Sport?!

VISSZHANG - LVIII. évfolyam, 15. szám, 2014. április 11.

Jószerivel már csak a spanyol nyelvben lelhető némi szemantikai nyoma az emberiség évezredekkel ezelőtt kialakult és hosszú ideig nemes hagyományokat teremtő tevékenységének, amelyről Kasza László olyan lehangolóan objektív helyzetjelentést tett közzé az ÉS 9. számában (Szocsi és vidéke, febr. 28.). Valóban, mivé lett a sport szó eredeti jelentését hordozó, latin disportare kifejezés: elszakadni a köznapi gondoktól, bajoktól, átlépni a játékos öröm birodalmába? Erre utalt későbbi, ófrancia megfelelője is – (se) de(s)porter –, vagyis fizikai és szellemi foglalatosság révén szórakozni. Aztán a XIX. század első felében a versenysport térhódítása során sok más sportági szakkifejezéssel együtt angolszász területekről terjedt el a rövidített változat a világban. A XX. században pedig már teljesen más értelmet nyert a formájában is felismerhetetlenné csonkult szó.

Valójában egy évszázad folyamán elvesztette – nem találok jobb kifejezést – emberarcúságát a sport, és az olimpiai játékok híven követték ezt a sajnálatos változást. A béke és barátság eszméjét kiszorította a mindennapok realitása, üzletté, erőszakot generáló, ideológiai propagandát hirdető vállalkozássá silányult a jobb sorsra érdemes kezdeményezés. Az anyagi erőforrásokat gátlástalanul fecsérlő diktatúrák a megállíthatatlanul burjánzó versenyszámmennyiséggel is lehetetlenné tették kisebb vagy meggondoltabban gazdálkodó országok vállalkozását, így maradtak eleinte jelentkező nélkül a 2012-es téli játékok. Szocsi műsorába is erőltettek olyan, eredendően egyéni sportágakat, ahol a versenyzők változatlan teljesítéssel elért eredményeit összesítették, így ért el egy híján százat az aranyérmek száma. Ilyen erőltetett programbővítés még a kontinentális sportági bajnokságokban is aligha indokolható.

A szoros eredmények, a századmásodpercekkel, milliméterekkel mérhető különbségek, a véletlen döntő szerepe a csapatjátékokban azt bizonyítják, hogy a sportolók elérték az emberi teljesítőképesség határait. Az eredmények hajszolásában kifejtett, önpusztító terhelés pedig egyre több áldozatot szed; messze jutottunk már az egészség megőrzésének rég idejétmúlt eszméjétől. Egy-egy világsztár mögött azonos mértékű önsanyargatást végző, csúcsra sosem jutó tömegek állnak, a végén kiábrándítóan elfecsérelt, értelmét vesztett élettel. A hatalomdemonstráció és a humanizmus egyenlőtlen küzdelméből eddig többnyire vesztesen kerültek ki a veszélyesen terjedő doppingszerek ellen küzdő bátor orvosok és segítőik. Kevesen mertek úgy ellenállni a parancsuralmi kényszernek, mint a fennmaradási gondokkal küzdő Sportkórház egykori igazgatója, Jákó Péter, az NDK-s „csodaúszók” fénykorában. És mi vár azokra a kerékpáros fiatalokra, akiknek Armstrong és társai a példaképük?

Az üzleti megfontolások alapvetően formálják az amatörizmust nyíltan megtagadó olimpiák szervezését. Világraszóló botrány és szégyen kísérte, hogy egy kétes értékű multicég kilóra megvette és Atlantába térítette a centenáriu­mukat ünneplő játékokat. A nyolc év késéssel Athénba visszatérő játékok számunkra speciális élményét jelentette a megnyitó kommentálását vakmerő meggondolatlansággal vállaló riporter megindítóan mélységes tájékozatlansága az ott bemutatott mitológiai vonatkozásokkal kapcsolatban, némileg rávilágítva ezzel sportújságírásunk erősen vitatható színvonalára is.

A dolgok ilyetén alakulása folytán e pillanatban aligha valószínű, hogy a tizenöt alapító tag szülőföldje közül Csehország, Argentína, Új-Zéland mellett hazánk valaha is szóba kerülhet mint a játékok rendezője.

A fényes magyar sikereket beárnyékolja dr. Kemény Ferenc akár jelképesnek is tekinthető életpályája, akit csak Coubertin báró személyes nagyrabecsülése tett a nagypolgárok és arisztokraták mellett az alapító bizottság tagjává, de hamarosan, az 1906-ban Athénben rendezett jubileumi versenyek körüli viták nyomán lemondásra késztették, és az 1908-ban tartott újjáalakuló közgyűlésre már meg sem hívták.

A társadalmi elitet képviselő NOB, a bármilyen hatalommal elvtelen együttműködésre kész szervezet működésének mélypontját Samaranch elnökké válásával érte el. A szovjet diktatúrához fűződő kapcsolatainak sok részlete vár még tisztázásra, de közismert a zsarolás kifinomult módszereinek ördögien tökéletes alkalmazása a vörös diktatúrában, amelyről a magyar vízilabdázók is bizonyára tanulságos történeteket mesélhetnének az elnök hazai politikában is megmártózott munkatársával együtt.

Időközben a versenysport jellege is félelmetesen megváltozott. A labdajátékokban a gyilkos indulatok, más sportágakban az életveszélyes akrobatika elemei váltak uralkodóvá. Elég csak a gyümölcsöskosarakba hajigált labdázásból kifejlődött kosárlabdára utalni, amelyet még testi érintkezés nélküli játékként hozott egy évszázada hazánkba az egykori Kuncze tanár úr.

A sport jellegének mértéktelen eldurvulása lehet egyik magyarázata a NOB mindent túlélő fennmaradásának is: korlátlanul kiszolgálja a nacionalista indulatokra épülő, a kegyetlen jelenetekre vágyó tömegízlést, és támogatja azoknak a sportágaknak a fejlődését, amelyek a pénzmosás fő eszközeivé váltak a világban. A játékokon a coubertin-i gondolat megcsúfolásával a közvélemény döntő többsége az elért aranyérmeket számolgatja, a legkülönfélébb, olimpiához nem illő ponttáblázatokkal igyekszik rangsorba állítani a részt vevő országokat.

Vessünk egy pillantást a hazai közönség elvárásaira is: dél-amerikai példák alapján áldozatokat is követelő összecsapások a szomszéd országok velük egyenrangú csőcselékével, arcpirító rasszista demonstrációk ország-világ előtt nemzetközi találkozókon. Az újabban gyorsan burjánzó stadionokban randalírozó bandák pedig könnyen mozgósíthatók a legaljasabb politikai akciók féktelen segédcsapataiként.

Ide jutottunk. Ideje elgondolkodnunk, hogy gyerekeink, a minket követő generációk elé milyen példaképeket állítunk: egészséges, játékos, társait tisztelő közösségi személyiségeket vagy a versengés ürügyén nemtelen indulatokat gerjesztő, mesés vagyonokat felhalmozó sportoligarchákat.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 36. szám, 2017. szeptember 8.
LXI. évfolyam, 27. szám, 2017. július 7.
LXI. évfolyam, 1. szám, 2017. január 6.
Élet és Irodalom 2017