Astoria 15. 03. 15.

PUBLICISZTIKA - LIX. évfolyam, 12. szám, 2015. március 20.

 „Egyszer volt, hol nem volt, lett eccő, hogy a magyarok országa mán nem vót Népköztársaság, Köztársaság se, hanem Társaság, Orbán Viktoré, aki száz évre előre és hátra a feje vót néki.”

 

Azért állok itt, mert az Európai Unió és benne Magyarország szabad állampolgára vagyok, és az is akarok maradni. Író vagyok, nekem ez az ország nemcsak a hazám, de a nyelvem, az írói anyagom is, erős magánközöm van tehát minden valaha elmondott magyar mondathoz, jóhoz is, rosszhoz is. Mi mást tehetnék, mint hogy így vagy úgy a közmagánérzetemről beszélek?

Három éven át hetente írtam magyar meséket, tenyérnyi szatírákat Fülkefor és vidéke viselt dolgairól. Eközben Orbán Viktor Magyarországa önnön dermesztő paródiájává vált. Eleven kacagánnyá, terepasztallá, rajta mindannyiunkkal, be- és kicsapott birkákkal a vezéri műfüvön. Orbán Viktorén, akit Európában immár a nagy agresszor testvér hasznos idiótájának tekintenek, s nem értik, mit eszik rajta ez a nép.

Sajnálnak, megmosolyognak minket, magyarokat, az országot, amellyel Orbán már-már sikerrel mosta össze önmagát, igaz, minden diktátor így tett, amíg tehetett. Ha majd megbukik, ő és udvartartása tán megvonhatja a vállát, hisz a zsebek tele vannak, de Magyarország, az új magyar köztársaság nem tehet úgy, mintha nem történt volna semmi.

Mert történt s történik.

Nem csodálkozom, de el vagyok képedve, és szégyellem magam, hogy szofisztikált csirkefogók, megszállott hatalomtechnikusok bármikor eltitkosíthatják a hazámat.

Hogy szét lehet osztogatni kegyúri ajándékként, haza lehet lopni és lopatni törvényesen, és onnantól az a haza a haza, amit e fölszállott pávák összetörvénykeznek.

Hogy az és csak az a múlt, amit bolsevikmód annak kineveznek.

Hogy csak az a barát, aki gyűlöli az egész liberális tutálibert, aki nem szarozik holmi demokráciával meg államhatárokkal, s még az ő Paksát is megépíti nekünk a mi pénzünkből, kerül, amibe kerül. S még jó, ha csak pénzbe fog kerülni.

Aki pedig nincs velük, aki nem áll sorba lágy és fényes nyelvvel Orbán aranyozott partvonalán, az ellenség. Belső – vagyis külső, mert ha ellenség, eleve nem lehet magyar.

A nemzeti együttműködés öt éve alatt szétesett a jogállam, teljesen szétmállott az ország immunrendszere. Szerencsésebb, később elszegényedő részünk naponta tudomásul veszi, hogy az alig kisebb másik részünket – a másik négy és fél milliót – a rezsim lassú halálra ítélte, betegségre, képzetlenségre, éhségre, teljes jövőtlenségre, mert már elmenni se lesz képes innét.

Ha ezen a szégyenen, közelgő nemzeti katasztrófán, mindannyiunk eljövendő köztársasága nem tud gyorsan és érdemben változtatni, mindenekelőtt halat adni, hogy utóbb legyen kinek hálót, ha erre nem lesz képes, akkor a mi putyink és nagyságos klientúrája buktában is győzedelmeskedni fog. És ezt a felelősséget a majdani köztársaság többé nem háríthatja másra.

Vészesen gyűlik a korszak gyúlékony mocska. A külső-belső szegénység, a közömbösségbe fojtott agresszió lassan kezelhetetlenné válik. Egyszer csak belobban, és nem lehet leállítani. Mint egy hajdani mozi raktárában, elég egy szikrányi sérelem, s egyik filmtekercs, egyik keserű, dühös mozi föllobbantja a másikat, és bár senki nem akarja külön-külön, öldöklő tűzvész lesz belőle.

Nem tudom, pontosan hol, de biztos vagyok benne, hogy valahol itt, például e mai sokadalomban már készülődik az a demokratikus erő, közösség, mozgalom, többség, párt, ami így vagy úgy, leváltja az Orbán-rendszert, s megalapítja az új magyar köztársaságot.

Mely köztársaságnak, a szegénységen túl, épp a dühöt, a frusztrációt, a kibeszéletlen agressziót lesz a legnehezebb kezelni, s egyszer föloldani. Minden becsapott polgárának jogos és esendő, olykor tehát aránytalan dühét, amihez rengeteg türelem kell majd. Hogy mikor majd, nem tudom.

De ha a mi hazánk nem képes visszatalálni azon európai társadalmak közé, akik nem tűrik, hogy a harmaduk éhen haljon, akik nem tűrik, hogy a gyerekeiket vagy elüldözzék, vagy alattvalóvá butítsák, akik nem hajlandók félni, és nem tűrik, hogy honfitársaik féljenek, szóval ha egy ilyen közösséghez nem sikerül visszatalálni, akkor megreked a peremvidéki dagonyában, és tényleg a dicsőséges nagyurak Fülkeufóriája lesz Magyarország. Ami már tragikomikus se lesz, csak tragikus. De ezt, noha elképzelni sajnos el tudom, elfogadni nem vagyok hajlandó.

Legyen tehát új magyar köztársaság mihamarébb. Nem lesz kis feladat országot formálni a nemzeti együttműködés romjain, együtt a működőkkel és a nem működőkkel, együtt minden demokratikus erővel. Addig is bőven van mit végiggondolni és van mit követelni. Nem engedményeket, korrekciókat itt vagy ott, hanem azt, mindenekelőtt azt, hogy Orbán Viktor és levitézlett klientúrája távozzon a hatalomból. Minél előbb és minél békésebben.

 

(Elhangzott március 15-én a budapesti tüntetésen.)

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 42. szám, 2017. október 20.
LXI. évfolyam, 41. szám, 2017. október 13.
LXI. évfolyam, 8. szám, 2017. február 24.
Élet és Irodalom 2018