Utólag, másként
VISSZHANG - LVII. évfolyam, 24. szám, 2013. június 14.Barna Anna New-Yorkból (Másként írták, ÉS, 2013/23., jún. 7.) másként látja.
1981-ben, amikor először láttam Szabó István Mephistóját, egyetlen pillanatra se jutott eszembe, hogy valamiféle ex cathedra erkölcsi kioktatásban részesülnék. Ahogyan az sem volt kétséges, hogy a film nem (nem csak; elsősorban nem) a náci Németországról szól. Hiszen a Mephisto konfliktusa minden gondolkodó ember élménye, aki tekintélyelvű rendszerben vagy akár csak szigorú hierarchiában működő csoporton, cégen, szervezeten belül érvényesítené a tehetségét, s teljesítményéhez (mint a értelmiségiek, művészek, tudósok, mérnökök etc. többségének teljesítményéhez) mások hozzájárulása, munkája, tőkéje, közreműködése is szükségeltetik.
Így aztán az se jutott eszembe, hogy retrospektíve átértékeljem Szabó filmjét a diákkori jelentéseiről szállongó hírek nyomán. A rendszer belsejéből készült ez a film, hogyan készülhetett volna másként? Mikor válik a természetes együttműködés, hétköznapi kompromisszum megalkuvássá, s mikor vált a megalkuvás a hatalom, felsőbbség bűnös, másokat pusztító kiszolgálásába… Saját démonaival küszködött minden néző, aki szintúgy belülről nézte, nem pedig történelmi képeskönyvként nézegette Hendrik Höfgen történetét.
Éppen ezt a katarzist – saját kompromisszumaink bizonytalan határai keresésének élményét – hiányoltam Alföldi Mephistójából, Stohl András Höfgenjéből. A színház politikai művészet, ám az érték helyett az oldal választásának kényszere nem tesz jót a színháznak. A Mephisto nem a másikakról, hanem saját magunkról szól.
Pedig, bizony mondom, nagyon utálom, hogy ismét olyan világban kell élnem, amelyben a höfgenség hiánya egyre súlyosabb versenyképességi deficitet jelent.
