhöz – ugye sejtjük, miért és milyen eredménnyel…)

Az ám, de ha már a korábbi közigazgatási tárca le is mondott a BBI-ről, az EMMI a kimenő és bejövő ösztöndíjak fennhatóságát mégsem adhatta át, viszont a BBI-ből ki kellett költöztetnie őket. Mivel volt neki egy saját ösztöndíjkezelő intézménye, a Tempus Közalapítvány, hát oda helyezte át a korábbiakat.

Csakhogy a Tempus egészen más típusú, gyakorlatilag intézményi pályázatokat kezelt idáig, tehát a szervezet alkalmatlan az egyéni pályázatok olyan minőségalapú, többszintű bírálatára, amely a MÖB keretében és annak informatikai hátterével biztosította az elbírálás objektivitását és hatékonyságát, miközben folyamatosan érkeznek, azaz pontosabban érkeznének a pályázatok, mert sem a BBI, sem a Tempus honlapján nincsen információ, hogy mikor nyílik meg a beadásukra a lehetőség. Ráadásul a Tempus legfelső döntéshozó testülete, a kuratórium gyakorlatilag kizárólag bölcsészekből áll, közülük ketten pedig csakis a szakképzéssel foglalkoznak – annak ellenére, hogy egyikük PR-szakember, a másikuk pedig kiváló klasszika-filológus és patrisztika-szakértő.

A magyar diákok és tudósok számára külföldi tanulmányokat, illetve kutatást biztosító ösztöndíjakkal párhuzamosan a MÖB más országbeliek számára is éves-évszakos rendszerességgel hirdetett hazai tanulmányi lehetőségeket. Most ezeket sem találni sem a BBI régi, sem a Tempus jelenlegi honlapján. Sőt a BBI honlapján még csak nem is informálják az érdeklődő külföldieket, hogy mi történt, csupán a már lejárt pályázatok sorakoznak ott cél és értelem nélkül.

De, ahogy a hajdani zenebohóc mondta, mikor megint elvették a hangszerét: „Van másik!” Mindjárt látni fogjuk, hogy mi.

Mindez csak őrület

A felsőoktatás tragikus financiális helyzetéről ma bárki sok adatot és elemzést talál, ezért ezeknek ismételgetésétől most megkímélem az olvasót. Inkább arra irányítom a figyelmet, hogy mind az FS, mind az oktatásügy irányítói rendszeresen megemlítik, hogy nagy összegekkel, több tízmilliárdos további összegekkel támogatják az intézményeket.

Először is szögezzük le, hogy bármely kiegészítő támogatás, amely nem meghatározott objektív szabályozók, mérőszámok alapján érkezik, csak fokozza a felsőoktatás kiszolgáltatottságát, és rontja jövőbeli felemelkedésének esélyét. Így ugyanis tervezhetetlen, milyen irányokat fejlesszenek, hova helyezzék a hangsúlyokat, milyen pályára álljanak a képzések és maguk a képzők. Ezzel szemben nagy lehetőséget nyújt az egyéni alkura, amelynek eredményeképpen a rektorok nem mernek „kiszállni tenger fájdalmuk ellen”, hiszen ki tudja, holnap nem egy újabb elvonással vagy a TÁMOP (Társadalmi Megújulás Operatív Program) ‑pénzek máshova ítélésével büntetik-e őket, illetve egyetemüket.

Mert az egyik finanszírozási pluszforrást éppen a végső soron az EU-tól, de hazai elbírálás alapján szétosztott pénzek jelentik, intézményenként akár pár milliárd is, amelynek a pályázati előkészítése sokszor hosszabb időt vesz igénybe, mint amennyi a lebonyolítására jut. Emellett szigorúan meg van határozva, mire lehet költeni, ami a pályázás során is sokat változik, végül az elnyert összegre további váratlan megszorítások vonatkoznak. Így például ebből fedezni lehet doktori és mesterképzésben részt vevő diákok alap- vagy kiegészítő jövedelmét (idén mindössze nyolc hónapig), különböző, pontosan meghatározott beszerzéseket, esetleg villámgyorsan lebonyolítandó külföldi utakat stb. Hogy a nyolc hónap előtt vagy után miből él a doktorandusz, az legyen a gondviselés dolga. A lényeg, hogy a pénzt kiosszák és elköltsék.

Ugyancsak EU-s pénzből és ugyancsak kizárólag a „konvergenciarégiók”, vagyis a nem budapesti egyetemek számára hirdették meg a Campus Hungary ösztöndíjrendszert, amellyel csoportok és egyének utazhattak hosszabb-rövidebb időre a világ bármely tájára. Ez feltehetően a tavaly lezárult EU-s költségvetési időszak bennragadt pénzeit segített elkölteni, mert idén már nincsen meghirdetve. E hírnek legfeljebb a budapestiek örülhetnek, mert őket eddig valójában indokolatlan diszkriminációval mellőzték.

Egy újabb kiegészítő forrás a tavaly beindult és idén nagy lendülettel folytatódó Stipendium Hungaricum program, amely hazai költségvetési forrásokra támaszkodik, és célja, hogy „elősegítse a magyar felsőoktatás nemzetköziesítését, minőségfejlesztését, erősítse a magyar tudományos elit nemzetközi kapcsolatait, növelje a felsőoktatási intézmények kulturális sokszínűségét, és népszerűsítse a világban a versenyképes magyar felsőoktatást”.

A program a „keleti és déli nyitás” által kedvezményezett országokból Mongóliától Ecuadorig hazánkba csábít tehát olyan diákokat, akik alap-, mester- vagy doktori képzésre kívánnak jelentkezni. A tavalyi 480 diák után, akiknek az ösztöndíjakkal is kiegészített tandíjakat számolva a 2-3 éves összköltsége minden bizonnyal 10 milliárd forint alatt marad, az idén ismeretlen számú, de valószínűleg egy nagyságrenddel több tanuló fog beiratkozni, mivel ma már „globális nyitásnak” nevezik az indokot, és 37 országból fogadjuk az érkezőket, akik valamely ismeretlen okból akár a gazdaságilag is fejlettnek számító Kínából és Japánból is jöhetnek a magyar adófizető költségére. Az itt csak mellékszál, hogy kormányunk miért is nem a kevésbé tehetős magyar diákokat segíti egyetemi végzettséghez, de hát láttuk, hogy a hazai mobilitás nem számít prioritásnak a döntéshozók szemében. Az ugyan nem egyértelmű, hogyan erősíti a program „a magyar tudományos elit nemzetközi kapcsolatait”, és miképp szolgálja a minőségfejlesztést, különösen, ha a tandíjak kifizetésének szabályait is megismerjük.

A program megvalósítása ugyanis még tartogat meglepetéseket az intézmények számára. Nemcsak azért, mert az elvben április 30-i jelentkezési határidő után is bőven befogadtak pályázókat, akiket valamilyen módon (többnyire skype segítségével) felvételiztetni is kellett a kiadandó vízumok miatti június 30-i határidő előtt, hanem mert az egyetemek számára legnagyobb vonzerőt jelentő tandíjat a világon egyedülálló módon fogják megtéríteni. Aki ugyanis felvesz a programjába egy diákot, az csak akkor kapja meg a féléves költségtérítést, vagyis az elvégzett munka ellenértékét, ha az illető diák sikeresen befejezi az adott félévet, vagyis leteszi az összes vizsgáját, és megszerzi a gyakorlati jegyeket. Kis amerikai magánegyetemeken oktató kollégáim szoktak volt panaszkodni arra, hogy intézményük rentabilitása miatt gyakorlatilag tilos volt buktatniuk, hiszen ezzel elveszíthetik azokat a fizető diákokat, akik eltartják őket. Nálunk így járul hozzá a Stipendium Hungaricum a minőségfejlesztéshez.

A hároméves alapképzési és a kétéves mesterképzési támogatás teljesen rendben van: ezek a diplomák ennyi idő alatt megszerezhetők. A doktori képzésre szánt hároméves támogatás azonban merő tévedés, mivel nincs olyan hallgató, aki a három év alatt meg tudja szerezni a doktori fokozatot, hiszen még ha megírja is az értekezését ez idő alatt, a harmadik év végén jut csak el a képzést lezáró abszolutóriumig, amit követnie kell a szigorlatnak, ennek viszont meg kell előznie a nyilvános védést, s ez utóbbi előkészítése hónapokig szokott tartani. Vagyis minimum négyévnyi támogatás lenne szükséges, és ennyi idő alatt a legjobb (hazai) diákok is csak ritkán kapják kézhez a PhD-diplomát. Mert azt nem gondolják komolyan, hogy a külföldi jelölt a három év után hazautazik, majd minden eseményre (szigorlat, műhelyvita, nyilvános védés) saját költségén, valamint új vízumot szerezve vissza tud látogatni. Megjegyzem, a doktori képzés átalakításáról éppen most folynak egyeztetések, a legvalószínűbb változtatás éppen a négyéves képzési időszak bevezetése lesz.

És hogy az őrület egy másik momentumát is világosan lássuk: ugye emlékszünk, hogy a BBI-ből azért kerültek át az ösztöndíjak az EMMI alá tartozó Tempushoz, mert a BBI-t bekebelezte a Külügyminisztérium. A Stipendium gazdája a Tempus lett, ismeretlen nagyságú költségvetését viszont a Kükümhöz rendelte kormányunk.

És holnap mit tegyünk? És mindig mit tegyünk?

Egy bármilyen tárgyban kialakított stratégiának, mint ezt már többen is elmondtuk, világos célokat kell kitűznie, és meg kell jelölnie, milyen lépésekkel, milyen személyi és pénzügyi forrásokra támaszkodva, mit mikorra fog megvalósítani e célok elérése érdekében. A mi FS-ünk ebből édeskeveset tud felmutatni, de egy vonatkozását hadd citáljam ide.

Az FS hangsúlyosan említette az egyetemek ügyintézésének visszásságait, például itt: „adminisztrációjuk bürokratikus, és számos szempontból idejétmúlt irányítási struktúrával rendelkeznek, ráadásul vezetőik, illetve a hallgatói és oktatói közösség érdekei sem feltétlenül esnek egybe”.

A korábbi irányítási rendszerben a rektornál landolt minden felelősség, a szenátus hozott meg minden szervezeti döntést, a gazdasági főigazgató pedig a rektor és a szenátus intencióit valósította meg – rendkívül szoros minisztériumi felügyelet alatt, amibe az is beletartozott, hogy a felügyelő szerv elektronikusan belelátott az egyetem minden gazdasági manőverébe. Amikor ez már nem volt elég, ún. költségvetési biztosokat rendeltek ki az utóbbi években még szorosabbra vonva az ellenőrzést, mivel ezek az illetékes minisztériumnak voltak közvetlenül alárendelve. És mindez kiegészült a belső ellenőrzés és a minisztériumi revízió évente ismétlődő rituáléjával, valamint az Állami Számvevőszék rendszeres ellenőrzésével.

Mostanra véglegesen kialakult a kancellári irányítás, amelyben az eddigi egyetlen piramist felváltotta a dupla hierarchia: az oktatók és kutatók fölött a rektor, az összes többi egyetemi dolgozó fölött a kancellár diszponál. A rektor nem utasíthatja a kancellárt és az sem a rektort. A vezetés egyszemélyi felelőssége eltűnt. A „kettős hatalomnak” ez a rendje valószínűleg szintén hungaricumnak számít, de ami itt érdekes, az az, hogy a kancellár persze kénytelen saját hivatalokat felállítani, hogy az utasítási lánc jól működjön, ami bizonyára nem „idejétmúlt irányítási struktúrát” képvisel, de hogy mennyire csökkenti a bürokráciát, az nem világos. Úgy hírlik, egy-egy pénzügyi következményekkel járó döntést két hónappal a határidő lejárta előtt kell beterjeszteni, hogy legyen idő végigfuttatni a rendszeren. És akkor nem beszéltünk a rektori juttatással felérő kb. havi kétmilliós kancellári fizetésekről, plusz a hivatalnak juttatott bérekről, amelyeket az intézmények változatlan költségvetéséből kell kigazdálkodni. Amikor az élenjáró professzorok bruttó fizetése 460 ezer forint...

A rektorok közben örülnek, hogy a kancellári hatalom kordában tartására lassan megalakulnak a konzisztóriumok, amelyek tagsága – reményeik szerint – majd rajtuk is múlik. Na de ezzel még egy döntési szint, még egy testület jön létre, amely tovább bonyolítja és lassítja a döntéshozatalt, a bürokráciacsökkentés üdvös jelszava szellemében.

Ha már a fizetéseket említjük, az FS-ben ez is benne van: „Az új felsőoktatási bér- és javadalmazási rendszernek biztosítania kell, hogy az oktatási tevékenységet végző oktatói és egyéb besorolású alkalmazottak főállásból származó jövedelme még a fiatal munkavállalók esetén is versenyképes legyen az általuk kiképzett, nem felsőoktatásban foglalkoztatottakéval.” És épp a napokban köröztek egy felmérést, amely arra volt kíváncsi, milyen szinten „álltak be” a bérek jelenleg az intézményekben. A folyosói hírek szerint a tanársegédek és adjunktusok valóban nevetségesen alacsony bérét kívánják majd megemelni – mindössze 20 százalékkal, és talán még a docensekét is, ennél kevesebbel. Hát akkor nem volt hiába, amikor azt emlegettem múltkori cikkemben, hogy a minimálbér nemsokára utoléri a tanársegédekét? De rózsa itt sincs tövis nélkül. Mert ugyanezek a folyosói hírek azt is kilátásba helyezték, hogy a bértömeghez nem nyúlnak: vagyis előírják majd az új fizetéseket, de azokat az intézményeknek szépen ki kell gazdálkodniuk, elbocsátással, nyugdíjazással vagy félállásba helyezésekkel.

A hegyek között, ott szabad az ember

Van egy másik világ, amelyet az oktatók nagyon jól ismernek, hiszen, mint mondtam, e szférának természetes eleme a nemzetköziség. Tudják, milyenek a fizetések (ld. például ismét Csapó Benő ÉS-beli cikkét), ismerik, milyen feltételek között dolgoznak, mekkora a kötelező óraterhelés, mikor jár „sabbatical”, milyen utazási támogatások vannak, milyen adminisztratív környezet veszi körül az oktatást és így tovább. Nem szoktam nagy szavakat használni, de az éppen a napokban Bolyai-díjjal kitüntetett és több fórumon meginterjúvolt szegedi Pál Csaba példája is azt mutatja, hogy ezeket az oktatókat, kutatókat aligha tartja már más itthon, mint a hazaszeretet: az, hogy hazai diákoknak segítsenek pályára állni, nekik mutassák meg, milyen irigylésre méltó életforma egy egyetemen oktatni, kutatni, állandóan komoly szellemi kihívásokkal szembenézni. Mert az egyetemi világ ma is, mint korábban, az egyik legszabadabb életforma, a kritikus gondolkodás gyakorlásának és továbbadásának kitüntetett helyszíne, továbbá talán a legkevésbé korrupt szelete társadalmunknak, hiszen itt mindig kiderül, kinek van valódi tudása, és melyik király mezítelen.

A gond csak az, hogy a következő generációkban már sokan nem akarják ugyanazt a küzdelmes utat idehaza végigjárni, és inkább hagyják, hogy „agyelszívják” őket oda, ahol kevesebb fáradsággal gyorsabban haladhatnak előre. Ennek kivédésére még mindig vannak receptek. Az egyik az elmúlt években kiemelkedő sikert hozó Lendület program, amely magas fizetéssel csábítja haza vagy tartja itthon a kiemelkedő tudósokat. (Igaz, az egyetemek mintha nem lennének tisztában azzal, hogy ha az ötéves támogatás lejár, nincs anyagi lehetőségük tovább finanszírozni e programjaikat.)

Egy múltkori írásomra válaszul egy akadémikus professzor megírta, milyen komoly erőfeszítésébe került egy összehangolt csapatnak, hogy egy rendkívül tehetséges fiatal tudóst külföldre küldjenek, hogy ott jelentős eredményeket érjen el, majd visszahozzák onnan, miközben előkészítik itthoni pozícióját és jövendő pályáját. Ha vannak kiváló tudományos műhelyek, akkor remény is van. De nem látszik, hogy az FS-ben ez bármi szerepet is játszana.

Hiszen épp most döntöttek arról, mely szakokat fogják bezárni – úgynevezett egyeztetések után, amelyek helyett valójában az történt, hogy ha egy intézmény vagy hallgatói nagy nyomást tudtak gyakorolni, akkor a kormányzat visszavonulót fújt. Elismerem, hogy voltak teljesen felesleges szakok, mert a diákok például helyettük a lényegében ugyanazt a képzést nyújtó párhuzamos szakokra jelentkeztek, amilyen például a „nyelvtudomány” volt az „elméleti nyelvészet” mellett, de hogy a nemzetközileg is elfogadott, komoly tudományos háttérrel bíró „kulturális antropológia” vagy a világban nagy felfutásnak indult „digitális bölcsészet” megszűnésének mi az indoka, nem derül ki. Ha valaki ilyesmit akar majd tanulni, akkor mehet a „hegyek közé”…

Lesz-e még idén virága?

Az FS prioritása ugyanis nem a kiemelkedő területek támogatása, hanem ez: „a gazdaságpolitikában jól bevált, ágazati szemléletű megközelítést átemeljük a felsőoktatásba is”. A gyakorlatban pedig ez a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) példáján tanulmányozható. A felsőoktatás EMMI által felügyelt rendszeréből már megalapításakor is kivont és a költségvetésben külön soron kiemelten finanszírozott intézményt újabban már a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság (MAB) kompetenciája alól is kivennék, nehogy megakadályozzák a MAB által elfogadhatatlan minőségűnek ítélt képzések megindítását. Ez az az egyetem, amelynek egyik doktori iskoláját egy olyan oktató vezeti, aki korábban egy lelkészképző főiskolán szerzett professzori kinevezést, ahol is egy „ökuménétheológiai, társadalom- és pasztoráldiakóniai doktori iskola” alapító tagja kívánt lenni (de a MAB elkaszálta a kezdeményezést). A teológiai egyetemi tanár azután a sajátos hazai szabályok segítségével, melyek szerint ha valahol professzor vagy, akkor mindenhol az lehetsz, a professzori stallumával együtt átsétált az NKE-re, ahol is a közigazgatás-tudományi doktori iskola alapító vezetője lett.

Ez a doktori iskola fogja valószínűleg megalapozni az egyedül az NKE‑n oktatható államtudományt, amely terv ellen mind az Akadémia, mind (majdnem) az összes jogi kar tiltakozott (Báldy Péter: Az államtudományok oktatásáról, ÉS, 2015/25., jún. 19.). Vajon a több egyetemről, nyilván a magas fizetésekkel átcsábított néhány kiváló professzor sejti-e, hogy az NKE-t nézték ki arra a nemes feladatra, hogy a magyar felsőoktatás zászlóshajója legyen, és az ő vezetésükkel legyünk majd Közép-Európa egyetemeinek az élén? Vajon nem az NKE monopolhelyzetének megerősítése áll az újabb elképzelések hátterében? Vajon tényleg azt hiszik az új Foxi-Maxi támogatói, hogy ha tönkretesznek sok más intézményt, akkor sikerül majd azok romjain új és kiváló minőséget létrehozni?

De az „ágazati irányítás” mintapéldáiként említhetnénk a Corvinus Egyetem vesszőfutását, amelyet hol összerakni, hol szétvagdosni akarnak, vagy a Testnevelési „Egyetem” újraalapítását, vigaszúton kinevezett rektorának friss díszdoktori ügyével együtt, avagy a veszprémi Pannon Egyetem egyik karának gondos előrelátását, miszerint jobb a budapesti katolikus egyetem egyik kara mellé csatlakoznia (Veszprémben maradva!), mint a zöldmezős szocialista egyetemalapítás eredményeképpen létrejött intézmény megbecsült fakultásaként léteznie a kiszámíthatatlan finanszírozási keretek között. Csak ott tévednek, hogy azt képzelik, a döntés az övék lesz majd.

Másféle halálnak örülnék

Az iskolarendszernek és mellette (vagy fölötte) a felsőoktatásnak megvan a maga tehetetlensége. Ez működött a legsötétebb rákosista időkben is, annak minden személyi és ideológiai parancsuralma közepette. Hát hogyne működne most is, amikor a körülmények elkeserítőek, de a szabad véleményt és mozgást nem lehet megakadályozni? Csak éppen a tehetségeket fogjuk elveszíteni, a következő nemzedékek reményei fognak szétfoszlani, a jövőnket látjuk beszűkülni.

Weöres Sándor, amikor lefordította T. S. Eliot The Waste Land című versét, A puszta ország címet választotta. Vas István az Átokföldje szót, talán ha nem is pontosabbnak, de kifejezőbbnek találta.