Mikro, makro

Pár napra félretettem Róna Péter reflexióját (ÉS, 2013/43., okt. 25.), amelyet Kardos Ernő Surányi Györggyel készített interjújára („A hitelezés mindegyik szereplője felelős”, ÉS, 2013/40., okt. 4.) adott, hátha megértem Róna kollégám logikáját. Hiszen kétszeresen is kollégák, a bankszakmában felnőtt közgazdászok lennénk.

Róna „hibás terméknek” tekinti a devizaalapú lakossági lakáshiteleket, azok halmozott kockázatai okán. Holott bármely, az aktív emberélet megtakarításait megelőlegező hitel kockázata menthetetlenül halmozott. Egy emberöltő nagy idő: egyéni és kollektív, magánéleti és országos, akár globális válságok tarkítják. Ennyi idő alatt az adós – egy gazdasági válság idején nagyon sok adós – törlesztésképtelenné válhat, jobb esetben nehéz anyagi helyzetbe kerül. Ezt figyelembe véve mikrogazdász logikánk hibás terméknek tekinthetne s kivonhatna a forgalomból minden átláthatatlanul hosszú időt áthidaló hitelt. Az életüket indító, eszközeire vágyó, azok beszerzését előrehozni kívánó – s több generációs megtakarítással nem rendelkező – fiatalok nem örülnének ennek. Annál kevésbé, mivel a normális életvitelhez szükséges eszközök, különösképpen egy emberhez méltó lakás híján nemigen várható, hogy annak ellenértékét valaha kitermeljék, megkeressék.

Lássuk ugyanezt makrogazdász szemmel. Egy vesztett háború, újjáépítés, negyvenévnyi, többletérték termelésére képtelen állami tervgazdálkodás és egy be sem fejeződött átalakulási válság után Magyarországon nincs és nem is lehet elegendő belföldi megtakarítás, amely kielégíthetné a lakosság, a gazdasági szereplők és a csillapíthatatlan étvágyú költségvetés hiteligényét. Az elmúlt húsz év modernizációs ugrását döntően a „külföld” (tőkebefektetések, hitelek, az EU adófizetőinek támogatásai) előlegezte meg. A rendszerváltás második évtizedében felgyorsult lakásépítéseket is. Ugyanezekre a forrásokra lesz szükség, hogy a gazdaság – s vele az életminőség javulása – újra lendületet kapjon.

Ha pedig beruházásainkat a „külföld” finanszírozza, akkor menthetetlenül megjelenik a bel- és külföldi tőke-, illetve munkahatékonyság eltérésének kockázata, azaz az árfolyamkockázat. Nemcsak devizahiteleink forintban számított törlesztő összege változik, hanem minden áru ára, kivétel nélkül. Hibás termék lenne minden hosszú távú – mondjuk az áram- – szolgáltatás, mert a szolgáltató érvényesítheti saját beszerzési költségeinek változásait? Ugyan már.

A bankszakma lényege, valóban, a különféle kockázatok értékelése és beárazása. Az árfolyamok eltérő alakulásra vonatkozó várakozását a forint- és devizahitel kamatának különbsége fejezi ki. A kockázat értékelése és beárazása azonban nem a kockázat átvállalása, amint azt Róna reflexiója sugallja. A bank és ügyfele közötti kockázatmegosztást szerződésük szabályozza. A hitelügylet alapkockázatát, az adós törlesztőképességének kockázatát menthetetlenül a bank viseli. A kockázat más elemeit, megállapodásuk szerint, megoszthatja ügyfelével. Ha ilyen tömegű nemzetközi forrásbevonás mellett (a magyar közszféra és a magánadósok bruttó nemzetközi tartozása meghaladja a 200 milliárd dollárt!) a bankrendszer „forintosítaná”, forintban helyezné ki valamennyi felvett hitelét, nem lenne más választása, mint sokszorosára emelni tőkéjét és tartalékait, s a csillagos égbe árazni forinthiteleit. Az előbbi lehetetlen, az utóbbi lehetetlenítené vagy csak féktelen infláció árán tenné lehetővé a magyar gazdaság működését.

A „létező” szocializmusok tervgazdálkodása megkísérelte a lehetetlent. A gazdaság szögesdrót kerítéseivel és aknazáraival (kötött árfolyamokkal, devizaszabályozással, a belföldi, import- és exportárak eltérítésével, importengedélyezéssel) megpróbálta szétválasztani a belső és a külső gazdaságot. A rendszer nagyjából arra volt jó, hogy a politikai hatalom nevezhesse ki az üzleti szereplőket: ki jut devizához, ki importálhat, ki üzletelhet, ki nem. A belföldi szereplőket persze nem sikerült megvédeni a világpiaci változások „begyűrűzésétől”, s különösen nem a növekvő leszakadás hatásaitól. Összességében a rendszer példátlan nemzeti önkizsákmányoláshoz vezetett, a végsőkig eladósodott és elbukott. Máig nyögjük örökségét.

Mindez nem jelenti, hogy a bankok közötti erősebb verseny nem kényszeríthetne ki (eredményezhetett volna) feszesebb költséggazdálkodást, alacsonyabb felárakat vagy jobb, világosabb, áttekinthetőbb szerződéseket. A gyenge verseny erőfölényt szül, laza árazáshoz, szakmai nyegleséghez vezet. Bizonyára már előfordult. A magyarországi bankok közötti verseny azonban momentán nem erősödik, hanem gyengül.

Többnyire valóban gondban lévő, részben csak kötelezettségeik teljesítését elkerülni próbáló adósok tízezrei kapaszkodnak bármely szalmaszálba. A bíróságok keresetek ezreivel küszködnek, és próbálnak, a közvélemény és az azt kihasználó politika nyomása alatt, megalapozott ítéleteket hozni. Egy politikai indíttatású formula szakmai megerősítése, jelentős bankári múlttal és tekintéllyel, közel sem súlytalan. A lakáshitelek árfolyamveszteségeit sem az állami költségvetés (az adófizetők összessége), sem pedig a bankrendszer nem tudja elviselni. Akár az előbbi, akár az utóbbi válik működésképtelenné, Magyarország kilábalása a válságból a végtelenbe nyúlhat.